Hol is kezdjem? Leszálltunk a gépről a Gatwicken, besurrantunk vonattal a Victoriára, és már az ablakból ámultam-bámultam a tipikus angliai házakat és utcákat.
A vonaton ülve tisztán és érthetően beszélve telefonált valaki. Az volt benne a mókás, hogy az angol nyelvtankönyvek hanganyagai - bármennyire is tipizáltak - tényleg ugyanilyenek
A vasútállomásról kilépve azonnal London forgatagába csöppen az ember, először kapkodtam a fejem, merre induljunk - pontosabban mit fotózzak le (mindent). Egy nő csak csodálkozott, hogy mi a franc lehet olyan érdekes a buszokon és a taxikon...
Pedig ez fontosabb, mint hinnénk. Öcsém az iparművészetin hallgatott egy előadást úgy általában a tervezésről, városkép kialakításról. Az előadást valami olasz fazon tartotta, és bírálta a budapesti vezetést, amiért megvették a Combinókat. Szerinte ugyanis ezek a villamosok vajmi kevéssé illenek a városba, és Budapestnek - mint minden magára valamit adó európai fővárosnak - valójában terveztetnie kellett volna saját, egyedi járműveket...
Látszólag luxusnak tűnik, mégis, ennek az iparművésznek igaza volt (és ezt Bilbaóban is megállapítottam tavaly nyáron).
A régi buszok egyike (ezt az egyet láttuk), már csak két vonalon közlekednek, ha jól tudom
Bárhol is készítesz fotót Londonban, ha egy taxi vagy egy busz egy kicsit is becsúszik a képbe, mindenki azonnal tudni fogja, hogy ez a fotó csak és kizárólag egy helyütt készülhetett a világon.
London az egyediség véglete. Imádom.
Időbe telt idomulni a közlekedéshez. Még gyalogosként is zavaró, hogy "nem a megfelelő oldalon" ül a vezető, mert sosem tudod azonnal, most éppen melyik sávból hová fog kanyarodni az emeletes busz, most éppen kinek zöld és kinek piros a lámpa, és ha piros, miért indulnak el az emberek, talán öngyilkosok akarnak lenni? Mintha minden gyalogos pontosan kiszámítaná azt a két centit, amivel még el tud slisszolni az autók között. Mi inkább mindig kivártuk a zöld jelzést, mint a kisangyalok.
"Sorvezetőként" minden átkelőhely előtt nagy betűkkel felfestették az útra:
"NÉZZ JOBBRA ->", illetve "<- NÉZZ BALRA"
London a ragyogás, a színek városa is
Rengeteg a bringás, az utakon - nyilván a borsos behajtási díj miatt - szinte kizárólag buszok és taxik közlekednek, mindenki, akinek a városban van dolga, a tömegközlekedést használja.
Iszonyú nagy a nyüzsgés, rohannak az emberek, de ez nem jelenti azt, hogy fellöknek vagy átgázolnak másokon, sőt. Legendásan udvariasak az angolok, és ez tényleg így van. Egyetlen egyszer sem hallottunk dudálást, fékcsikorgást. Mintha csak tudnák, hogy mindenhová időben odaérnek.
Mi kizárólag gyalog mászkáltunk, a caminós emlékeket idéző szállásunk a British Múzeum környékén volt, onnan meg bárhová el tudtunk jutni "spórolós" módszerrel, és legalább a város mindennapi életét is jobban érzékeltük.
Christopher Wren életműve, a Szent Pál Székesegyház
Csak főbb nevezetességekre jutott idő, azokra is jóformán kívülről (köszönhetően egyúttal véges költségvetésünknek és a magas áraknak), de így sem panaszkodhatunk.
Mint az a képeken is látszik, kedden sütött a nap, 14-15 fokig emelkedett a hőmérséklet (az angolok nem is öltöztek föl melegen), a St. James parkban konkrétan a padon ülve ettük a szendvicset galambok és mókusok érdeklődésétől kísérve. Az esernyők egyszer sem kerültek elő, pedig másnap már borongós (ám fotózásra alkalmasabb fényviszonyokat hozó) időjárásban volt részünk.
A színházat könnyen megtaláltuk, egy órával kezdés előtt beállítottunk, és nagy örömmel fogadtak.
Gower street, ahonnan a RADA főbejárata nyílik
A bárba a Malet street-i oldalról lehet bejutni
Jól tettük, hogy korán érkeztünk, tíz perccel később már nem jutott volna ülőhely. A színházat ne klasszikus értelemben értsétek. Mint korábban írtam, magáról az előadásról sajnos nem lehetett felvételt készíteni, amiket itt láttok, már az esemény után lőttem.
Színészek portréi a bárban
A RADA bárjában zajlott az esemény, tehát nem emelvényen, színpadon. A színészek a helyiség minden pontját kihasználták: hol a bár négy sarkában állva játszottak, hol a szomszédos asztalnál ülve. (Ettől olyan érzésed támadt, mintha egy kávézóban ülnél és ott hallgatnál bele mások beszélgetésébe.) Az enyémet pl. a bárpultnál ülve, de a közönség felé fordulva adták elő. (
Richard Maxted - Első utas,
Chris Nayak - Második utas, Rádió -
Juliet Oldfield; utóbbi az emelvénynél lévő mikrofonba mondta be időnként a szövegét).
Az előadás után a közönségbe vegyültek a színészek iszogatni, dumcsizni
Rettentően élveztem, és (ekkor már) nem is idegeskedtem, legalábbis annyira biztosan nem, mint a rendező, a nagyon jó fej és közvetlen
John Sheerman, aki a színészekkel együtt mondta - némán - a szöveget, feszülten figyelve őket. (Később elmesélte, hogy a színészekkel együtt nagyon izgulni kezdtek, amikor megtudták, hogy jövünk.) Valamennyi szereplő és rendező elképesztően tehetséges, senki sem lógott ki a sorból, és a többi darab is tetszett nekünk, már amelyiket sikerült hamarjában megérteni (ehhez azért tényleg perfekt angolnak kéne lenni :D).
A karaktereket egyébként kb. ugyanúgy értelmezték, mint Csupor Béla és Pete László tette Tarjánban, még ha a londoni előadás természetesen más (és profi) volt. Kellékeket egyáltalán nem használtak, a darab elején előkerülő és meggyújtatlanul maradó cigarettát egy golyóstoll helyettesítette, a végén pedig képzeletbeli szemüveget tettek a fejükre. A poénok ültek, az angolok is értették őket és ugyanúgy és ugyanott nevettek, mint a Con közönsége.
Az előadás után módom nyílt néhány szót váltani a színészekkel (gyakorlatilag ők jöttek oda hozzám), de leginkább Johnnal, akitől névjegyet is kaptam, és megígértette velem, hogy küldök még színdarabokat (hosszabbakat is). Őszintén szólva le voltam nyűgözve, hogy ők le voltak nyűgözve (:D), sem a rendező, sem a főszervező, Amy Abrahams, sem a színészek nem akarták elhinni, hogy ez tényleg az első darabom volt, amit valaha írtam, és elismerésüket fejezték ki. Mit mondjak, iszonyú jól esett. (:D)
Később aztán odajött hozzám egy lány, aki látta az előadást, és ő is megadta az e-mailcímét, hogy küldjek színdarabot, mert ők is szoktak rendezni, előadást szervezni új szerzők műveiből egy másik intézményben...
Programfüzet
Az életrajzokat elnézve én vagyok a kakukktojás. Rajtam kívül mindenkinek legalább húsz színdarabhoz volt köze, amit vagy írt, abban szerepelt, vagy rendezett...
Az esemény fél nyolckor kezdődött, tizenegykor kerültünk ágyba. Nagyon fáradtak voltunk, de alig bírtam elaludni, úgy pörgött az agyam.
Másnap egész nap várost néztünk, az elsődleges célpont a Temze, Big Ben, Westminster Abbey voltak, utóbbiakat csak nagyobb kerülővel tudtuk megnézni, illetőleg az este folyamán, akkor is csak kívülről, mert a királynő valami beszédet mondott, ezért a fél város le volt zárva. Úgyhogy fotóztam Monty-t meg bobbykat, végigsétáltunk a Picadilly-n, és a Sohót is láttuk.
Monty
Parlament és Temze
St. James park
Átmentünk a Temze túloldalára, hogy hadihajókat is megtekintsünk, de az végül nem volt valami nagy durranás. Van egy rakat múzeum, amiket egyszer jó volna végigjárni, de ehhez hosszabb idő és még több pénz kell. Szó se róla, lejártuk a lábunkat, de nagyon élveztem, London sokszínű, nyüzsgő város, ahol bár lakni már csak a puszta méretei miatt sem szeretnék, meglepően emberléptékű és élhető. A lakosságnak szerintem legalább a fele színesbőrű, pakisztáni, indiai bevándorló, mégis, azokon a részeken, ahol mi jártunk, nyoma sem volt etnikai feszültségnek. Mindenki teszi a dolgát, az emberek szemmel láthatólag jól érzik magukat, és szegénynek sem lehet mondani őket (főleg hazánkhoz mérten). (Persze azért elgondolkodik az ember, hogy mennyit keres mondjuk egy buszvezető, vagy aki reggelente a bárok csillogó-villogó, aranyszínű kilincseit, ablakait tisztogatta? Meg tud-e élni belőle a világ egyik legdrágább városában?)
Az emberléptékűséghez hozzátéve: rengeteg a bringás. Bicikliút mindenek felett, ha az autóktól kell helyet elvenni, akkor elveszik, csak minden megközelíthető legyen két keréken (rolleren, mert ilyet is láttunk). Hatalmas zöld területek szolgálják a kikapcsolódást, a madárvilág sokszínűsége még egy nagyobb állatkertnek is becsületére válna.
Hyde park, rózsakert és kék galamb. A madár annyira szelíd volt, hogy fél méterről is engedte, hogy lefotózzam
A mókusok pedig olyan szelídek és szemtelenek, hogyha leülsz egy padra, rögtön ott teremnek, felmásznak a lábadra, öledbe, és kunyerálnak.
Találtam egy cookie-t a pad karfáján, és egy mókus, látva, hogy van valami a kezemben, ott is termett. Először törtem neki egy darabkát, elrohant vele, aztán visszatért, és egyszerűen kivette a kezemből az egészet. Tudom, rutintalan vagyok mókusetetésben
Hát hogy lehet ellenállni ilyen pofinak?
Hyde park. Ez a fura morcos öregasszony is a mókusokat etette, a galambokat meg szitkozódva hessegette arrébb a lábával - nem sok sikerrel
Esti fények a Trafalgar téren
A tegnapi nap teljes egészében utazással telt, gyalogszerrel a Victoriáig, onnan vonattal a Gatwickre, ahol kiderült, hogy egy órával későbbre tették a gép indulását, így aztán kicsit izgalmas volt, elérjük-e a pécsi IC-t, de 20 perccel a vonat indulása előtt már a Keletiben caplattunk.
Ez volt egyébként a harmadik repülőutam, és meg kellett állapítsam, jobb, ha van némi felhőréteg alattunk, és nem látom, milyen is az a 12 ezer méteres mélység. A csatornán fehér szmötyikké merevednek a hullámok, a városok műholdfelvételre hajaznak, a hajók apró körömpiszkok csupán. A felszállás a legjobb, amikor elemelkedik a gép a földtől. Amikor billeg, dől a szárny, na az annyira nem. Az érzet teljesen becsapós, olyan, mintha egy buszon ülnék, és elég morbid ráébredni, hogy nem az úton megyünk, hanem a levegőben. Amúgy nem parázok tőle, inkább a leszállást utálom, mert fáj tőle a fülem, de a legrosszabb az volt, amikor egy idióta nő felsikított mögöttünk, amikor a gép hirtelen vesztett a magasságából (valószínűleg egy hirtelen légörvény miatt). Na, ettől lettem én ideges, nem a váratlan "zuhanástól". Most mit kell sikítozni?
Anglia kb. 2-3 ezer méter magasból
A Gatwicken szerintem kicsit túlzásba vitték az ellenőrzést, ráadásul fogalmam sincs, mi a jó fenét néznek a vámosok a táska átvilágításakor. Kipakolták azt a kis hátizsákomat, amiben a fotómasinán, telefonon, iratokon kívül semmi más nem volt, a vámos csaj meg mutogatott egy képre, hogy "nincs-e benne ilyesmi?". A kép borotvát meg injekciós tűt ábrázolt. Az összes mindenkivel levettették a lábbeliét, és a cipőket is átvilágították, egy idősebb angol hölgy, szegény, totál ki volt akadva, röhejesnek titulálta az eljárást.
Én csak annak fényében találtam annak, hogy befelé menet ilyesmit egyáltalán nem csináltak, és zacskókat sem osztogattak, hogy mindenki abba tegye bele a krémeket, fogpasztákat, spréket, HA azok mennyisége 100 ml-t nem halad meg. Én nem álltam neki előbányászni a piperét, az átvilágításkor pedig nem is szedették elő.
Hazaérve még mindig úgy érzem, legalább egy hétig voltunk távol, pedig csak két napig tartott az egész (az utazással együtt három). Nagyszerű élményben volt részünk, és az is biztos, hogy megbántam volna, ha nem megyünk ki (már hétfőn, az irodában ülve).
Végül, de nem utolsó sorban, még ha meg is tettem már párszor, tényleg nem lehetek eléggé hálás azoknak, akik közreműködtek a darab lefordításában, javítgatásában.
