2008. december 11., csütörtök

Ugrás a sötétbe

Nagyon-nagyon lassan halad a kéziratom nem hivatalos szerkesztése, első átnézése. Idő, idő, idő, de leginkább energia, nem egyszerű minden nap odaülni és foglalkozni vele. Mert hát prioritások, meg minden. Az írás nem magányos tevékenység, és néha nem csak rajtam múlnak a dolgok.

Egy darabig ez nagyon zavart, főleg, mert már nincs egy évem a szakvizsgák kezdetéig, és jó lett volna legalább olyan szintre feltornászni a szöveget, amit már meg mernék mutatni tesztolvasóknak. Legkésőbb tavasszal. És akkor hol van még a kiadókeresés. Sem ezekre, sem más alkotói tevékenységre nem lesz időm (bár kedvem annál inkább, ha huzamosabb ideig megfeszítve kell tanulnom, megszáll az ihlet). Minimum háromnegyedéves csúszással számolhatok.
Jó pár novellát megírtam ebben az évben, köszönhetően a pályázatoknak, most is van kettő, amire terveztem összedobni valamit, de aztán jött az új regény gondolata.
Ami valójában nem új, mert már több mint fél éve foglalkoztat az ötlet, sőt, talán régebb óta; a Camino alatt pedig megérett az elhatározás, nincs értelme várni vele. Nincs értelme a másik elkészültétől függővé tenni, mert valójában nem von el akkora koncentrációt, mint azt én először hittem. Most végre elkezdtem gyűjteni az anyagokat hozzá. Mert hogy a helyszín történelmi, valóságos, és nem mindegy, mekkora hülyeségeket írok.
Nagyon szerettem volna lezárni Az otthontalant, de most úgy érzem, soha nem is lesz kész. Ráadásul kezdek kicsit elszakadni tőle, magától az ötlettől, a történettől, de még a szereplőktől is. Talán ez nem nagy baj, mert valamelyest "objektívabban" tudom őket szemlélni, ugyanakkor nem jó, ha csak az hajt egy kézirat gatyába rázása iránt, hogy "ha már ennyi energiát öltem bele, ugyan fejezzük már be".
De ha az ember egy lelki-alkotói folyamat végére ér, ami aztán csöppet sem tudatos tevékenység, akkor azt nem lehet továbbra is erőltetni. Amennyire komolyabbnak, jobbnak, de legalábbis vállalhatóbbnak éreztem Az otthontalan teljesen új cselekményét az első változathoz képest, annyival fontosabbnak, erősebbnek találom ezt a kialakulóban lévőt. Nosza, írjuk meg harmadik első regényemet. Ha ilyen egyszerű lenne.
Rengeteg kétség gyötör; Az otthontalan kéziratának szövege nem lett olyan, amilyennek szerettem volna, túlságosan vázlatosra sikerült, s woof rengeteg hibára ébresztett rá. Olyan érzés volt, mintha nem is én írtam volna. Amíg ezzel nem szembesültem, sokkal biztosabb voltam a dolgomban, úgy éreztem, élnek a szereplők, és szinte maguktól alakítják az eseményeket; a novelláimban nem akadt ennyi javítani való. Stilisztikai hibákat persze könnyen lehet javítani, favágó meló, de megoldható.
A cselekményszövés, na az már más tészta. És vajon benne van-e egyáltalán a lényeg, benne van-e az a valami, ami miatt érdemes volt megírni? Az a gond, hogy ez mindig csak a végén derül ki. Várjak megint éveket, hogy megtudjam, végül is, jó-e amit írtam, vagy nem?
Néha mindössze néhány jól megírt és megfelelő helyre került mondaton múlik. Nem tűnik soknak, pedig talán ahhoz lehetne hasonlítani, mintha át kellene ugranod egy viszonylag keskeny szakadékot. Ami azonban olyan mély, hogy nem látni az aljára. És ha hibázol...
A napokban levelet váltottam valakivel, aki nem rég szerkesztette élete első olyan kéziratát, amelyet magyar szerző írt. Legalább úgy izgul, milyen lesz a fogadtatás, mintha ő maga alkotta volna. Azt írta, van rá oka, mert fogalma sincs, jó úton indult-e el? Jók-e a megérzései és a tudatosan választott elvei? Ugrás a sötétbe. És ha valaki, én bizonyára tudom, miről beszél.
Nos, a téma félelmetesen aktuális, ráadásul az érzés mostanság nem csak írás terén kínoz.
Vajon mások is így vannak vele? Akik már túl vannak néhány regényen? Honnan tudják, jó-e, amit csinálnak? Nem, nem az olvasók visszajelzésére gondolok első sorban, hanem hogy az alkotás folyamata során ők maguk mit éreznek? Megtalálták-e az ösvényt, amit kerestek? Felismerik-e az utat? És vajon egyáltalán felteszik maguknak ezeket a kérdéseket?

2008. november 26., szerda

Ember a tömegből

Nos, két és fél év elteltével ismét megjelenik egy novellám - ezúttal az Avana Arcképcsarnokban.
Ehelyt Hannának és woofnak tartozom köszönettel, akik nem csak átolvasták a nyers irományt, hanem fontos változtatásokat is javasoltak.
Az Ember a tömegből az Avana Egyesület pályázatára íródott, pedig őszintén szólva egyáltalán nem fogott meg a téma ("Különlegesek - a mentális vagy fizikai sérültek helyzete"). Sőt.
Aztán mégis elkezdtem gondolkozni rajta; afféle "műhelyes" feladatot láttam benne, mint pl. az Új Galaxis kiírásaiban. A különbség most az volt, hogy el is küldtem a kész novellát.
Két dolog hatott rám, az egyik, amit Spanyolországban láttam. Feltűnt, hogy milyen sok mozgás- vagy mentálisan sérültet látni az utcán. A helyiek ugyanis nem hagyják otthon a valamilyen okból hátrányt szenvedett rokonaikat, így ők is ugyanúgy részt vesznek a társadalmi érintkezésben, mindennapi életben, mint ép társaik. Ráadásul a járdán önállóan is tudnak közlekedni a kerekesszékes emberek, legalább ötven méterenként van fel- és lejárat, szemben mondjuk a hazai viszonyokkal, ahol az Unio nyomására kezdték akadálymentesíteni a középületeket. (Holott ennek elemi dolognak kellene lennie...)
A másik hatás egy fénykép, amit évekkel ezelőtt a National Geographic vándorkiállításon láttam Szegeden. Nyolc-tíz, hét év körüli, vidám gyerek volt rajta, és először nem is értettem, minek fotózták le őket a halványkék háttér előtt. Aztán egy pillanat múlva "megnyílt" a kép: némely gyereknek a fél karja, másiknak a lába hiányzott könyökből, illetve térdből lefelé. A fotó mellé helyezett tájékoztató szövegben - emlékezetem szerint - arról olvashatott a látogató, hogy a gyerekek a csernobili katasztrófát követően születtek, már eleve nyomorékként.
Persze, az Egyesület kiadványa nem váltja meg a világot, de legalább foglalkozunk a témával, ami rendszerint csak akkor válik valakinek fontossá, ha személyesen érinti.

