2007. december 6., csütörtök

Olvasmányok mostanság

Az utóbbi időben (majdnem) mindent megtettem a sci-fi vonal erősítése érdekében, de Lem Édenjét 30 kemény oldal után feladtam: sajnos valamiért nem kötött le. Még próbát teszek a Solarisszal, aztán valószínű megint hosszú ideig a polcomon fog heverni a nagy, Szukits-féle gyűjteményes I. kötet a még olvasatlan "Asimovokkal" együtt.

Hackett regénye után nehéz olvasni bármilyen mostani SF-t, mivel félek, hogy nem lesz olyan jó, mint A poszthumán döntés. Persze hülye módon elővettem azt a két Új Galaxist, amik nekem azon egyszerű oknál fogva vannak meg, hogy megjelentem benne. Nem mintha a sajátjaimba bele mertem volna olvasni (grrr), vicces volt felfedezni néhány, azóta ismerőssé vált nevet. Nem is tudtam, hogy egy antológiában szerepelek pl. szs-el. (Ő sem.) Sajnos a novellák alapvetően (nagyon) nem tetszettek, de erről főleg Ray Bradbury örömet okozó masinériái tehetnek.

Kasztovszky GRIN-jére már biztosan nem ruházok be, senki nem tudott meggyőzni, hogy tényleg van olyan jó az a regény, hogy érdekeljen. A Keringésre viszont sort kerítek mostanság, ahogy Lukjanyenko két "Őrségét" is jó volna beszerezni... (Kár, hogy a Nappali Őrség borítója ilyen nagyon durván-giccsesen visszataszító lett, hogy fogom így a buszon olvasni?)


Gaiman nagysága előtt csak leborulni lehet, az Amerikai Istenek zseniális és letehetetlen, Juhász Viktornak pedig minden elismerésem a fordításért, nem mintha én értenék hozzá, de nekem nagyon tetszett. (Szegény Lemet tényleg rosszkor időzítettem, na.) Valószínűleg nem állom meg, hogy a kedvenc részeimet beidézzem ide.

Egy, azaz 1 hosszú oldalt voltam képes elolvasni A sors gyermekei c. fantasy "remekműből", melynek egyik elkövetője Scal volt, aki több éve már (uh), hogy felhívta figyelmem a Hungaroconra, és ott be is mutatott néhány cherubionos írónak. Scal, miután pár hete jól összevesztem vele, mert csak nagy nehezen tudtam visszaszerezni tőle a manapság nem sűrűn kapható Martin SOIF I. részt, dedikált egy példányt első és mindezidáig utolsó regényéből.*



Amúgy biztos tetszett volna, csak hát nem vagyok tizenhat éves fiú.

Az Eratóról már írtam korábbi postban, úgyhogy hagyjuk is el a SF és a F örvénylő (néhol erősen mocsarasodó) vizeit.

Graves, az isten, akarom mondani a Claudius, az isten ugyanolyan frenetikus, mint az Én, Claudius, és bármennyire is utálom, mikor valaki azt írja, "kötelező darab", ez a két könyv tényleg az.

Ritkán járok úgy, hogy egy szerzőtől mindent, de mindent szeretnék elolvasni, Joanne Harris közéjük tartozik. Az Urak és játékosok ideális ajándék a fa alá, és nem csak nőknek! Ritkán tudja valaki 300 oldalon át úgy megvezetni az olvasót, mint ő, főleg, hogy aztán az ütős csavart követő röpke 10 oldal után ismét "arcátlanul" becsapja.

Végezetül használati utasítás Gerald Durell Családom és egyéb állatfajták c. könyvéhez: ha valaki buszon olvassa, előfordulhat, hogy bolondnak nézik, ahog unalmas előadásokon pad alatt rejtve olvasni is veszélyes, mivel könnyen elárulja magát az illető. De sebaj, nevetni, mosolyogni jó, az pedig mindig mindenkire ráfér.**




*A regényt - a kicsit mókás - Ralph Baxter és Lizard Johnson álneveken írták.

**OFF: erről rendszerint eszembe jut ez a hülye mondat: "mosolyogj, és a világ idiótának néz."

1 megjegyzés:

picidz írta...

A Solaris a legjobb könyv, amit valaha olvastam. Haj. Rá. Jud.