2008. március 18., kedd

Elmélkedés

Mindig jó érzés olyan sci-fi regényt olvasni, amelyen nem kérik, nem kérhető számon az a bizonyos tudományos megalapozottság. Nekem nem hiányzik, persze ha sajátos, belső szabályainak egyébként megfelel a fantázia alkotta világ. (Nyilván azért sem, mivel humán beállítottságú vagyok, ha megfeszülnék, se tudnék "hard-SF"-et papírra vetni. Úgyhogy önkritikát gyakorlok e téren, és inkább nem bonyolódom - reál - tudományos kérdésekbe.)

Az ilyen művek mindig felszabadító hatással vannak rám, ötleteket (és erőt) adnak, mert jó látni, hogy mások milyen hihetetlen magabiztossággal és könnyedséggel írnak olyasmiről, ami tisztán kitaláció, és nincs reális lehetőség a bekövetkezésére. Emiatt azonban könnyen "súlytalanná" is válhatnak ezek a művek, nem hordoznak a mai ember számára fontos aktualitást, és szépirodalmi értékeik is kétségbe vonhatók. (Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ha több tudományosságot vinnének bele, az emelné a mű értékét, dehogy. Csak ezek sokkal inkább elrugaszkodnak a valóságtól, a mától, mintha valamiféle habkönnyű, egydélutánra való fantasy-t olvasnék.)

Szóval végére értem az önkényesen felnégyelt Hyperion harmadik kötetének. Nem rossz, nem rossz, sőt. Csak kár, hogy néha úgy érzem, - a fel-felbukkanó morális kérdések és remekbe szabott jelenetek ellenére - ez az egész egy hatalmasra fújt lufi. Nagyon remélem, hogy nem fog a végén csúnyán kipukkadni.

Nincsenek megjegyzések: