2008. június 22., vasárnap

Camino főpróba

Szombaton kipróbáltuk, milyen lesz az első szakasz a Caminón. Háztól házig tettünk egy 24 km-es kanyart: Éger-völgyön át felmásztunk a Jakab-hegyre, hátunkon a már 90 %-ban összerakott menetfelszereléssel. Három-öt kilométerenként pihentünk, s "újult" erővel vágtunk neki a következő résznek.

Egész eddig a kajakozástól megrendült derekam féltettem, meg mindenki - legalábbis Camino naplókat olvasva - a térdére, bokájára panaszkodik; vízhólyagokra és más effélékre... Nem értem, miért nem említi senki a vállát?

Nem mondom, az utolsó három kilométeren azért már eléggé fájt a lábam is, főleg, hogy betonon jöttünk, de az igazán kényelmetlen és nehéz - számomra - az lesz, hogy megtaláljam a hátizsák helyét a vállamon. Öt, tizenöt meg huszonöt km után is.

Remélem, vállerősítés terén számít majd valamicskét, hogy úszni járok...

Amúgy google maps-on nézegettem, merre is fogunk menni (egy eszement srác szintén az északi utat választotta, és vitt magával GPS-t, úgyhogy követhető, merre fogunk menni, és hogy ő mennyit csalingázott erre-arra :D Viszont az új albergue-ék megtalálásában is segít a modern technika, juhé!).


Festmény

Jó ideje nem volt valódi ecset a kezemben, csak a tablet tollegere. Pedig rengeteg vázlatom vár, hogy megfessem; másfél hete aztán végre nekiláttam és be is fejeztem egyet:


Veterán a parkban
akvarell, kb. 40x35 cm


Még mindig kétségbeesve próbálom megszokni az eltérést az agyamban látott elképzelés* és a végeredmény között... Nem arra gondolok, hogy út közben rendszerint átalakul a festmény, pl. rájövök, mit bír el a kép, és mit nem - hanem arra, mikor tisztán és élesen látom, tudom, hogy mit akarok, és mégsem lesz olyan. Részben mert nem vagyok elég gyakorlott (tehetséges), vagy valójában nem az az én stílusom, amilyenben lelki szemeim előtt megjelent.
Azt hiszem sosem fog sikerülni, hogy legalább megközelítőleg olyan legyen a kész kép, mint amilyennek megálmodtam. Az az egy szerencsém, hogy a néző nem tudja, milyen volt az "eredeti".



*A távoli jövőben talán kitalálnak egy herkentyűt, amely képes lesz megjeleníteni azt...

2008. június 17., kedd

Búcsú helyett

A panelházi gyermekek legnagyobb gyönyörűsége, ha időnként kiszabadulhatnak vidékre, kertbe, levegőre, valódi zöldlombú fák árnyékába - ezt a helyet jelentette nekem Tiszaföldvár. A távolság egyre csak nőtt időben és térben, mióta utoljára ott jártam, mégis, biztos vagyok benne, hogy megtalálnám az orgonabokrok mögött megbújó, düledező falú házat, ahol annyit játszottunk, és ahol a buksi típusú korcsok brazil szappanoperák szereplőiről kapták a nevüket.

Nekem már akkor is idősnek tűnt a Karcsi bácsi meg az Erzsi néni, és sokáig azt sem tudtam, honnan ismerik őket a szüleim, és miért látogatjuk meg őket úgy, mintha nagyszülőkhöz mennénk: Karcsi bácsi apám instruktora volt, úgy kérték meg rá, hogy őt még vállalja el, mikor apám az egyetem után odakerült Szolnokra, a városi ügyészségre.*
Mi gyerekek pedig - azt hiszem - akaratlanul is valamiféle pótnagyapaként kezeltük, aki minden csintalanságot elnézett, és ha szüleink ránk szóltak, annyit mondott:
- Hagyd csak, Atyámfia, hadd csinálja, amit jónak lát!