2008. november 24., hétfő

Az én Nagatém

A megjelenés évében kezdtem olvasni László Zoltán regényét, de akkor valahogy megakadtam az első harmadában: elvesztem Nagate sűrűjében, miközben a szereplők sem találtak utat hozzám, olvasóhoz. Ám a város, az erős, "képies" leírások ott motoszkáltak a fejemben, a hatás Miéville - számomra - újraolvashatatlan Perdidójához hasonlítható.

Úgyhogy benne volt a levegőben a második próbálkozás, amire nálam kevés könyv kapott eddig esélyt, és ha kapott, rendszerint ismét letettem. Akkor már végleg. A Nagate azonban kivétel. Bár könyvről van szó, mégis vizuális élményben volt részem. Van száraz, olvasót távoltartó leírás, meg van magába szippantó, filmszerű. Ez utóbbit pedig a magam fajta rajzolással, festéssel kacérkodó ember nagyon tudja díjazni. Ugyanígy jár a jó pont annak a hihetetlen érzékkel adagolt szürrealitásnak, ami nagyobb mennyiségben már káros az egészségre, legalábbis sokan nehezen viselik, főleg írásmű esetén.


Eredetileg valamiféle alternatív borítónak indult, talán mert személy szerint nem voltam kibékülve az eredetivel. Nem tudom, hogy kiadói elvárás volt-e Kira felé, hogy mindenképpen Vizót, tehát egy alakot kell festeni. Holott maga a város sokkal inkább főszereplő, mint bármelyik alak, a város az igazi meghatározó élmény. Egyáltalán nem lepődtem meg, mikor Zoli ezt írta a blogján, főleg, hogy addigra már kialakult bennem a fent látható kép koncepciója. Nehezen hiszem el, hogy kizárólag "kamerába néző" alakokkal lehet eladni egy fantasztikus könyvet.

Alternatív borító helyett aztán előtérbe került magának az élménynek a vizuális feldolgozása, kirajzolása magamból, ezért aztán semmiféle szabályt nem tartottam szem előtt, csak a magamnak meghatározott, eredeti elképzelést. Egyébként sem ismerem elég jól a rajzprogramot, ami még rengeteg lehetőséget tartogat. Technikailag nem veszi fel a versenyt egyik linkelt képpel sem, igaz, ez nem is áll szándékomban; tisztában vagyok a korlátaimmal.

Mivel alapvetően valódi anyagokkal dolgozom, megszoktam, hogy nincs "szerkesztés-visszavonás", hogy nincsenek rétegek abban az értelemben, mint a rajzporgramban (legfeljebb ha napokat várok a száradásra), ráadásul szeretem kissé egybemosni az árnyalatokat és alakokat. Legfeljebb utólag erősítek a kontúron.

Rétegeket tehát egyáltalán nem használtam, és mást sem nagyon variáltam közben. Megmaradt az érzés, hogy ugyanúgy festek, mint az állvány előtt ülve, ráadásul akkor is tudtam haladni vele, mikor a "valódi" festéshez nem volt elég fény. Egyszer, mikor az "e-rajzolás" után asztalhoz ültem, hirtelen eszembe villant, hogy jaj, nem mostam kezet, csupa maszat, festék vagyok...

Jelen állapotában nem tudnék többet hozzátenni, majd ha feltöltöm az Artra, és ha Bepe kirakja, az okosok úgyis megmondják, mit miért nem csináltam jól. Sebaj, ez a harmadik nagyobb, színes, elektronikus rajzom, amit végre befejeztem. Fogalmam sincs, mennyi munkaóra van benne, mert jó háromnegyed év alatt készült rengeteg megszakítással.

Ami a koncepciót illeti: az ég vörhenyes fénye kontrasztban áll a kép többi részével, kb. egyharmadnyi arányban. Tekinthetjük alkonynak, mégis, talán úgy érzi a szemlélő, az ég olyan beteges. Nem normális. Mint ahogy a Földről Nagatéra szakadt Del Najának semmiképp sem az. A nyomasztó hangulatot, a regény egészére jellemző klausztrofóbiát és szürrealitást a perspektíva mellőzése hivatott érzékeltetni. Nincs valódi út a házak között, nem tudjuk, honnan hová tart a magányos alak.



Eredetileg jóval több ablakban látszódott némi fény, de Nagate ennél sokkal élettelenebb. Ráadásul a fények jórészt kísértetiesek, nem vonzzák az embert, látszik, hogy egyetlen épület sem a férfi otthona, valószínűleg régóta úton van. Az pedig sokat elmond - tudattalan szerkesztés műve, utólag vettem észre -, hogy egyik házra sem rajzoltam ajtót, bejáratot. Az alak ki van zárva ebből a világból.

***

And now for something completely different.


Egyet tudok: ez a kép egy óra alatt született, hirtelen felindulásból, a regény hatása alatt. Egészen más, mint a fentebb látható, egészen más ahhoz képest, amit eddig csináltam. Nem az utolsó, abban is biztos vagyok. Sokaknak nem fog tetszeni, talán nem is kellett volna ide betennem, de akkor is, ez is az én Nagatém. És a stílusa, az ábrázolásmódja most sokkal, de sokkal jobban izgat, felforgat, mint a rajzprogram felfedezése, realisztikus(abb) képek festése.

Persze nem a semmiből jött az elképzelés, a változás ott lógott a levegőben, csak nem foglalkoztam vele. Kellett hozzá sok minden, az expresszionizmus szeretete, Zoli regénye, Matt Stevens cikke (köszönet érte elGabornak), és még sok-sok minden más, amiről valószínűleg csak a tudatalattim tud.

Egyszerűen kíváncsi lettem, hogy áll a fantasztikus irányzatnak a minimálisabb, absztraktabb, kevéssé realisztikus stílus. Hosszú hónapok után ismét kisebb vázlatfüzetet hordok magammal a táskámban.

2008. október 30., csütörtök

Muzikalitás

Olyan megható a gyerekek zene iránti érdeklődése.


Szeged, Kárász utca

2008. október 29., szerda

Nem is mutattam még, mit kaptam a nyáron

Klassz kis rendezvény lehetett ez az I. Balaton Szalon, csak sajna nem tudtam ott lenni. De hát vagy ez, vagy a Camino... (:D)

Azért jól esett, mikor kibontottam a levelet, és ezt találtam benne, ráadásul később voltak olyan kedvesek, és visszaküldték a festményeket is (igaz, utánvéttel...):


És még a nevemet sem írták el

Lehet, jövőre is küldök föstményt, másmilyent.


