Alapvetően nem írok, nem festek vicces, vidám műveket, pedig azt hiszem, nem vagyok depresszív alkat (ugye?). Mégis, előfordult, hogy "szememre vetették", miért ilyen negatívak, komorak a képeim (és akkor gondolom, az írásaim is). Az illető, aki ezt mondta nekem, akkortájt vesztette el az édesanyját, és emiatt - érthető módon - meglehetősen rossz lelki állapotban volt. Nem tudom, ez közrejátszott-e benne, hogy ezt mondta. Ugyanakkor egy kiállításomon valaki ismeretlentől is kaptam olyan beírást a vendégkönyvbe (és ez nagyon megmaradt bennem), hogy "szép, de szomorú."
Foglalkoztat a kérdés, mert alapvetően szerencsésnek, sőt, boldognak mondhatom magam, még ha nekem is vannak hullámvölgyeim, érnek sikertelenségek és kudarcok, megpróbáltatások, de nem érzem úgy, hogy elindultam volna valami lejtőn, ahonnan nincs visszaút, vagy hogy minden csupa rossz volna körülöttem. Ez nem volt mindig így, az egyetem alatt rengeteg stressz ért, nem is emlékszem rá vissza nosztalgikus áhitattal, hogy ej, de gondtalan is volt akkor az élet (a középiskolára pedig végképp). Míg most, hogy egyszerre több mindenben megkaptam az élettől azt, ami/aki biztonságot ad, igazán festhetnék/írhatnék vidámakat.
Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy kell.
Egy darabig azt hittem, biztos van egy sötét énem, amit e "művészetterápiával" tartok kordában. Hogy ki kell írnom magamból a rossz dolgokat. Vagy talán régi sérelmeket, negatív hatásokat. Vagy ezt így együtt.
És könnyen lehet, hogy ez részben igaz. De ugyanakkor azt sem hiszem, hogy az összes képem és írásom megoldást nélkülöző, öncélú negatív üzenetet hordoz. Igyekszem némi konklúziót, valami feloldást adni, nem csak a befogadó orra alá dörgölni, hogy mekkora
szar az élet, és nincs is értelme az egésznek.
A dolog másik fele viszont az, hogy nem vagyok egy poéngyáros. Nem tudok komikus helyzeteket tudatosan kitalálni, nem tudok jól parodizálni, karikírozni. Attól tartok, szánalmas, erőltetett végeredmény sülne ki abból, ha megpróbálnék csak és kizárólag vidámat létrehozni.
A humor nagyon fontos, a komor történeteknek is szüksége van rá, hogy oldják és hihetőbbé tegyék a feszültséget. Az emberek ugyanis még a legsötétebb helyzetekben is képesek humorizálni - még ha az fekete vagy morbid humor is. A humor nem jelent kizárólag felhőtlen nevetést, vidámságot, a fanyarság, a játékosság és az irónia néha sokkal hatásosabb, mintha erővel akarnánk földbedöngölni szegény olvasó-szemlélő lelkét (vagy épp erőltetett poénkodással késztetnénk nevetésre).
Arról kell írni, ami foglalkoztat. Korábban nehezebben tudtam meghatározni, mi is az pontosan, amiről írok, mára el sem kezdem az írást, ha nem jöttem rá, hová akarok eljutni. Nem gondolkozom egetrengető dolgokban, ritkán jönnek toll/ecsetvégre globális problémák, és a végeredmény szinte mindig több ötlet szintézise, amiken, ha kell, évekig is ülök. Visszatekintve meglehetősen üresnek és unalmasnak - fájdalmasan kezdőnek - találom a régi írásaim (ez nyilván rendjén van így), de legalább látom, honnan indultam és hová fejlődtem.