A háztól úgy másfél kilométerre volt a "Lapos", ahol az öregek szőlője volt; a növények fölé zöld hálót feszítettek, hogy a seregélyek ne tudják megenni a gyümölcsöt. Erzsi nénit elkísértük, mikor valamiért átugrott a földre; meleg nyár volt, és a kis présház tövében találtunk egy szép, méretes dagonyát Andriskával.
Nyakig sárosak voltunk, és rettentő boldogok - így vonultunk vissza a házhoz szüleink legnagyobb rémületére. Egy dézsa víz persze mindent megoldott.

Minden ősszel szüretre mentünk Földvárra - vajon miféle bor lehetett abból a szőlőből(?) -, s mialatt a felnőttek dolgoztak, mi gyerekek az udvar minden négyzetcentiméterét játéktérnek tekintettük. Milyen furcsa, épp a minap jutott eszembe, hogy csak abban a kertben másztam fára életemben, sehol másutt, s a diófa széles ágvillájában ülve madárnak képzeltem magam.

Aztán Karcsi bácsi, Erzsi néni egyre öregebb lett. Már Szegeden laktunk, mikor hallottam, végül csak eladták a tiszaföldvári házat egy festőnek. Nem tudták fenntartani a kertet, nem volt erejük kimenni vidékre, s a lakótelepi négyfal közé kényszerültek. Akkor éreztem igazán, hogy valami lezárult, pedig akkorra már rég, rég vége volt a gyermekkornak. De az a szál, az az egy szál nem tépődött még el.

Attól fogva, hogy elköltöztünk a Második Városba, egyre ritkábban láttuk őket, és egyre rövidebb időre; felfoghatatlan, mivé lesz az ember, a tökéletes, friss, gondolkodó elme olyan testbe zárva, mely már szinte használhatatlan, csak arra jó, hogy megtegyen pár métert, s üldögéljen egész nap; olvasni, hallgatni a híreket... Várni, hogy valaki rájuk nyissa az ajtót. S csak akkor jössz rá erre, aki testben, elmében szabad vagy, mikor a telefonban hallod az öregember hangján, hogy egészen elérzékenyült, mert odaadtad a tanulmányod, mert... gondoltál rá, mert feltételezted, hogy érdekelheti, amit írtál... Nincs az a díj, ami felért volna Karcsi bácsi hálával vegyes elismerésével, pedig arra a dolgozatra kettőt is kaptam.

S most, négy év után is lett volna mit adnom, de ő nincs, tegnap óta nincs, s tudom, hogy jobb így neki, mert már nagyon, de nagyon szenvedett.

Egész hétfőn gonosz dzsinn ült torkomon, mintha megéreztem volna, hogy valami történt, pedig akkor még nem írta meg anyám, csak azt, hogy a hétvégén meglátogatták a két öreget. Talán épp akkor üldögéltek náluk, mikor én valamiért arra a diófára gondoltam, amint a két ág roppant méretű hangvillájában ülve azon töprengek, fecske legyek-e ugrás közben, vagy rigó.




*Apám mesélte, hárman várták a buszt, egy későbbi közigazgatási államtitkár, az ügyész Karcsi bácsi, és apám, aki már napok óta hallgatta a két férfi vitáját valami jogi problémáról; képtelenek voltak meggyőzni a másikat a saját igazukról. Szakad a hó, a busz csak nem jön, s az öreg egyszer csak annyit mond: - Te Laci, cseréljünk álláspontot!
A leendő államtitkár pár pillanatig nem szól, aztán: - Igazad van, Karcsi bácsi, meggyőztél.

2008. június 12., csütörtök

Éjszakai Őrség

Így, 120 oldal után végre megcsillant az a bizonyos valami, amitől több egy regény a fantasztikum tűzijátékának ragyogó, ámde üres puffogtatásánál.

2008. június 4., szerda

Utcák

Az az érzésem, ez sokaknak tetszene. Fotók budapesti utcákról. Bővebben: nézd meg.