2008. november 26., szerda

Ember a tömegből

Nos, két és fél év elteltével ismét megjelenik egy novellám - ezúttal az Avana Arcképcsarnokban.
Ehelyt Hannának és woofnak tartozom köszönettel, akik nem csak átolvasták a nyers irományt, hanem fontos változtatásokat is javasoltak.
Az Ember a tömegből az Avana Egyesület pályázatára íródott, pedig őszintén szólva egyáltalán nem fogott meg a téma ("Különlegesek - a mentális vagy fizikai sérültek helyzete"). Sőt.
Aztán mégis elkezdtem gondolkozni rajta; afféle "műhelyes" feladatot láttam benne, mint pl. az Új Galaxis kiírásaiban. A különbség most az volt, hogy el is küldtem a kész novellát.
Két dolog hatott rám, az egyik, amit Spanyolországban láttam. Feltűnt, hogy milyen sok mozgás- vagy mentálisan sérültet látni az utcán. A helyiek ugyanis nem hagyják otthon a valamilyen okból hátrányt szenvedett rokonaikat, így ők is ugyanúgy részt vesznek a társadalmi érintkezésben, mindennapi életben, mint ép társaik. Ráadásul a járdán önállóan is tudnak közlekedni a kerekesszékes emberek, legalább ötven méterenként van fel- és lejárat, szemben mondjuk a hazai viszonyokkal, ahol az Unio nyomására kezdték akadálymentesíteni a középületeket. (Holott ennek elemi dolognak kellene lennie...)
A másik hatás egy fénykép, amit évekkel ezelőtt a National Geographic vándorkiállításon láttam Szegeden. Nyolc-tíz, hét év körüli, vidám gyerek volt rajta, és először nem is értettem, minek fotózták le őket a halványkék háttér előtt. Aztán egy pillanat múlva "megnyílt" a kép: némely gyereknek a fél karja, másiknak a lába hiányzott könyökből, illetve térdből lefelé. A fotó mellé helyezett tájékoztató szövegben - emlékezetem szerint - arról olvashatott a látogató, hogy a gyerekek a csernobili katasztrófát követően születtek, már eleve nyomorékként.
Persze, az Egyesület kiadványa nem váltja meg a világot, de legalább foglalkozunk a témával, ami rendszerint csak akkor válik valakinek fontossá, ha személyesen érinti.

2008. november 24., hétfő

Az én Nagatém

A megjelenés évében kezdtem olvasni László Zoltán regényét, de akkor valahogy megakadtam az első harmadában: elvesztem Nagate sűrűjében, miközben a szereplők sem találtak utat hozzám, olvasóhoz. Ám a város, az erős, "képies" leírások ott motoszkáltak a fejemben, a hatás Miéville - számomra - újraolvashatatlan Perdidójához hasonlítható.

Úgyhogy benne volt a levegőben a második próbálkozás, amire nálam kevés könyv kapott eddig esélyt, és ha kapott, rendszerint ismét letettem. Akkor már végleg. A Nagate azonban kivétel. Bár könyvről van szó, mégis vizuális élményben volt részem. Van száraz, olvasót távoltartó leírás, meg van magába szippantó, filmszerű. Ez utóbbit pedig a magam fajta rajzolással, festéssel kacérkodó ember nagyon tudja díjazni. Ugyanígy jár a jó pont annak a hihetetlen érzékkel adagolt szürrealitásnak, ami nagyobb mennyiségben már káros az egészségre, legalábbis sokan nehezen viselik, főleg írásmű esetén.


Eredetileg valamiféle alternatív borítónak indult, talán mert személy szerint nem voltam kibékülve az eredetivel. Nem tudom, hogy kiadói elvárás volt-e Kira felé, hogy mindenképpen Vizót, tehát egy alakot kell festeni. Holott maga a város sokkal inkább főszereplő, mint bármelyik alak, a város az igazi meghatározó élmény. Egyáltalán nem lepődtem meg, mikor Zoli ezt írta a blogján, főleg, hogy addigra már kialakult bennem a fent látható kép koncepciója. Nehezen hiszem el, hogy kizárólag "kamerába néző" alakokkal lehet eladni egy fantasztikus könyvet.

Alternatív borító helyett aztán előtérbe került magának az élménynek a vizuális feldolgozása, kirajzolása magamból, ezért aztán semmiféle szabályt nem tartottam szem előtt, csak a magamnak meghatározott, eredeti elképzelést. Egyébként sem ismerem elég jól a rajzprogramot, ami még rengeteg lehetőséget tartogat. Technikailag nem veszi fel a versenyt egyik linkelt képpel sem, igaz, ez nem is áll szándékomban; tisztában vagyok a korlátaimmal.

Mivel alapvetően valódi anyagokkal dolgozom, megszoktam, hogy nincs "szerkesztés-visszavonás", hogy nincsenek rétegek abban az értelemben, mint a rajzporgramban (legfeljebb ha napokat várok a száradásra), ráadásul szeretem kissé egybemosni az árnyalatokat és alakokat. Legfeljebb utólag erősítek a kontúron.

Rétegeket tehát egyáltalán nem használtam, és mást sem nagyon variáltam közben. Megmaradt az érzés, hogy ugyanúgy festek, mint az állvány előtt ülve, ráadásul akkor is tudtam haladni vele, mikor a "valódi" festéshez nem volt elég fény. Egyszer, mikor az "e-rajzolás" után asztalhoz ültem, hirtelen eszembe villant, hogy jaj, nem mostam kezet, csupa maszat, festék vagyok...

Jelen állapotában nem tudnék többet hozzátenni, majd ha feltöltöm az Artra, és ha Bepe kirakja, az okosok úgyis megmondják, mit miért nem csináltam jól. Sebaj, ez a harmadik nagyobb, színes, elektronikus rajzom, amit végre befejeztem. Fogalmam sincs, mennyi munkaóra van benne, mert jó háromnegyed év alatt készült rengeteg megszakítással.

Ami a koncepciót illeti: az ég vörhenyes fénye kontrasztban áll a kép többi részével, kb. egyharmadnyi arányban. Tekinthetjük alkonynak, mégis, talán úgy érzi a szemlélő, az ég olyan beteges. Nem normális. Mint ahogy a Földről Nagatéra szakadt Del Najának semmiképp sem az. A nyomasztó hangulatot, a regény egészére jellemző klausztrofóbiát és szürrealitást a perspektíva mellőzése hivatott érzékeltetni. Nincs valódi út a házak között, nem tudjuk, honnan hová tart a magányos alak.



Eredetileg jóval több ablakban látszódott némi fény, de Nagate ennél sokkal élettelenebb. Ráadásul a fények jórészt kísértetiesek, nem vonzzák az embert, látszik, hogy egyetlen épület sem a férfi otthona, valószínűleg régóta úton van. Az pedig sokat elmond - tudattalan szerkesztés műve, utólag vettem észre -, hogy egyik házra sem rajzoltam ajtót, bejáratot. Az alak ki van zárva ebből a világból.

***

And now for something completely different.


Egyet tudok: ez a kép egy óra alatt született, hirtelen felindulásból, a regény hatása alatt. Egészen más, mint a fentebb látható, egészen más ahhoz képest, amit eddig csináltam. Nem az utolsó, abban is biztos vagyok. Sokaknak nem fog tetszeni, talán nem is kellett volna ide betennem, de akkor is, ez is az én Nagatém. És a stílusa, az ábrázolásmódja most sokkal, de sokkal jobban izgat, felforgat, mint a rajzprogram felfedezése, realisztikus(abb) képek festése.

Persze nem a semmiből jött az elképzelés, a változás ott lógott a levegőben, csak nem foglalkoztam vele. Kellett hozzá sok minden, az expresszionizmus szeretete, Zoli regénye, Matt Stevens cikke (köszönet érte elGabornak), és még sok-sok minden más, amiről valószínűleg csak a tudatalattim tud.

Egyszerűen kíváncsi lettem, hogy áll a fantasztikus irányzatnak a minimálisabb, absztraktabb, kevéssé realisztikus stílus. Hosszú hónapok után ismét kisebb vázlatfüzetet hordok magammal a táskámban.