2008. február 25., hétfő

Leonardo rajzai

Vasárnap elmentünk megnézni a tematikus kiállítást a Szépművészetiben (A Mediciek kora); szerencsére nem volt sor, még azok is bejutottak simán, akik nem vettek elővételben jegyet. Nem mintha össze akarnám hasonlítani a korábbi nagyszabású tárlatokkal, nem volt a legjobb, de a legrosszabb sem.*

Az elején meglehetősen szűkös a tér, viszont annál több - rendkívül idegesítő hangú - tárlatvezető körül ácsorog úgy tíz-húsz ember a szűk átjárókban; alapvetően mindenki behajol a képekbe, akkor is, ha az kb. 2 m X 3 m nagyságú.**

A képek, domborművek, asztallapok, egyebek melletti ismertetők, ha vannak, szerintem nem túl informatívak (kiállítottak pl. egy ókori római mellszobrot, de nem derült ki, miért válogatták be), ráadásul főleg az elején okoz nehézséget elolvasni őket a nagy tömörülésben; néha pedig eleve lehetetlen helyre rakták ki, hogy véletlenül se legyen könnyű megközelíteni.

Az ember persze elámul azon a mérhetetlen gazdagságon (és alighanem önteltségen is), ami a korabeli mecénásokat jellemezte; nem fukarkodtak a pénzzel, ha saját gazdagságuk fitogtatásáról volt szó. Mert elég sokszor így éreztem: ez már hivalkodás, túlzás; mégis, ennek köszönhető oly sok remekmű megszületése, úgyhogy a Mediciek allűrjei igazán megbocsáthatók. Különösen jól jövedelmező állás lehetett akkoriban a tondókészítőké.***

Aztán, amikor már úgy érzeztem, megfulladok a sok - számomra meglehetősen elfolyó, összemosódó, képlékeny - szépség láttán, meg az agyamból is éppen elpárolgott a sok birka ember okozta vörös köd, hirtelen néhány Leonardo rajzzal találtam szembe magam. Akkor és ott éreztem, érdemes volt megnézni ezt a kiállítást, átverekedni magam tömegen és idegenvezetőkön, mert ez bizony egy magasabb szint. Pedig csak rajzokról, egyszerű vázlatokról van szó! Akkor és ott szembesül igazán a néző azzal az egyszerű ténnyel, mennyivel is volt magasabb szinten Leonardo a többi reneszánsz mesterhez képest - úgy általában.**** A szomszédos falon Boticelli, szemközt Raffaello festményei várták a látogatót, de azok a Leonardo rajzok szinte arcul vágják a nézőt, szinte számonkérik, hol járt eddig, miféle "kontármunkákra" mert mosolyogni, csodálattal adózni, amikor e rajzok fölött már csak a csillagos ég van...

Szóval, aki a végső zsenialitással akar pár percig "randevúzni", ne hagyja ki; ha Leonardo munkái nem is lesznek rá olyan hatással, mint énrám, akkor is sok szépet, érdekeset, jót láthat (főleg a tárlat második felében, mert ott már szellősebb a tér).



*Mindeddig felülmúlhatatlan a Monet és barátai, a legrosszabb meg a 400 év francia festészete volt számomra.
**Balga módon - mikor végre kényelmesebben ráláttam a tömegben - kicsit távolabb álltam meg egy ilyen méretű képtől. Erre mit csinál egy csaj? Bambán rámnéz, aztán minden további nélkül belép elém. Áh, nem baj, úgyis csak egy Boticelli volt, a felső harmadát meg így is látni.
***Tondó: köralakú festmény vagy dombormű; ha utóbbi, akkor olyasmiként is funkcionált, mint a mai utcanév tábla, csak ez jóval nagyobb, úgy egy méter átmérőjű faragvány, már-már barokkosan gazdag koszorú, a közepén a megrendelő család címerével. (Mi mással?)
****Tiszteletben tartva a másik kedvenc, Michelangelo zsenijét.

2008. február 21., csütörtök

Hyperion

Régi tartozásom kezdtem törleszteni a héten: olvasom Dan Simmons Hyperionját. A "3." és a "4." rész már korábban megvolt, de a hétvégén sikerült végre beszereznem az "1." és "2" kötetet! A gyors kezdet ugyan erősen belassult, mégis nagyon tetszik.

Az Alexandra hibás könyveket árusító boltjában bukkantam rá a hiányzó részekre; a kettőért összesen fizettem 1000 Ft-ot, pedig különösebben semmi baja a borítónak, és gyors átlapozásra úgy tűnt, egy oldal sem hiányzik. Remélem, nem azért kerültek oda, mert ennyire eladhatatlanok...

2008. február 12., kedd

155 ezer K*

Kb. ennyinél tartok most. Jó érzés, főleg, hogy most azt hiszem, kicsit könnyebb szakaszhoz értem "második" első regényemben. (Azért "második", mert a legeslegelső gyökeres átírásáról van szó. Akarom mondani, tulajdonképpen egy új regényt írok.)

Űropera, ezt már biztosan látom, bár nem igazán abból a szuperhősös vonulatból. Érzem a Solaris, érzem A feladat hatását, ami azt hiszem, áldásos, tekintve, hogy "első" első regényem írásában meghatározó élmény inkább a SW volt... Na de ki nincs ezzel így? (:D)

Na jó, biztos akadnak, akik nem...

Írás közben arra is rájöttem, hogy regényt írni korántsem olyan egyszerű dolog, mint azt az ember képzeli. Így aztán mindig csodálkozom, másoknak milyen könnyedén megy, milyen egyszerűen jelenti be, hogy (új) regényén dolgozik, s azt megírja nem egész egy év, fél év, sőt rövidebb idő alatt, aztán rögvest kiadják. Én meg csak ámulok, bámulok, és végül arra jutok, hogy vajon mi okom van sietni? Miért volna mérvadó mások tempója? És... vajon nem megy-e a minőség rovására az a nagy sietség?

Persze a piszmogás sem jó, de ha belegondolok, tavaly augusztus 28-án kezdtem, a magam szabta határidő pedig ez év július 12-e. (Ekkor indulunk a Caminora ugyanis.) Eddig tehát meg kéne írni az első változatot; ezután másfél hónapig nem nyúlok hozzá, s ősztől fogva lehet kezdeni az igazi szerkesztést. Ez is legalább fél évet fog igénybe venni, ami azt jelenti, legkorábban jövő ilyenkor nézhetek a szövegre igazán formálódó regényként. Mindeközben többet tanulok, mint bármely írókörben - ugyanakkor azt is tudom, egyáltalán nem volt elvesztegetett idő az a három év a Delta Műhelyben. Sőt. Rájöttem, hogy hosszú távon kell gondolkodni, nem lehet egyik napról a másikra akarni valamit (jelen esetben az íráskészség fejlődését).

Azért néha jó volna tudni, hol végződik a főpróba, s hol kezdődik az előadás. De azt hiszem, ez a szép benne. Élvezem.

*Mint karakter (:D)

2008. február 1., péntek

Az örök éj városa

Nem tudom eldönteni, scifi vagy inkább fantasy, de legalább címe van. Akvarell, kb. 35x40 cm.


Az örök éj városa