Öböl



Napernyők


Gatyába rázás, episode I.

Éééés eljött a nap, wooffal végre nekiestünk a regénynek, mondatról mondatra. Ennek eredményeként egy jelenetet ki is irtottam, megjegyzem, ez volt az utolsó, ami még az eredeti szövegből megmaradt.

Jó volna egy hónap alatt végezni, és jöhet a második kör Levinnel.

Néha komolyan elgondolkodom, mások hogyan tudnak úgy regényt írni, kéziratot beadni egy kiadóhoz, hogy előtte senkivel sem nézetik át. Kegyetlen sok hibára, ellentmondásra, ostobaságra rámutat egy kívülálló.


2008. október 1., szerda

2008. szeptember 25., csütörtök

Cukiságok

Kb. 20 fotót küldtem nem rég a cukisag.blog.hu-nak a Caminón fotózott állatkákról, kettőt ki is tettek. Hogy ne maradjatok ki a többiből, íme még pár kép:






És a végére egy érdekesség, egy albínó páva:

2008. szeptember 24., szerda

Jo Walton: Farthing

Az írónő regényének magyar kiadása "családi vállalkozásban" készült: woof fordította, én pedig a borítót rajzoltam hozzá, íme:

Részlet a könyvből itt.

2008. szeptember 16., kedd

Caminós fotóelőzetes, csak most, csak itt


Varázsföldek (Asturia)



Playa



Elhagyatva



A San Juan nevű városkák egyike (Baszkföld)



Lovak aranyszínű délutánban (Leces)



Béke (Baszkföld)

Amúgy elkezdtem begépelni a naplót. Á, dehogy idegölő. A harmadik napnál járok...

2008. szeptember 15., hétfő

"Itt van az ősz, itt van ujra,/ S szép, mint mindig, énnekem..."

Emlékszem, milyen emelkedett hangulatú órán tanították nekünk Petőfi versét, de nekem már akkor is az volt az érzésem, hogy ez irónia...


2008. szeptember 14., vasárnap

Jaj, de jó könyvet olvastam


Amint sikerül összeszedni róla a gondolataim, az rpg.hu-ra küldök ismertetőt. Addig is olvassátok! :D

Update: összeszedtem. Mármint a gondolataim.

2008. augusztus 30., szombat

Másfél hónap után újra itthon

Hazaértünk, most már múlik az utolsó napon rám tört megfázás: újra kapok levegőt az orromon és az ételek ízét is megint érzem. Megszakításokkal végignéztem azt a bő 2500 fotót, amit készítettünk, a neheze viszont ezután jön: ki kell válogatni. A naplót pedig begépelni, pontosabban megfogalmazni, megszerkeszteni, mert sokszor csak címszavakat firkantottam le, emlékeztetőnek.

Ezer teendőm lesz a következő két hónapban, munkahelyen, szabadidőben egyaránt, de nem bánom.

Tudom, tudom, fotókat szeretnétek látni, meg is ígértem, szóval afféle előzetesként itt egy reggeli látkép, mely néhány kilométerrel Gernika után készült:



2008. augusztus 25., hétfő

A vilag legvegen...

...jartunk, leneztunk a sziklak tetejerol a melybe, a tuzgyujtasi tilalom ellenere elegettunk nemi ruhat a sok-sok tuzrakohely egyiken.
Egy olasz pap miset celebralt a parton egy szervezett zarandokcsoportnak. Idegen peregrinok is csatlakoztak hozzajuk. Olyan volt, akar egy pogany szertartas, a szabad eg alatt allva, csak az emberek, nehany kellek es a hit, semmi mas. Halaadas Istennek az ut vegen.

Miutan eltunt a nap a horizont mogott, es visszaindultak a varosba az emberek - hangos turistak es csondes peregrinok -, fust szaga erzodott a levegoben: nem csak mi tettunk eleget a hagyomanynak.

2008. augusztus 18., hétfő

Santiago

Peregrinok ulnek a katedralis elott, nehanyan olelkeznek, fotoznak, masok csak merednek felfele. Zoknijuk, cipojuk levetve.

Utcai arusok kagylokat, autentikus "szentjakabzarandokbotokat" arulnak a szuk utcakban. Turistak furakodnak a katedralisban, a deli misere igyekeznek, mindenki azt filmezi, hogy lengetik a szertartas vegen a fustolot, a kamerak fenylo LCD szeme koveti fel-le, fel-e.

A szallason magyar az hospitalero.

Ma es holnap pihenunk, fotozunk, varosnezunk, ugy teszunk, mintha csak turistak volnank mi is, aztan indulunk tovabb a Vilag Vegere, az oceanhoz. Negy nap gyaloglas. Holnap mar - a szettaposott talpambol sugarzo fajdalom ellenere is - varni fogom.

2008. augusztus 13., szerda

104 km Santiago

Tobb szaz km gyaloglas utan a peregrinokon lassan furcsa izgalom lesz urra.

2008. augusztus 7., csütörtök

Szeleburdi bejegyzes a Primitivorol

na, tul vagyunk a primitivo harmadik szakaszan is, es az a dobbenet ert minket, hogy minden szallasra mi ertunk oda elsokent... ami mar csak azert is igen jo, mert megeloztuk a peregrino hordakat. hogy ertsetek az aranyokat: mondjuk van egymastol ket varos 30 km-re, mindkettoben van egy-egy 12-16 helyes albergue (szallas), es esetleg a ket varos kozt is van egy 6 helyes. na most erre az utszakaszra mondjuk jut kozel 50 ember (akinek nem jut hely, az a foldon alszik, vagy keres maganak valami hostelt. ha van).mindenki mas tempoban halad, es rengeteg a serult. igen sokan nulla azaz 0 turazo tapasztalattal vagnak neki a hegyeknek. az eredmeny: csunya izuleti gyulladas, santikalas, harom nap utan csokolom, megyek haza. vagy busszal a legkozelebbi albergue-ig (csak tudnam, minek).tobben Oviedoban kezdik, tehat nem mennek a hegyek elott jo 500 km-t "bemelegiteskent", hanem rogton a kozepebe vagnak. latszik, hogy azt gondoljak, "elviszem a gyereket egy kis erdei setara, mert a hegyek olyan szepek", aztan kiderul, hogy milyen gonosz dolog is ez a gravitacio. en most meg konnyen beszelek, mivel csak egy vizholyagom van, es a fajdalmat is ki tudom masszirozni a labambol. izomlazam sincs, remeltem is, hogy tobb szaz km-rel a labamban azert egesz jol elleszek a hegyekben, de lattam olyat, aki Bilbaobol indult, eddig sik terepen haladt, es most az elso szakasz betett a labanak.

