2008. január 31., csütörtök

A tavalyi öt legmeghatározóbb könyv (blogos-továbbküldős-játék)

Chelloveck "belerángatott" ebbe a blogos őrületbe, úgyhogy a 2007. év legmeghatározóbb olvasmányélménye volt számomra:

1. Alessandro Baricco: City (Aki még nem olvasta, szaladjon, szaladjon, szaladjon, ez a könyv az elképesztő lelemények, hangulatok és szereplők könyve. Imádom.)

2. Neil Gaiman: Amerikai istenek (Brainoiz remek fordításában végre egy mű, ami tetszett Gaimantól - a novellái ugyanis nem jöttek be. Ez viszont... eh, utálom, ha valamire azt mondják, kötelező darab, de ez tényleg az.)

3. Joanne Harris: Urak és játékosok (Az írónőtől azóta már kézbe vettem a Partvidékek című regényt is, és ezután kicsit úgy éreztem, mintha egy kaptafára dolgozna. Úgyhogy most egy darabig nem olvasok Harrist. De ettől függetlenül az Urak és Játékosok iszonyatosan jó!)

4. Ray Bradbury: Az öröm masinériái (Minden egyes novella egy-egy gyöngyszem. Nagyban hatott rám, legfőképp azért, mert szembesültem vele, milyen nehéz is igazán jó, rövid novellát írni, és hogy milyen messze vagyok én attól a bizonyos szinttől. Na jó, vígasztal a tudat, hogy Bradbury egy zseni.)

5. Sokat gondolkodtam, mi legyen az ötödik, de mivel a játékban a legmeghatározóbb olvasmányélményekről kell szólni, Brandon Hackett poszthumán döntését választottam. Nem csak azért, mert nagyon jó könyv, de talán azért is, mivel éppen magam is egy SF regényen dolgozom. Nagyon sok dolog el tudja venni az ember kedvét az írástól, scifi írásától pedig különösen, ha általában olyan vélemények jutnak el hozzá/ő maga érzi úgy, hogy a scifi (a magyar scifi) halott. Szerintem A poszthumán döntés jól példázza, hogy érdemes írni, van miről írni, újat mondani, és nem kell szégyenkezve ácsorogni a kortárs külföldi nagyok mellett. A regény még valamire példa: szigorú, de kreatív szerkesztő nélkül nem lehet jó regényt, főleg scifit írni.

No. Írja meg a frankót onsai is, csag, valamint szs!

2008. január 20., vasárnap

A tavasz előérzete


Nem írok bejegyzést erről a kritika-fikázás dologról, kellőképp túl lett lihegve, és amúgy is teli vagyok a mai nap élményeivel. A túracipőm be kell törni, úgyhogy kisebb, 10 km-es kört tettünk a hegyen:


A ködbe vesző Villányi-hegység a Tubesről nézve

Hallatlanul jó idő volt, legalább 10 fok, néha kisütött a nap, az erdő tele volt cinkékkel, egyszer meg is álltunk az ösvényen, mire érdeklődve közelebb ugrabugráltak az ágakon. Empirikusan megállapítottuk, hogy nem szeretik a mandarinhéjat.



Látkép a Tubesről nézve



Pécs



Az első fecsk... akarom mondani moly


Szinte semmi sem maradt abból a jó 30 centi hóból a hegyen; a levegőbe szimatolva érzem a tavaszt, az ázott avar alól ezernyi hóvirág kukucskál kifelé. Pár nap, és fehér virágtakaró borítja az egész Tubest. Jövő hétvégén ismét felnézünk.

2008. január 15., kedd

Camino napló

Hosszú idő után végre felkerült a netre woofom camino naplója, ami talán azért is különleges, mivel nem a peregrinók által preferált francia utat járták végig (Coelho könyve, meg Tolvaly "Megélhetésizarándok" Ferenc irománya is a francia útról szól), hanem az északit.

Ha minden jól megy, idén nyáron én is végig járom...


2008. január 14., hétfő

Szinesztézia

Általában mókás dolgok szoktak kisülni beszélgetés közben, ha véletlenül a szinesztéziámra terelődik a téma. A dolog amúgy ugyanazt jelenti, mint az irodalomban is, "az érzékek összekapcsolását". Nálam ez úgy működik, hogy az agyam bármilyen színnel íródott szöveg esetén is automatikusan, betűkhöz és számokhoz egyaránt színeket rendel. Ezt nyilván nehéz elképzelni annak, aki nem szinesztéziás*, és ennél jobban nem is tudom elmagyarázni a jelenséget: olvasás közben a karakterek "mögött"/"előtt"/"-ben" színek derengenek, pl. "a" betű esetén ez a szín középkék, "i" esetén meg vörös.

Ha eljutok idáig a magyarázatban (ez milyen szép kék szó!), olyasmiket szoktak kérdezni (néha hitetlenkedéssel), mint pl. akkor nem is látod jól a szöveg eredeti, rendes színét? (Á, dehogy.) Ez valami betegség? (Halálos! De azért kösz, hogy aggódsz.) Nem zavar az olvasásban, tanulásban? (Néha talán megtévesztő lehet hasonló színű, de más jelentéssel bíró szavak esetén**, ez főleg jogi szakszövegnél gáz, néha meg nincs jelentősége, megszoktam. A helyesírásom sajna nem lesz tőle jobb, és a szövegkiemelőt sem helyettesíti.)

Egyesek magukon is elkezdik keresni a szinesztézia jeleit***, aztán kiábrándítom őket, hogy ha eddig nem alakult ki náluk, nem valószínű, hogy ezután előjön (genetikai okai vannak tudtommal, és önként ki vállalná be mellé az általában vele járó diszkalkuliát?), egyébként akkor szinesztéziás valaki, ha mindig ugyanazokat a színeket rendeli hozzá az agy ugyanazokhoz a jelekhez, dolgokhoz. Akad, aki színesen hall, színesen érzi a fájdalmat, színesen tudatosulnak benne a hét napjai...

Sokáig nem is vettem egyébként észre, nem tudatosult bennem a "színeslátás", emlékszem, mióta alsótagozatban megtanították a számokat meg a betűket, kezdettől színesnek láttam őket. Csak később derült ki számomra, hogy ez a többieknél nem így működik, más szinesztéziások agya pedig más színeket rendel adott betűhöz, hanghoz stb.

A következő napirendi pont, hogy az emberek elkezdenek tesztelni, betűket, számokat mondani találomra - mintha legalábbis lehetne ellenőrizni, hogy tényleg olyan színben látom őket, höhö -, erre én inkább a nevük színét szoktam nekik leírni, ami persze mindenkinek sokkal izgalmasabb. (Ekkor már azért látják, hogy nem kamuzok.)

Nem hiszem, hogy különösebb jelentősége van a dolognak, egyszerűen másféle - nekem természetes - érzékelésmód, amitől egy kicsit másféle olvasata van számomra Rimbaud magánhangzós szonettjének.


Végül egy mondat szinesztéziásan.



*Mivel nem hallok színesen, én sem tudom, milyen lehet az, számomra sem könnyebb elképzelni, mint egy nem szinesztáziásnak.
**Nem mintha amúgy nem lehet könnyen összekeverni dolgokat, szinesztézia nélkül is...
***Főleg, ha tudják, hogy sok költőnek, zeneszerzőnek volt ilyen "idegrendszeri elváltozása."