2017. május 10., szerda

Mi ebben az Élmény?

Valamikor ősszel fogalmazódott meg bennem az ötlet, hogy el kéne menni erre a mátrai páros futóversenyre, a Szimpla Élményre, miután olvastam róla (a Duplájáról) ezt a frenetikus beszámolót. Öcsém rögtön ráállt a dologra, és az különösen tetszett neki, hogy nem váltóversenyről van szó, hanem együttfutásról.

Azt, hogy milyen sokat nyertünk a versennyel, már télen is tudtam. Öcsém sikerrel leadott sok-sok kilót, és nekem is jót tett a mozgás. Márciusban sorra vettem az akadályokat a "felkészülési versenyeken", különösen jó tapasztalat volt a Wadkanz Trail a Budai-hegységben (és amiről ígértem beszámolót, és a vázlata kész is van, már csak meg kéne írni...). Aztán pedig Tenkes Maraton, Palkonyai Dűlőfutás, Mecsek Trail. Egy szó mint száz, jóval többet futottam, terepen is gyakran készültem (volt néhány Misina látogatásom), tulajdonképpen fele ennyit sem futottam volna, ha nincs a "kényszer", a Szimpla Élmény: 36 km a Mátrában, és ebben kétszer benne van a Kékestető, 6 órás szintidővel.

Ezen a ponton minden ismerősöm elborzadt, én meg csak azért nem, mert így utólag nézve bele sem gondoltam, mi vár ránk. 

Ha a versenyt egy-két héttel korábban rendezik, elmosta volna a hóvihar, így viszont az olvadás és esőzések miatt borítékolható volt a dagonya. Pénteken felmentünk Mátrafüredre, az autópályán néhol csak 80-al mentem, annyira szakadt az eső. Szombaton sütött a nap, a páratartalom nagyjából a 100 %-ot verdeste, nem éppen ideális futóidő lett volna. Vasárnapra viszont megint hidegfrontot jósoltak, és a terepfutós fórumokon hiába kérték az esőisten versenyszervezőt, hogy most már fogja vissza magát.

Eltelt a felkészülésre szánt több mint fél év, és vasárnap reggel 7 előtt már a versenyközpontban tobzódtunk öcsémmel, megnéztük a Duplások rajtját, aztán átvettük a rajtszámunkat, és a kezdésig hátralévő egy órába belefért egy-két közös fotó, bemelegítés, ruhacsere (úgy döntöttem, nem a meleg hosszú ujjú felsőben futok), rajtszám újra fel (enyhén remeg a kezem, miközben a biztosító tűkkel babrálok), és már megy is a visszaszámlálás...



Amint elértük az emelkedő alját, megtorpant a mezőny. A szűk ösvényen csak lépésben lehetett haladni felfelé. Miket beszélek, az ösvények igazából eltűntek, a helyükön patakok zúdultak le. Két választási lehetőség adódott: kapaszkodás a szúrós bokrokba, vagy a búvárkodás. Egy darabig még mindenki óvatoskodott, be ne ázzon a cipő, a zokni, egészen addig a pillanatig, amíg először bokáig nem merült mindenki a sárban. Onnantól már mindegy...




Valószínűleg ez volt az első pont, amikor a szintidőn belüli teljesítés elszállhatott: ha sokáig ácsorgunk a sorban, időt vesztünk. Így hát léptünk, előztünk, és megkezdtük a tempós kapaszkodást a Kékesre. Ezt a szakaszt túrákról ismertem, könnyebb úgy futni, hogy van egy térkép, távolságélmény az ember agyában. A Kékes után ez megszűnt.

Gabi előző este készített nekünk egy hozzávetőleges időbeosztást a szintidőn belüli teljesítéshez. A Kékesre (1:30), majd Parádsasvárra (3:15) bőven a tervezett-átlagolt időn belül értünk. Ezen a szakaszon is dagonyáztunk; felázott ösvények, kidőlt fák nehezítették a járást, olykor bújócskáztunk az ösvényre hajló ágak között. Jól futható utakon, ha nem ítéletidő után rendezik a versenyt, nyilván gyorsabban lehetett volna haladni, de hát a terep ilyen, ez van, ezt kell szeretni. Lehetett volna gyorsabb is, persze, a Kékesig lehagyott emberek közül itt előztek vissza nagyon sokan, és nem is láttuk őket viszont.