szoval eddig szerencsenk volt a szallassal: ha ugyanis tul hosszu a tav, amit terveztunk, nem tudjuk beelozni a "mazsolakat", akik 8-10 km gyaloglas utan megallnak, elfoglaljak a szallast. eddig jo ritmusban alakult a dolog, ezert usztuk meg. na de majd holnap! elvileg egy harmincas var rank, szoval lehet, hogy a foldon alszunk egy pajtaban :D

a videk egyre szebb, ma reggel olyan koran indultunk, hogy elo kellett venni a fejlampat. mindig is vagytam egy kis ejszakai turara.


olyan kajakat ettem!:D mivel nem tudunk spanyolul, az etlap akar kinaiul is lehetne, vakon rendelunk a menubol. ma peldaul sikerult tintahalat ennem, rettento morbid, ahogy neznek ram a kis sotet szemeikkel a tanyerrol. raadasul epp a feje a legfinomabb :D tegnap elott meg betertunk egy faluban egy barba, es kertunk egy bocadillot (szendvics), erre a neni kihozott egy oriasi pant (a spanyol kenyer kicsit masmilyen alaku, mint nalunk, kisebb, hosszukas, de nem annyira, mint a francia valtozat), benne ujjnyi vastag hazi kolbasszal es helyi sajtkulonlegesseggel. a sajtot is hasonlo meretekben szelte... a menuhoz egyebkent siman kihoznak egy uveg vorosbort (igen jok), akkor is, ha egy ember rendel maganak, es nem szamoljak fel kulon.

2008. augusztus 4., hétfő

Oviedo, in medias res

azt hiszem, beindult a Camino, ugy ertem, eddig viszonylag rovidebb tavokat mentunk (husz, huszonot km), most viszont az utobbi par napban ket harminc folottit is sikerult abszolvalni (es ez egyre tobbet fog elfordulni). az egyiket raadasul nem terveztuk: betelt az albergue, mire megerkeztunk (megjegyzem, 2-kor mar ott voltunk), es ra kellett tenni az addigi 29 km-re tovabbi 6-ot... raadasul ugy indultunk neki, hogy nem tudtuk, hol fogunk aludni, ha leerunk a falubol a varosba (Villaviciosa).
am alighogy nekivagtunk, utanunk futott egy csajszi, akit mar ismertunk, es mondta, hogy most beszelt telefonon masik ket zarandokkal, akik talaltak szallast (egy surf uzletben :D), es ott varnak minket. ilyen szempontbol is azt hiszem, elkezdodott az igazi Camino (feltavnal, hehe), amikor az ember neha egeszen ugy erzi, csak a Gondviselesre kell biznia magat, minden megoldodik, nincs miert izgulni.
(pedig lett volna aggodnivalonk, ha nem talalunk megfizetheto helyre a varosban, aludhattunk volna pl. a parkban, mikozben hallottuk, hogy Laredoban kiraboltak ket peregrinot a strandon, ahol szunyokaltak...)
mokas az is, ahogy mi hatunk masokra. egy nemet no, aki eredetileg az eszakin akart vegigmenni, azert dontott a primitivo mellett (ez az ut megy keresztul a hegyeken a delen levo un. francia ut fele), mert mi beszeltunk rola. csakhogy neki nem volt guide-ja (ismerteto fuzete) a primitivohoz, es par napig nem is talalkoztunk, hogy a mienket megnezze. szoval meselte, hogy csak ult egy templom toveben, es azon imadkozott, barcsak feltunnenk az uton, erre mit ad Isten, fel perc mulva megjelentunk :D mondtam neki, Ulrike, this is a sign, you really have to go on the primitivo!

itt, Oviedoban amugy eleg durva a zarandokletszam helyzet, mi harmadiknak erkeztunk, mostanra kb. negyven ember all sorban, mig mi itt netezunk. nekik itt nem jut szallas, mehetnek hotelba vagy a templomba, ha beengedik oket. nem tudom, a kovetkezo utszakaszon ez var-e rank is (jobb esetben a foldon alszunk, polifoamon), asszem megeri hatkor kelni reggel es gyors, egyenletes tempot diktalni, hogy idoben odaerjunk a szallasra. szoval izgi lesz :D
sajnos mindez azt is jelenti, hogy par ev, es az eszaki ut is ugy fog festeni, mint a francia, a zarandokhordak egymast fogjak erni, es amig nincsenek tobbszaz fos szallasok, mint delen, addig hasznot huznak a helyiek a peregrinokbol. ez pedig valahol elveszi az ut hangulatat is.

nagyon sok fele fajta ember gyulik ossze, nem csak franciak, olaszok, spanyolok vannak, de japanok is, nemetorszagban elo koreai srac meg egy magyar lany (az egyetlen, akivel eddig talalkoztunk az uton).

no, szoval holnaptol ismet kezdodnek a hegyek, remelhetoleg ez megtizedeli kisse a mezonyt :D
erdekes, hogy nem feltetlen a fiatalok birjak jol a tavot, talalkoztunk egy olasz, hatvan koruli fickoval, Luigival, aki fajos labbal is ugy ment az uton, mint akit puskabol lottek ki: egyeztette velunk az utat, mikor utolert minket, aztan aszonta, Ciao!, es zsumm, allva hagyott minket :D

nem tudom, mikor fogok tudni ujra jelentkezni, a hegyek kozt nem biztos, hogy lesz alkalmunk ra, csak ha nagyobb varosba erunk. sok, felig kihalt falun at (templom, kocsma meg harom tehen) vezet inkabb az ut, ugy nez ki.

2008. július 29., kedd

Kozlemeny (es kis camino, ha mar itt vagyok)

Kedves ismeroseim, barataim, akik kulonfele kozossegi oldalakra hivtok meg:

1. nagyon koszonom, hogy gondoltatok ram (de tenyleg! :D)
2. elore is bocsanat, nem holmi sertettseg okan nem jelzek vissza es fogadom el rogton a meghivast, mert
3. boven eleg nekem az iwiw, aki akar, ugyis megtalal, akar ott, akar masutt.

Camino:
San Vicente de la Barquera - kb. igy kell irni, remelem, a varos nevet, ahol eppen vagyunk, nem reg erkeztunk, ma is csak kb. 20-on egynehany km-t mentunk, de hamarosan jonnek megint a hosszabb szakaszok. Kicsit kezdenek egybefolyni a napok, meg jo, hogy irom a naplot, es vissza tudom keresni, mettol meddig mentunk az utobbi bo ket hetben.

