Nagyon-nagyon sokszor hallom másoktól a rajzaimat, festményeimet látva azt, hogy ők nem tudnának így rajzolni. Ilyenkor elmosolyodom, és arra gondolok, hogy a rajz mindenkinek tanítható, de még akkor sem tudnának így rajzolni, ahogy én. Még mielőtt azt hinné bárki is, hogy nagyképű vagyok, valójában csak tényt közöltem: mindenki másként rajzol, hiszen mindenkinek van saját agya, ez nem a jobb-rosszabb síkján meghatározható probléma, a szó amit ismét keresünk, a más. Mert még ikrek sem rajzolnak és gondolkodnak egyformán.
Na de, emlékszem, mikor másodikban új rajztanárt kaptunk, és első órán ostoba módon feltette a kérdést, "ki szeret rajzolni?", és mit ád Isten, én ültem az első sorban (tudom, a stréber), és magától értetődően rávágtam, hogy nagyon szeretek rajzolni, mire a tanár:
- Jaj, nyugodtan megmondhatod, ha nem szeretsz rajzolni, nem kell hazudni!
Én meg csak bámultam rá bociszemekkel, és úgy motyogtam, hogy de hát én tényleg szeretek rajzolni, aztán persze mindenki, aki utánam jött a sorban, közölte, hogy ők viszont nem, sőt, nagyon nem, én meg ültem ott hülyén, mint aki rossz választ adott.
A rajz készségtárgy, és azt hiszem, sokaknak ugyanolyan para, mint az ének-zene, mert ugyan ki szeret felállni, és közel negyven vinnyogva kuncogó tinédzser előtt fahangon énekelni (ergo égni, mint a Reichstag), ki szereti közszemlére tenni az iszonyú firkálmányait, ami csak nevetség tárgya lesz (még ha egyébként a többieké sem jobb)?
Mégis, elvileg az akadémista rajzolásra (tehát egy beállítás lerajzolására, kockológiára stb.) bárki megtanítható, ráadásul valamilyen szinten muszáj elsajátítani a dolgot, mert úgy tudom, nem szüntették még meg teljesen a rajzoktatást, és a "mi időnkben" nem lehetett kiváltani művészettörténeti felelettel a terítést.
Szóval az általános vélekedés az, hogy az emberek, mihelyst kinőnek a gyermekkorból, elvesztik azt a képességüket, hogy önfeledten rajzoljanak, rácsodálkozzanak a világra, és ösztönösen megragadják a lényeget. A gyerekek ugyanis képesek mértani formák szintjén gondolkodni, anélkül, hogy tudatosan tennék: a házikó négyzet, a tető háromszög, a napocska és a fák lombja körökből áll, a fák törzse meg téglalapból. Felnőve kialakul bennünk valamiféle ostoba szégyenérzet, belátás, hogy a rajzunk nem hasonlít a valóságra, tehát nem is jó, tehát nem tudunk rajzolni.
Aki látta tegnap a Napló riportját a jobb agyféltekés rajzolásról, az már nyilván kitalálta, hogy ennek apropóján írom a bejegyzést. Nem szoktam megnézni sem ezt, sem a TV2 más műsorait, de ezúttal kivételt tettem. Egy ismerősömtől korábban már hallottam erről a rajztanítási módszerről, konkrétan ő maga részt vett egy ilyen tanfolyamon, és meg is mutatta a rajzát. Egy csuparánc eszkimó férfi volt rajta, szépen satírozva, s még az arcát körülvevő szőrmecsuklya is gyönyörűen ki volt dolgozva. Ő is azt mondta, amit a Naplóban láthattunk tegnap: néhány nap leforgása alatt tanítanak meg így rajzolni olyan embereket, akik a rajztanárom kérdésére nemmel válaszoltak volna, akiknek sosem volt élmény a rajzolás, legfeljebb az óvodában.
A riportban szereplő tanfolyamvezető többször elmondta, miként is működik ez a fajta módszer, úgy fogalmazott, hogy ez tulajdonképpen inverz rajzolás, a lemásolandó képen, beállításon látható tárgytól vagy arctól el kell vonatkoztatni, és csak a "tereket" látni. Valójában azonban nem terekről van szó, hanem sötét és világos
felületekről.
Ha ránézel, kedves blogolvasó, erre a képre, és hunyorítasz, az Alien eltűnik, a kontúrok elmosódnak, világos és sötét foltokat fogsz csak látni. Ha fejjel lefelé illesztettem volna be a képet, még könnyebb volna talán az elvonatkoztatás: nem az Alient kell lemásolni, hanem a felületekre koncentrálni. A tévében látott tanfolyamon pl. egy széket rajzoltak le úgy, hogy fejjel lefelé fordították a lemásolandó képet, és egy másik papírlappal - mint valami sorvezetővel - letakarták azt a részt, amire később kerül sor.
Nyilván a tanfolyamot elvégzők sem az arcokkal kezdik, ám gyakorlatilag mégis, mert már a második-harmadik napon ilyeneket rajzolnak, mint ez itt fent. És ez nem vicc.
Miben különbözik ez a fajta rajzoktatás az iskolaitól? A suliban úgy kell rajzolni, mintha szobrászok lennénk, háromdimenziós tárgyakat kell kétdimenzióba ültetni, míg itt egyszerűsítik a folyamatot: két dimenzióban kell eleve gondolkodni, még akkor is, ha nem fotóról másolnak át egy arcot, hanem, mint az a tegnapi riportban látszott, egy művirágot kellett lerajzolni. Valójában tényleg lebontható a környezetünk effajta felületekre, "egymásmellettiségre", leképezhető anélkül, hogy a perspektívával kellene bíbelődni, meg fény-árnyékkal, meg terekkel, hiszen minden csak világos és sötét részekből áll.
A tanfolyam szervezője szerint bekapcsolják a résztvevők jobb agyféltekéjét. Köztudott, hogy a bal agyfélteke uralja a mindennapokat, hiszen így tudunk logikusan gondolkozni, racionális döntéseket hozni; ezzel szemben a jobb agyfélteke intuitív és irracionális, és olyan tevékenységek kötődnek hozzá, mint amilyen a rajzolás.
Azért megnézném CT-n a résztvevők agyi aktivitását jobb agyféltekés rajzolás közben, mert bár nem vagyok agykutató, nekem úgy tűnt, hogy az emberek valójában továbbra is a bal agyféltekéjüket használják. Hiszen racionálisan keresgélik azokat a felületeket, amelyeket átültetnek a rajzlapjukra, ha kell, kimérik a távolságot, ha kell, apró pontocskákkal jelölik ki az "utat". Ez a fajta rajzolás nem igényel térlátást, és végső soron úgy hiszem, kreativitást sem. Ad egy bizonyos fajta látásmódot, valamiféle "felületlátást", ami jó dolog, hatalmas élményt jelent így rajzolni olyan emberek számára, akiknek rémálom volt az iskolai rajzóra, és egyúttal bebizonyítja azt is, hogy agyunkat, képességeinket behatárolja a gondolkodásmódunk.
Arra azonban semmilyen tanfolyam - az akadémista, hagyományos rajzoktatás sem - tanít meg, hogyan
lássunk.