Évekkel ezelőtt egy ismert hazai SF-F író azt mondta nekem, hogy szerinte egy idő után én abba fogom hagyni az írást, mert már nem fog érdekelni. És hogy igazán abból válhat író, aki sok mindenen keresztül ment az életben, nekem pedig nincsenek megrázó tapasztalataim. Nagyon-nagyon sokáig visszhangzott bennem ez a két gondolat, és nem voltam benne biztos, hogy az illetőnek nincs-e esetleg igaza.
Mára tudom, hogy tévedett.
Foglalkoztat a kérdés, mert alapvetően szerencsésnek, sőt, boldognak mondhatom magam, még ha nekem is vannak hullámvölgyeim, érnek sikertelenségek és kudarcok, megpróbáltatások, de nem érzem úgy, hogy elindultam volna valami lejtőn, ahonnan nincs visszaút, vagy hogy minden csupa rossz volna körülöttem. Ez nem volt mindig így, az egyetem alatt rengeteg stressz ért, nem is emlékszem rá vissza nosztalgikus áhitattal, hogy ej, de gondtalan is volt akkor az élet (a középiskolára pedig végképp). Míg most, hogy egyszerre több mindenben megkaptam az élettől azt, ami/aki biztonságot ad, igazán festhetnék/írhatnék vidámakat.
Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy kell.
Egy darabig azt hittem, biztos van egy sötét énem, amit e "művészetterápiával" tartok kordában. Hogy ki kell írnom magamból a rossz dolgokat. Vagy talán régi sérelmeket, negatív hatásokat. Vagy ezt így együtt.
És könnyen lehet, hogy ez részben igaz. De ugyanakkor azt sem hiszem, hogy az összes képem és írásom megoldást nélkülöző, öncélú negatív üzenetet hordoz. Igyekszem némi konklúziót, valami feloldást adni, nem csak a befogadó orra alá dörgölni, hogy mekkora
szar az élet, és nincs is értelme az egésznek.A dolog másik fele viszont az, hogy nem vagyok egy poéngyáros. Nem tudok komikus helyzeteket tudatosan kitalálni, nem tudok jól parodizálni, karikírozni. Attól tartok, szánalmas, erőltetett végeredmény sülne ki abból, ha megpróbálnék csak és kizárólag vidámat létrehozni.
A humor nagyon fontos, a komor történeteknek is szüksége van rá, hogy oldják és hihetőbbé tegyék a feszültséget. Az emberek ugyanis még a legsötétebb helyzetekben is képesek humorizálni - még ha az fekete vagy morbid humor is. A humor nem jelent kizárólag felhőtlen nevetést, vidámságot, a fanyarság, a játékosság és az irónia néha sokkal hatásosabb, mintha erővel akarnánk földbedöngölni szegény olvasó-szemlélő lelkét (vagy épp erőltetett poénkodással késztetnénk nevetésre).
Arról kell írni, ami foglalkoztat. Korábban nehezebben tudtam meghatározni, mi is az pontosan, amiről írok, mára el sem kezdem az írást, ha nem jöttem rá, hová akarok eljutni. Nem gondolkozom egetrengető dolgokban, ritkán jönnek toll/ecsetvégre globális problémák, és a végeredmény szinte mindig több ötlet szintézise, amiken, ha kell, évekig is ülök. Visszatekintve meglehetősen üresnek és unalmasnak - fájdalmasan kezdőnek - találom a régi írásaim (ez nyilván rendjén van így), de legalább látom, honnan indultam és hová fejlődtem.
Évekkel ezelőtt egy ismert hazai SF-F író azt mondta nekem, hogy szerinte egy idő után én abba fogom hagyni az írást, mert már nem fog érdekelni. És hogy igazán abból válhat író, aki sok mindenen keresztül ment az életben, nekem pedig nincsenek megrázó tapasztalataim. Nagyon-nagyon sokáig visszhangzott bennem ez a két gondolat, és nem voltam benne biztos, hogy az illetőnek nincs-e esetleg igaza.
Mára tudom, hogy tévedett.