Pont ma gondoltam ra, milyen hihetetlenul nagy tavolsagot tettunk meg, es meg persze milyen sok van hatra, de valahogy felgyorsult az egesz, huszonkilometert betonon, viszonylag sik terepen meglepoen gyorsan lezavarunk, 5-6 km tavolsagot szinte bemelegitesnek tekintek. Remelem, igy is marad, foleg, hogy nem lesz mindig ilyen baratsagosan vizszintes az ut...

Magyarokkal eddig sehol nem talalkoztunk, rengeteg nemet es persze spanyol jarja az utat. Ismeros arcok jonnek, mennek, szinte mindenki mas ritmusban osztja fel a tavot.

Altamira, legnagyobb banatomra, kimaradt, mivel zarva volt... Eggyel tobb ok, hogy majd egyszer visszajojjunk a kornyekre :D

No, most csak ennyi, nem akarom sokaig foglalni a gepet, raadasul mar igen megeheztem.

2008. július 26., szombat

Santander

Tul nemi lelki megrazkodtatason - alighanem sok volt a kornyezetvaltozas -, a napokban orommel eszleltem, hogy mar nem fajnak a vizholyagok a kis labujjaimon, es a vallam tureshatara is kitolodott a rendkivul kemeny 3 km-rol 9 km-re! Mar olyan is elfordult, hogy mi voltunk az elsok a szallason! (Rovid volt a tav es koran indultunk, de pszt!).

A cimben szereplo varosbol irok, gondoltam, ideje, par sort idevetni, ha mar van ez a blog.

Kar, hogy semmi erdemleges nem jut eszembe, de no para, mindent szepen leirtam a naplocskamba, ami lehet, be fog telni. ugyhogy feltavnal vehetek es cipelhetek ujabb fuzetet. Most kicsit punnyadt vagyok, mert iment ebedeztunk. Eleg sokat. Ezert nem birok gondolkodni.

Az mar biztos, a spanyolokat - ellentetben az olaszokkal - egeszen megkedveltem, de kepesek ok is olyasmikre, mint pl. kiirjak egy tablara, hogy "Ferry 400 m" es nyil jobbra, na ehhez kepest az a komp ugy 800 m-rrel masutt, leginkabb balfele/egyenest vart. Lama peregrino, talald meg a kikotot a nyaralok kozott :D Elkenyelmesedtem Baszkfoldon, ahol erdekes modon meg a caminos jelzesek is egymast ertek. Cantabria, eh! Volt olyan etap, ami Woof guide-ja szerint 29 km. A szallason latott info szerint viszont 34. Egy tabla szerint a varosban 37... Vegul ebbol lett olyan 26 korul, legalabbis a talpam (es a kevesbe megbizhato orszaguti jelzesek) alapjan.

A kajara nincs panasz, valosagos gasztrocaminot rendeztunk, ettem rakot, polipot ( ebbol csak egy falatot: igen fincsi, kicsit ragos, nyulos, "tengerizu", es olyan morbid latni a tapadokorongokat, szegeny allat), lepenyhalat, kagylot - tok jo, hogy ezek itt frissen kaphatok, nem pedig konzervalva. De persze konnyu nekik, javaslom is, szerezzunk tengert valahogy, de gyorsan. :D
Tudtatok, hogy rose is kaphato itt olyan tetrapackos dobozban? :D :S
Ja, es valami elelmes vallalkozo remelem, mire hazaerunk, feltalalja otthon a tejes-gyumolcsos italkakat, mert az valami zsenialis.

(Azert figyelitek, eddig nem tevesztettem el a z-t az y-al! Az irasjelek okoznak gondot...)

Kb. ma kuszott eloszor 30 fokra a homero, szoval ahhoz kepest, hogy csomoan azon aggodtak, mi majd megsulunk itten LYOL, hat nem, amig a tenger mellett megyunk, nincs ilyen problemank.

Tegnap iszonyatosan jo albergueben aludtunk (Guemes), jo volna meg par ilyen. Ha veletlen olyan is olvassa jelen bejegyzest, aki caminozik, es az eszakin megy, ki ne hagyja!!! (Santander elott van, kb. 12 km-rel.)
Majd meselek errol is amugy, fotokkal.:) Holnap elvileg nehez szakasz var rank, 30 km korul vagy folott, de lehet, megbontjuk feluton, mivel idonk eleg sok van.

2008. július 14., hétfő

Helyzetjelentes

"Udvoylet San Sebastianbol, nagzon durva eZ a spanYol billentzuet, gyerekek, keZdve azzal, hogz az Y az itt meg van cserelve a z-vel, syoval bocsi, majd adjatok ossze! Varnak a gepre es csak 15 perc van netre, ugyhogy rovid leszek, koszi a kommenteket, eskuszom, nem akartam vadaszni oket!



Tomoren: elvezem az utat, ma mentunk 28 km-t, kepek, reszletes beszamolo kesobb,"

- es akkor most folytatas Gernikabol, mivel most lattam, hogy a fentebb elkezdett blogbejegyzes nem lett elkuldve. :D (A korolmenyek is nyugodtabbak, egy netkavezoban ulunk.)

Ma atleptuk a 100. km-unket is. Meg a 300. fotot is elkeszitettem (vissza kell fognom magam :D). Izomlaz nincs, talpfajas van betonon. Meg allandoan izgek-mozgok a zsak alatt, a vallam szokott fajni. Kenem ra a Ben-Gayt eleg rendszeresen, bar nem tudom, hasznal-e azon kivul, hogy rettenetesen csip. Az utobbi ket napban kozel 60 km-t gyalogoltunk (28, 29), ugyhogy ma visszavettunk, es 16 km-nel megalltunk Gernikaban. Varosnezunk, kezelem heveny netfuggosegem (ahogy a mellekelt abra mutatja), fotozok, eszunk, alszunk. Holnap 22 km van eloiranyozva, aztan 16 Bilbaoig. Hoho, egeszen pihentetoen hangzanak, foleg, hogy elvileg nem varnak rank nagy emelkedok. Vicces amugy, sokkal jobb folfele kapaszkodni, mint lefele ereszkedni. Elobbi csak faraszto, utobbi viszont betesz a terdnek, talpnak.

Ami negativum, hogy sokan nem igazi peregrinok, kivaltjak a credentialt, amibe, ugye, a pecsetet kapjuk, hogy hol haladtunk at (leginkabb szallasokon adjak), de ezek az emberek valojaban nem gyalogoljak le a tavot, hanem csak megszallnak, vagy a haver viszi kocsival a zsakot stb. Ennek koszonhetoen hamarabb a szallasra ernek, es tegnap is ugy jartunk, hogy egy nagyon hangulatos kolostorban nem jutott hely, mehettunk egy fizetos, dragabb albergue-be... Ja, ha nem emlitettem volna, aznap gyalogoltunk 29 km-t... Harom spanyol valodi zarandok is igy jart, az egyikuk mondta, h ezek nem is akarnak caminozni, ok a "cheap tourist".