Nem a Szimplán volt először beázott cipő élményem, sőt, néha, amikor már egészen melegem volt, nem is bántam a talphűtést. Valahogy mindig addigra száradt meg a cipőm és a zoknim, amikor megint beletaccsantottam egy újabb patakba vagy pocsolyába (persze azért igyekeztem kerülni, de néha a patak kevésbé volt csúszós, mint a sárral borított rész).

Parádsasváron beütött a meleg, kellett néhány perc a frissítőponton, hogy magamhoz térjek. Megint éreztem, hogy nem bírok enni, pedig innentől kezdve adagolnom kellett volna a szőlőcukrot, nem tartalékolni vele. Banánt viszont ettem, az jól esett. Parádsasváron várt minket a családi szurkolótábor, lelket öntöttek belénk, és már fordultunk is rá ismét a Kékesre.


Nehéz volt tartanom a lépést öcsémmel, le-lemaradoztam, de azért a tudat, hogy ott van előttem, menni kell, nem lehet 2 perc különbség közöttünk, végig hajtott. Jobban lettem (nem állt össze gombóccá a gyomrom, és a hányingerem is enyhült), igyekeztem az emelkedőkön is futni, nem gyalogolni. Közben dörögni kezdett az ég, és 10 perc múlva már szakadt is az eső. Öcsém megmerítkezett egy pocsolyában, engem az eső áztatott el, és néhány percig hiányoltam azt a versenyközpontban hagyott felsőt. Aztán a mozgás felfűtött, és éppen akkor, amikor úgy éreztem, nem lehetünk messze a Kékestől, hiszen annyit jöttünk már felfelé, megérkeztünk A FAL-hoz. Bánom, hogy nem fotóztam le a látványt, ami az agyamba égett. A Sombokor meredek kapaszkodóján apró színes pontok a futók, ahogy mindenféle irányból ostromolják a fáktól nem látható Kékest.

Esik az eső, kövek és földdarabok gördülnek a mélybe, a cipőm megcsúszik, egy ponton azt hittem, én is megindulok lefelé. Ágakban, fatörzsekben kapaszkodok, húzom fel magam. Egy ponton megállok, és arra gondolok: na nem, ezt nem. De nem mehetek vissza, és itt sem maradhatok, hétköznapra sem rossz motiváció ez, így hát elindulok újra, négykézláb. Ezen a ponton arra gondolok, ennyit a szintidőn belüli teljesítésről, aztán meg arra is, hogy biztos nem jövök legközelebb, ez kegyetlen, erre még készülni kell! Mindenki küzd, egy srác nevetve azt kérdi, Szimpla Élmény, csak tudnám, mi ebben az élmény? Egy másik szerint volt már rosszabb is. Az emelkedő tetején várja a népeket a galád fotós, megadom magam az objektívnek.


Innen még vagy egy kilométer a Kékes, de én már az étterem faházát hallucinálom a ritkuló fák törzse mögé, aztán egy tábla hirdeti: Kékestető 840 m. Az órámon pedig látom, hogy szépen elolvadt az eddig felhalmozott előny. Nos, ez nem az a mindenkinek megsimogatjuk a lelkét a végén egy befutóéremmel típusú verseny, jellegéből adódóan sem a kezdőkre szabták, és ennyi edzéssel is a hátam mögött bőven a határaimat feszegetem.

Másodszor is elérjük Kékestetőt (4:50), eddigre elállt az eső (meg a jégeső, amiből mi nem kaptunk), a családi szurkolótáborunk itt várt ránk, legközelebb a célban találkozunk. Maradt bő egy óránk ereszkedni.

Az utolsó, kb. 7,5 km-es szakasz tanulsága, hogy egy jobb, speciálisan sáros talajra fejlesztett terepcipővel gyorsabb lehettem volna. Sokára érjük el Mátrafüred határát, de amint szilárd talaj kerül a talpunk alá, sprintelünk, már csak 13 percünk maradt a szintidő lejártáig. Futunk, mintha az életünkért tennénk, de hamarosan biztossá válik, hogy beérünk 6 órán belül.


Már vár ránk a szurkolótáborunk, a csekkolásnál az órámat tartom az érzékelőhöz, együtt nevetünk az önkéntessel, nem én vagyok az első, aki így tesz, úgyhogy odatartom a másik karom, amin az érzékelőt viselem (5:53). Leülünk az első padra, jöhetnek a fotók, anyák napi ölelések, és tapsolunk az utánunk érkezőknek, miközben arra gondolok, jövőre is belevágunk.

Itt azért jegyezzük meg: akik a Dupla Élményre neveztek, azoknak ez volt az első kör...


A családunk és barátok támogatása nélkül nem sikerült volna, köszönjük!

2017. március 15., szerda

Mindig van hova fejlődni

Mindig úgy érzem, csak megy az idő, de nem csinálok semmit, miközben mások azt kérdezik, hogy tudok egyszerre ennyi mindennel foglalkozni? Nem tudom, akkor mi lenne, ha ezt a sok holt időt is kihasználnám, pedig ez nem ilyen egyszerű, ez kedv kérdése is, és a holt időket alkotókedv híján legalább gyakran kitölti a futás vagy a túra, sőt, újabban a spanyol nyelvtanulás is érdekel.

Az utóbbi hónapokban több képet is festettem, amikkel viszonylag (nem nagyon, csak kicsit) elégedett vagyok. 






Tulajdonképpen egész jól haladtam a regénnyel is, végre újraolvasási-átírási fázisba kerültem vele, aztán ha ismét a szöveg végére érek, úgyis rájövök, hogy nem az lesz a befejezés, ami most még annak tűnik.

Mozgalmas volt az év eleje abból a szempontból is, hogy januárban a pécsi Zarándok Galériában az Ingókövekről író-olvasó-beszélgetős esten vettem részt, és emlékeim legmélyéről kellett elővennem ezt a "hogy is van ez a fantasy" dolgot. Ezután a helyi lapban és internetes felületén is volt velem egy rövid interjú, legutóbb pedig a Made in Pécsnek meséltem a Caminóról.

A túra-futó versenynaptár sem alakult eddig rosszul: elmentünk a PITE 30(!)-ra, ami jobban ment, mint vártam, pedig konkrétan Abaligetre menet, a rajt előtt 20 perccel döntöttük el, hogy nem a biztonságos 20 km-t választjuk. Aztán a Nőnapi Sétán is részt vettem, de csak a sétán, mert másnap lefutottam a Pécs-Harkányt, egyben. Ezzel régi futóálmom vált valóra.

Azt hittem, mindez elég önbizalmat (ha már edzettséget nem) ad a múlt vasárnapi Wadkanz Trail 31 km-ére (Budakeszi), amit főleg tapasztalatszerzésnek szántunk öcsémmel, a májusi mátrai páros terepfutóversenyre készülés jegyében. Féltávnál már végem volt, mint a botnak... 








2017. január 29., vasárnap

Téli Mecsek

A január két arca: a Csepegő-szikla és a Ferde-vízesés hó nélkül, -10 fokban, és egy héttel később Éger-völgy, Jakab-hegy hóval fedve.















2016. november 8., kedd

Stuff

Prepare yourself now for everything to go wrong. Because it will. Trail races are an exercise in dealing with [stuff], rather than avoiding [stuff] altogether.



2016. október 13., csütörtök

Maratoni mese egy maratonról

Tavaly ilyenkor egy meglehetősen durva megfázással, lázzal fetrengtem három réteg paplan alatt, és szomorúan néztem a Misina Csúcstámadás közvetítését. Milyen jó lett volna rajthoz állni, ha már egyszer a Wizz Air jubileumi félmaratonját kénytelen voltam egy meglehetősen ostoba sérülés miatt kihagyni. Életem első ilyen távú versenye lett volna. Ráadásul egyébként is egy nagyon rossz időszakom volt, jól jött volna a futás, versenyzés össznépi öröme. Ehelyett a megfázás után hiába kezdtem futni, gyorsan feladásra kényszerített valami leírhatatlan térdfájdalom, hogy decemberre azt hittem, soha többé nem futhatok 5 km-nél többet. Az óvatos újrakezdésnek még nagyobb gátat szabott a január végi, február eleji, egyben életem eddigi legdurvább influenzája, amit további stresszes időszak követett.