Ezt leszamitva minden szep es jo, meg az idojaras is kegyes volt hozzank, egyaltalan nem fottunk meg. Majd holnap :D :D

2008. július 11., péntek

Holnap utazunk

A héten képzeletbeli táblácskámra kanyarítottam-színeztem a V A K Á C I Ó betűit, szépen, egymás után. És végre eljött a nap, amit már annyira vártam, mint egy kisiskolás. Persze nem biztos, hogy jövő héten ilyenkor is ennyire lelkes leszek kb. 8 kilóval a hátamon, több mint száz kilométerrel a lábamban, de majd arra gondolok a különösen meredek kaptatókon, hogy mennyivel jobb, mintha az irodában ülnék...

Sajna egy rossz pillanatomban megígértem woofnak, hogy nem fogok nyafogni, úgyhogy még csak nem is nyíghatok, ha valami bajom van. Bár amikor az ember már a fülén is szeretne levegőt venni, nem jut ereje vinnyogni, az is biztos.

Nem tudom, mikor fogok jelentkezni legközelebb, azért igyekszem majd nem elhanyagolni a blogot.:)

2008. június 22., vasárnap

Camino főpróba

Szombaton kipróbáltuk, milyen lesz az első szakasz a Caminón. Háztól házig tettünk egy 24 km-es kanyart: Éger-völgyön át felmásztunk a Jakab-hegyre, hátunkon a már 90 %-ban összerakott menetfelszereléssel. Három-öt kilométerenként pihentünk, s "újult" erővel vágtunk neki a következő résznek.

Egész eddig a kajakozástól megrendült derekam féltettem, meg mindenki - legalábbis Camino naplókat olvasva - a térdére, bokájára panaszkodik; vízhólyagokra és más effélékre... Nem értem, miért nem említi senki a vállát?

Nem mondom, az utolsó három kilométeren azért már eléggé fájt a lábam is, főleg, hogy betonon jöttünk, de az igazán kényelmetlen és nehéz - számomra - az lesz, hogy megtaláljam a hátizsák helyét a vállamon. Öt, tizenöt meg huszonöt km után is.

Remélem, vállerősítés terén számít majd valamicskét, hogy úszni járok...

Amúgy google maps-on nézegettem, merre is fogunk menni (egy eszement srác szintén az északi utat választotta, és vitt magával GPS-t, úgyhogy követhető, merre fogunk menni, és hogy ő mennyit csalingázott erre-arra :D Viszont az új albergue-ék megtalálásában is segít a modern technika, juhé!).


Festmény

Jó ideje nem volt valódi ecset a kezemben, csak a tablet tollegere. Pedig rengeteg vázlatom vár, hogy megfessem; másfél hete aztán végre nekiláttam és be is fejeztem egyet:


Veterán a parkban
akvarell, kb. 40x35 cm


Még mindig kétségbeesve próbálom megszokni az eltérést az agyamban látott elképzelés* és a végeredmény között... Nem arra gondolok, hogy út közben rendszerint átalakul a festmény, pl. rájövök, mit bír el a kép, és mit nem - hanem arra, mikor tisztán és élesen látom, tudom, hogy mit akarok, és mégsem lesz olyan. Részben mert nem vagyok elég gyakorlott (tehetséges), vagy valójában nem az az én stílusom, amilyenben lelki szemeim előtt megjelent.
Azt hiszem sosem fog sikerülni, hogy legalább megközelítőleg olyan legyen a kész kép, mint amilyennek megálmodtam. Az az egy szerencsém, hogy a néző nem tudja, milyen volt az "eredeti".



*A távoli jövőben talán kitalálnak egy herkentyűt, amely képes lesz megjeleníteni azt...

2008. június 17., kedd

Búcsú helyett

A panelházi gyermekek legnagyobb gyönyörűsége, ha időnként kiszabadulhatnak vidékre, kertbe, levegőre, valódi zöldlombú fák árnyékába - ezt a helyet jelentette nekem Tiszaföldvár. A távolság egyre csak nőtt időben és térben, mióta utoljára ott jártam, mégis, biztos vagyok benne, hogy megtalálnám az orgonabokrok mögött megbújó, düledező falú házat, ahol annyit játszottunk, és ahol a buksi típusú korcsok brazil szappanoperák szereplőiről kapták a nevüket.

Nekem már akkor is idősnek tűnt a Karcsi bácsi meg az Erzsi néni, és sokáig azt sem tudtam, honnan ismerik őket a szüleim, és miért látogatjuk meg őket úgy, mintha nagyszülőkhöz mennénk: Karcsi bácsi apám instruktora volt, úgy kérték meg rá, hogy őt még vállalja el, mikor apám az egyetem után odakerült Szolnokra, a városi ügyészségre.*
Mi gyerekek pedig - azt hiszem - akaratlanul is valamiféle pótnagyapaként kezeltük, aki minden csintalanságot elnézett, és ha szüleink ránk szóltak, annyit mondott:
- Hagyd csak, Atyámfia, hadd csinálja, amit jónak lát!

A háztól úgy másfél kilométerre volt a "Lapos", ahol az öregek szőlője volt; a növények fölé zöld hálót feszítettek, hogy a seregélyek ne tudják megenni a gyümölcsöt. Erzsi nénit elkísértük, mikor valamiért átugrott a földre; meleg nyár volt, és a kis présház tövében találtunk egy szép, méretes dagonyát Andriskával.
Nyakig sárosak voltunk, és rettentő boldogok - így vonultunk vissza a házhoz szüleink legnagyobb rémületére. Egy dézsa víz persze mindent megoldott.

Minden ősszel szüretre mentünk Földvárra - vajon miféle bor lehetett abból a szőlőből(?) -, s mialatt a felnőttek dolgoztak, mi gyerekek az udvar minden négyzetcentiméterét játéktérnek tekintettük. Milyen furcsa, épp a minap jutott eszembe, hogy csak abban a kertben másztam fára életemben, sehol másutt, s a diófa széles ágvillájában ülve madárnak képzeltem magam.

Aztán Karcsi bácsi, Erzsi néni egyre öregebb lett. Már Szegeden laktunk, mikor hallottam, végül csak eladták a tiszaföldvári házat egy festőnek. Nem tudták fenntartani a kertet, nem volt erejük kimenni vidékre, s a lakótelepi négyfal közé kényszerültek. Akkor éreztem igazán, hogy valami lezárult, pedig akkorra már rég, rég vége volt a gyermekkornak. De az a szál, az az egy szál nem tépődött még el.