Csak február végén kezdődött el a regenerálódás, az egyre gyorsabb ütemű felépülés korszaka. Megnézettem a térdemet, tulajdonképpen kikaptam az orvostól egy magánrendelésen, mert hogy nem nyújtok eleget, nem elég lazák a szalagok (tényleg durva, de mindig is ilyen volt, gyerekkorom óta), egyébként se kopás, se szervi elváltozás nincsen, egyszerűen több előkészítést (erősítést és bemelegítést) igényel a futás. Úgyhogy többek között beszereztem egy SMR-hengert, ami konkrétan csodát tesz, nagyon hasznos találmány.

A felépülés főként túrákkal kezdődött, elmentünk több téli eseményre, aztán a Tenkesre, aztán még egy harmincasra is beneveztem, míg végül "simán" legyalogoltam a Kovács Bélát. Ez az év a nagy túraálmok megvalósulása is volt, nyáron sem hagytam abba, a sorozat részeként a Török Vár túra életem egyik legnagyobb túraélményét jelentette. És közben egyre többet és többet és többet futottam, és végre, szinte egyáltalán nem rágörcsölve (na jó, de azért mégis) beneveztem a Pécs-Orfű félmaratonra. Ami a végén elég rendesen hazavágott. Belegondoltam, ha maraton lenne, még csak féltávnál járnék...



Nyár közepén egészen véletlenül eljutottam a Lókút Trailre, a bakonyi terep félmaratonon élesben teszteltem az új szerzeményemet, egy ivótasakos futózsákot! Majd egy 30+ teljesítménytúrán is immár futva haladtam, szintén új szerzeményben, egy trailcipellőben. A hegyekben futni egészen más... Jól jön a szintemelkedés révén szerzett edzettség, amikor rajthoz áll az ember a Wizz Air félmaratonon.


Ezt a mákos rajtszámot!
A nagy melegben sikerült 2 órán belül célba érnem, igaz, ki is fáradtam rendesen. Olyan jó versenyélményben volt részem, pedig nem szeretem a nagy embertömeget, ez mégis valami hihetetlenül lelkesítő volt. A futóverseny programfüzetében pedig találtam egy 4 hetes, laza edzésprogramot a maratonra...


Ez aztán az árukapcsolás, félmaraton után beugrottunk a Főzde Fesztre, azaz elvánszorogtam a 200 m-re lévő első sörpadig...

Egy szó mint száz, ha nekem tavaly ilyenkor valaki azt mondja, maratonon fogsz indulni egy év múlva, azt biztosan kiröhögöm.



Vasárnap lefutottam 42 km-t. Szó szerint is életemben először, mert sajnos úgy alakult a felkészülés, meg minden, hogy nem volt alkalmam legalább egyszer megközelítőleg 40 km-t futni, csak a nyári 32 km volt a max (igaz terepen). Eljutottam a Misina Csúcstámadásra, de ez is majdnem meghiúsult, mint tavaly a Wizz Air, mivel egy héttel előtte sikerült kis híján összetörnöm magam a Mecsekben... Hiába, a terepen minden lépésre figyelni kell. Az esés persze betett az edzéseknek, és a maraton előtti héten már kísérletet sem tettem a pótlásukra, ez amúgy is ellenjavallt.


Itt még vigyorogtam

Az egyetlen biztató dolog az volt, hogy a 30 km-t részben az eséstől sérült állapotban, melegben, terepen 4 óra alatt sikerült letudni. A maratonra semmilyen szinten nem hangolódtam rá, nem maradt időm, minden nap annyi meló jött össze. Viszont ennek megvolt az a pozitívuma, hogy egyáltalán nem görcsöltem rá a versenyre. Nagyon vigyáztam magamra, ne lépjek rosszul, ne egyek rosszat, ne fázzak meg... De nem maradt idő a pánikra. Szinte egészen addig nem tudatosult bennem a maratonfutás gondolata, míg a rajtzónában meg nem hallottam a speakert. Onnantól már végig a jelenben éltem, és a célkitűzéseimre figyeltem.




A rajtzóna végén álltam, körülöttem szinte mindenki első maratonos rajtszámot viselt

Az egyik vállalásom az volt, hogy legfeljebb a frissítőpontokon sétálok, nem pihenek, hanem futok. Sikerült! Az utolsó 10 km-en már nagyon nehéz volt, de arra gondoltam, hogy a gyaloglás is fáj, csak a lábam más pontján, és nagyon nehéz újból elindulni, ráadásul tovább tart a szenvedés, úgyhogy legyőztem-meggyőztem magam, és vigyorogva futottam tovább. Ez volt a másik célom, hogy élvezzem, és vigyorogva fussak (hátha ez pszichésen is hat az izmaimra), ez is sikerült (néha Anna and the Barbiest dúdolva, avagy érezni hogy élek). Időeredményt, tempót, erőbeosztást nem terveztem meg előre, nem volt semmi ilyen elvárásom magammal szemben, csak a teljesítés. Nagyon figyeltem a lassú, nem fárasztó, de haladós tempóra, és kb. féltávnál gondolkodtam el, hogy jó lenne 5 órán belül érni, mert 5 óra fölött futni már egyébként is NAGYON fájdalmas dolog. Ez is sikerült, 4 óra 53 perc az időeredményem.

Gabi indított el, és várt a célban, olyan jó volt meglátni, amikor közel 5 óra múltán visszaértem a Városligetbe. Majdnem sírtam, de ettől meg nem kaptam levegőt, úgyhogy gyorsan összeszedtem magam, és lekocogtam az utolsó 500 métert. Ismét nagy szerencsém volt, a célba érkezésem után 10 perccel leszakadt az ég, akkor mi már a kocsi felé bandukoltunk. Egyébként szinte végig ideális futóidőt sorsoltak az égiek, se meleg, se hideg nem hátráltatott, csak a vége felé támadt fel a szél.

Azért itt már nem teljesen őszinte a mosolyom.

Azt mondják, 30 km felett történik valami, de én már 24 km környékén kezdtem érezni, hogy több helyen fáj a lábam (a talpam, boka és térd ízület), és kb. itt azért beütött a meleg is. Ekkor már nagyjából a Kopaszi-gát felé tartottam. (Útvonal: Városliget, jobbra-balra a városban, majd Lánchíd, itt is egy kis jobbra-balra, alagút, aztán fel Óbudáig, aztán vissza a rakparton a Kopaszi-gátig, majd át a Szabadsághídon, Bálna, végig egy darabig a rakparton, majd jobbra-balra a városban, míg végül ismét megérkeztünk a Városligetbe.)

Nagyon sok biztatást kaptam és adtam út közben, ezekből nagyon sok erőt lehet meríteni, egy első maratonos nő mondta is, hogy "nagy erőt adsz", és ez a mondat nekem is erőt adott. Azt olvastam a futás előtt, hogy lelkileg megviseli a futókat, ha látják a többieket - egyre több embert - kiállni, gyalogolni, és ők is kísértésbe esnek, hogy mind gyakrabban és mind hosszabb időre belegyalogoljanak. Egyáltalán nem éreztem ilyet, sőt.

30 km fölött nagyon sokan megzuhantak, volt, aki ült a pálya szélén, masszírozta a lábát, vagy fogta a fejét és meredt maga elé, mások rosszul voltak, úgy gyalogoltak, vöröslött a fejük, ömlött róluk a víz, nekik a kezükbe nyomtam a szőlőcukrot, amivel a frissítőpontokon mindig marokra feltankoltam. Egy lány annyira elfáradt, hogy amint felajánlottam neki a szőlőcukrot, rögtön kikapta a kezemből. És mégis, valahogy az utolsó tíz kilométeren olyan szép volt látni ezt a vánszorgó zombitömeget, ahogy fájtak és haladtak az emberek.