Attól fogva, hogy elköltöztünk a Második Városba, egyre ritkábban láttuk őket, és egyre rövidebb időre; felfoghatatlan, mivé lesz az ember, a tökéletes, friss, gondolkodó elme olyan testbe zárva, mely már szinte használhatatlan, csak arra jó, hogy megtegyen pár métert, s üldögéljen egész nap; olvasni, hallgatni a híreket... Várni, hogy valaki rájuk nyissa az ajtót. S csak akkor jössz rá erre, aki testben, elmében szabad vagy, mikor a telefonban hallod az öregember hangján, hogy egészen elérzékenyült, mert odaadtad a tanulmányod, mert... gondoltál rá, mert feltételezted, hogy érdekelheti, amit írtál... Nincs az a díj, ami felért volna Karcsi bácsi hálával vegyes elismerésével, pedig arra a dolgozatra kettőt is kaptam.

S most, négy év után is lett volna mit adnom, de ő nincs, tegnap óta nincs, s tudom, hogy jobb így neki, mert már nagyon, de nagyon szenvedett.

Egész hétfőn gonosz dzsinn ült torkomon, mintha megéreztem volna, hogy valami történt, pedig akkor még nem írta meg anyám, csak azt, hogy a hétvégén meglátogatták a két öreget. Talán épp akkor üldögéltek náluk, mikor én valamiért arra a diófára gondoltam, amint a két ág roppant méretű hangvillájában ülve azon töprengek, fecske legyek-e ugrás közben, vagy rigó.




*Apám mesélte, hárman várták a buszt, egy későbbi közigazgatási államtitkár, az ügyész Karcsi bácsi, és apám, aki már napok óta hallgatta a két férfi vitáját valami jogi problémáról; képtelenek voltak meggyőzni a másikat a saját igazukról. Szakad a hó, a busz csak nem jön, s az öreg egyszer csak annyit mond: - Te Laci, cseréljünk álláspontot!
A leendő államtitkár pár pillanatig nem szól, aztán: - Igazad van, Karcsi bácsi, meggyőztél.

2008. június 12., csütörtök

Éjszakai Őrség

Így, 120 oldal után végre megcsillant az a bizonyos valami, amitől több egy regény a fantasztikum tűzijátékának ragyogó, ámde üres puffogtatásánál.

2008. június 4., szerda

Utcák

Az az érzésem, ez sokaknak tetszene. Fotók budapesti utcákról. Bővebben: nézd meg.

2008. május 29., csütörtök

George

Szegény Bush állandó élcelődés tárgya, s nekem pedig, mint távoli külső szemlélő számára kissé úgy tűnik, őt ez egyáltalán nem zavarja, sőt mintha annyira ostoba volna, hogy fel sem fogja, hogy speciel ő az elnök, és ennek megfelelően kéne legalább néha viselkedni. Helyette inkább rátesz egy lapáttal és produkálja magát az újságíróknak. A világ meg derül.
Rengeteg kép van a neten, amikor valami mókás pillanatot kaptak el a fotósok, vagy az istenadta nép csinál viccet belőle. Asszem, azt a képet mindenki ismeri, amikor Bush különböző arcai mellé különféle főemlősök pofáit montázsolták, a vicsorgó orángutántól kezdve a bárgyún vigyorgó plüssmajommal bezárólag.
Ezt gyöngyszemet Bürokrata blogjáról nyíló linken találtam, ni:



(Bruti, ezért még számolunk :D)

2008. május 28., szerda

Reggeli séta

Ma gyalog jöttem be a melóhelyre, és arra jöttem rá, hogy tulajdonképpen minden reggel így kellene tennem, függetlenül a Caminora való készüléstől. Kellemes, 35-40 perces séta, ráadásul hamarabb beérek, mintha tömegközlekednék; az egyetlen hátulütője a forgalom, a zaj és a kosz, mivel az út sajnos nem éppen zöldövezeti részen megy keresztül. De hát ez van, ezt kell szeretni; ugyanis sokkal, de sokkal jobb, mint a nyár közeledtével izzadó emberhordák tömegében kapaszkodót keresi a buszon. Asszem, megspórolom a júniusi bérletet, azon az összegen már úgyis könyveket vettem a hét elején...
Most már csak azt kéne elsajátítani, hogy gyaloglás közben is tudjak olvasni; de sajnos parázok, hogy oszlopnak megyek, miközben gondolatban Lukanyenko "éjjeli őrével" üldözöm a moszkvai vámpírokat...

2008. április 28., hétfő

Érv a házasság mellett

"T** üzenete:
lassan akkor ti is házasodtok?
Jud üzenete:
neem
Jud üzenete:
bár többen kérdik időnként
Jud üzenete:
de nem vesztettük még el a fejünket
T** üzenete:
hát
T** üzenete:
helyes
T** üzenete:
bár minél hamarabb házasodtok annál nagyobb az esély hogy megélitek az aranylakodalmatokat"

2008. április 24., csütörtök

Charlie Wilson háborúja

Ha nagy ritkán eljutok moziba, általában a filmek előtt vetített bemutatók 99 %-a alapján rögtön eldöntöm, na, ezt sem fogom megnézni. Marad az az 1 %, ami most éppen a Charlie Wilson háborúja volt, Tom Hanksszel a főszerepben.

Amikor kiderült, hogy a forgatókönyvet az a Sorkin követte el, aki Az elnök embereit is jegyzi, már sejtettem, ebből nem hogy baj nem lehet, de egyenesen imádni fogom a filmet. Így is lett, aki szerette Az elnök embereit, semmiképp se hagyja ki a Charlie Wilson háborúját.

Zseniális párbeszédek, humor, nem is annyira burkolt utalás Sorkin washingtoni sorozatára ("vájtszeműeknek" ez feltűnhet mindjárt az elején), egyszóval figyelni kell, mert az onnan már ismert pergő stílust itt is hozzák. A téma pedig csöppet sem súlytalan, a '80-as évek véres afganisztáni valósága - kimondani is döbbenet - húsz év elteltével még mindig aktuális. Épp csak a felek változtak meg, a fegyverek a régiek.

2008. április 12., szombat

First draft

Hamarosan kiderül, mire jó ez a kis híján 500 ezer karakter, amit monitorra vetettem. Mert hogy megvan az első változat, és kezdődhet a munka következő fázisa.