Biztattam egy francia férfit is, lemaradt a többi franciától, mert fájt a térde, végül a cél előtt 2 km-rel visszaelőzött. Eddigre már ő is annyira kifáradt, hogy már csak franciául és kézjelekkel tudott kommunikálni. Mondogatta, hogy mersziboku, mersziboku! Egy srácot felkapartam a pálya széléről, neki a vádlija görcsölt, de szegény csak olyan 200 m-t tudott jönni velem. Miután láttam, hogy sokan görcsökkel küzdenek, ami ellen a magnézium a megoldás, minden frissítőponton banánt ettem. Most egy kicsit utálom ezt a gyümölcsöt. A kompressziós magas szárú zokni óriási találmány, nekem bevált, jól tartotta a lábamat, és egyáltalán nem állt be a vádlim. Sajnos nem mindenki úszta meg egy vádligörccsel, 15 km környékén hordágyra tettek a mentősök egy srácot, valószínűleg kifordult a bokája.

A futók között akadt sok fura figura, láttam "lábtyűben" és mezítláb futó embert, egy másik férfi királynak öltözött, és akadt a mezőnyben egy Rubik-kocka is.


Út közben szervezett drukker csapatok és zenészek biztatták a mezőnyt, ezek az energiafröccsök mindig jól jöttek. Egy kórus éppen Halleluját énekelt, amikor odaértem, de a legtöbb zenei formáció dobon játszott. Egy kutyás pap az egyik kanyarba állva tartotta ki a kezét, úgy adta az áldást, mi futók sorra megérintettük a kezét. Volt olyan szurkoló is, aki egymaga, kerékpárral követte a mezőnyt, és vagy 3-4-szer találkoztam vele a pálya szélén, egy idő után már megismert, és gratulált. Volt egy idősebb férfi, aki edzőnek vagy nyugdíjas tesitanárnak tűnt, látszott rajta, hogy rettentően élvezi a futó tömeg (a sok önsanyargató ember) látványát, és úgy szurkolt, ahogyan egy tesitanár vagy egy edző tenné. Találkoztam egy katicajelmezes férfival, aki múlt héten vasárnap a Misina-futáson is ott volt, akkor futóként, most szurkolóként. Mondtam neki, hogy helló, mi már találkoztunk, erre jött velem egy darabon, és futás közben dumáltunk.

Én is viseltem egy olyan rajtszámot, amin az állt: "első maraton". Nagyon jól tettem, sokan biztattak, és én is örültem sorstársaknak, amikor másokon láttam ilyen jelzést. Beszélgettem egy 61 éves férfival, aki a '90-es évek óta rendszeresen fut maratont, meg egy USÁ-ban élővel is, aki ott állt mögöttem a rajtnál, és 17 km-nél összetalálkoztunk. Ekkora embertömegben erre kb. annyi az esély, mint amikor egy hónap után Johanne-nal találkoztunk a caminón... Ilyenkor azért peregnek a kilométerek. Féltáv környékén azokra gondoltam, akikről tudtam, hogy ma többször is eszükbe jutok, vajon hol járok. Milyen jó lesz majd elmesélni nekik, mit láttam, mit éreztem, hogy ekkor olyan volt, mintha ott lettek volna velem.


A rendezés szuper volt, azért elég nagy rutinjuk van már ebben a szervezőknek, ez volt a 31. budapesti maraton. Hogy megyek-e megint? Mindenképpen! Csak kicsit többet kéne készülni rá, mert 30 km fölött tényleg történik valami. Most jegelem a lábam, és még pár napig* biztosan robot módjára fogok járni, de cseppet sem bánom. Kicsit olyan érzésem van most, mint az első Camino után. Egy ilyen élmény megváltoztatja az embert. Rég éreztem ilyet, és ez jó.

Ilyen rajtszámom nem lesz több!

*Több lesz ez pár napnál, begyulladt a lábfejem.