2008. március 30., vasárnap

Gyorsjelentés

Ma átléptem a "bűvös" 400 ezres határt. Mármint karakterszámra nézve. (:P)

2008. február 25., hétfő

Leonardo rajzai

Vasárnap elmentünk megnézni a tematikus kiállítást a Szépművészetiben (A Mediciek kora); szerencsére nem volt sor, még azok is bejutottak simán, akik nem vettek elővételben jegyet. Nem mintha össze akarnám hasonlítani a korábbi nagyszabású tárlatokkal, nem volt a legjobb, de a legrosszabb sem.*

Az elején meglehetősen szűkös a tér, viszont annál több - rendkívül idegesítő hangú - tárlatvezető körül ácsorog úgy tíz-húsz ember a szűk átjárókban; alapvetően mindenki behajol a képekbe, akkor is, ha az kb. 2 m X 3 m nagyságú.**

A képek, domborművek, asztallapok, egyebek melletti ismertetők, ha vannak, szerintem nem túl informatívak (kiállítottak pl. egy ókori római mellszobrot, de nem derült ki, miért válogatták be), ráadásul főleg az elején okoz nehézséget elolvasni őket a nagy tömörülésben; néha pedig eleve lehetetlen helyre rakták ki, hogy véletlenül se legyen könnyű megközelíteni.

Az ember persze elámul azon a mérhetetlen gazdagságon (és alighanem önteltségen is), ami a korabeli mecénásokat jellemezte; nem fukarkodtak a pénzzel, ha saját gazdagságuk fitogtatásáról volt szó. Mert elég sokszor így éreztem: ez már hivalkodás, túlzás; mégis, ennek köszönhető oly sok remekmű megszületése, úgyhogy a Mediciek allűrjei igazán megbocsáthatók. Különösen jól jövedelmező állás lehetett akkoriban a tondókészítőké.***

Aztán, amikor már úgy érzeztem, megfulladok a sok - számomra meglehetősen elfolyó, összemosódó, képlékeny - szépség láttán, meg az agyamból is éppen elpárolgott a sok birka ember okozta vörös köd, hirtelen néhány Leonardo rajzzal találtam szembe magam. Akkor és ott éreztem, érdemes volt megnézni ezt a kiállítást, átverekedni magam tömegen és idegenvezetőkön, mert ez bizony egy magasabb szint. Pedig csak rajzokról, egyszerű vázlatokról van szó! Akkor és ott szembesül igazán a néző azzal az egyszerű ténnyel, mennyivel is volt magasabb szinten Leonardo a többi reneszánsz mesterhez képest - úgy általában.**** A szomszédos falon Boticelli, szemközt Raffaello festményei várták a látogatót, de azok a Leonardo rajzok szinte arcul vágják a nézőt, szinte számonkérik, hol járt eddig, miféle "kontármunkákra" mert mosolyogni, csodálattal adózni, amikor e rajzok fölött már csak a csillagos ég van...

Szóval, aki a végső zsenialitással akar pár percig "randevúzni", ne hagyja ki; ha Leonardo munkái nem is lesznek rá olyan hatással, mint énrám, akkor is sok szépet, érdekeset, jót láthat (főleg a tárlat második felében, mert ott már szellősebb a tér).



*Mindeddig felülmúlhatatlan a Monet és barátai, a legrosszabb meg a 400 év francia festészete volt számomra.
**Balga módon - mikor végre kényelmesebben ráláttam a tömegben - kicsit távolabb álltam meg egy ilyen méretű képtől. Erre mit csinál egy csaj? Bambán rámnéz, aztán minden további nélkül belép elém. Áh, nem baj, úgyis csak egy Boticelli volt, a felső harmadát meg így is látni.
***Tondó: köralakú festmény vagy dombormű; ha utóbbi, akkor olyasmiként is funkcionált, mint a mai utcanév tábla, csak ez jóval nagyobb, úgy egy méter átmérőjű faragvány, már-már barokkosan gazdag koszorú, a közepén a megrendelő család címerével. (Mi mással?)
****Tiszteletben tartva a másik kedvenc, Michelangelo zsenijét.

2008. február 21., csütörtök

Hyperion

Régi tartozásom kezdtem törleszteni a héten: olvasom Dan Simmons Hyperionját. A "3." és a "4." rész már korábban megvolt, de a hétvégén sikerült végre beszereznem az "1." és "2" kötetet! A gyors kezdet ugyan erősen belassult, mégis nagyon tetszik.

Az Alexandra hibás könyveket árusító boltjában bukkantam rá a hiányzó részekre; a kettőért összesen fizettem 1000 Ft-ot, pedig különösebben semmi baja a borítónak, és gyors átlapozásra úgy tűnt, egy oldal sem hiányzik. Remélem, nem azért kerültek oda, mert ennyire eladhatatlanok...

2008. február 12., kedd

155 ezer K*

Kb. ennyinél tartok most. Jó érzés, főleg, hogy most azt hiszem, kicsit könnyebb szakaszhoz értem "második" első regényemben. (Azért "második", mert a legeslegelső gyökeres átírásáról van szó. Akarom mondani, tulajdonképpen egy új regényt írok.)

Űropera, ezt már biztosan látom, bár nem igazán abból a szuperhősös vonulatból. Érzem a Solaris, érzem A feladat hatását, ami azt hiszem, áldásos, tekintve, hogy "első" első regényem írásában meghatározó élmény inkább a SW volt... Na de ki nincs ezzel így? (:D)

Na jó, biztos akadnak, akik nem...

Írás közben arra is rájöttem, hogy regényt írni korántsem olyan egyszerű dolog, mint azt az ember képzeli. Így aztán mindig csodálkozom, másoknak milyen könnyedén megy, milyen egyszerűen jelenti be, hogy (új) regényén dolgozik, s azt megírja nem egész egy év, fél év, sőt rövidebb idő alatt, aztán rögvest kiadják. Én meg csak ámulok, bámulok, és végül arra jutok, hogy vajon mi okom van sietni? Miért volna mérvadó mások tempója? És... vajon nem megy-e a minőség rovására az a nagy sietség?

Persze a piszmogás sem jó, de ha belegondolok, tavaly augusztus 28-án kezdtem, a magam szabta határidő pedig ez év július 12-e. (Ekkor indulunk a Caminora ugyanis.) Eddig tehát meg kéne írni az első változatot; ezután másfél hónapig nem nyúlok hozzá, s ősztől fogva lehet kezdeni az igazi szerkesztést. Ez is legalább fél évet fog igénybe venni, ami azt jelenti, legkorábban jövő ilyenkor nézhetek a szövegre igazán formálódó regényként. Mindeközben többet tanulok, mint bármely írókörben - ugyanakkor azt is tudom, egyáltalán nem volt elvesztegetett idő az a három év a Delta Műhelyben. Sőt. Rájöttem, hogy hosszú távon kell gondolkodni, nem lehet egyik napról a másikra akarni valamit (jelen esetben az íráskészség fejlődését).

Azért néha jó volna tudni, hol végződik a főpróba, s hol kezdődik az előadás. De azt hiszem, ez a szép benne. Élvezem.

*Mint karakter (:D)