2008. december 11., csütörtök

Ugrás a sötétbe

Nagyon-nagyon lassan halad a kéziratom nem hivatalos szerkesztése, első átnézése. Idő, idő, idő, de leginkább energia, nem egyszerű minden nap odaülni és foglalkozni vele. Mert hát prioritások, meg minden. Az írás nem magányos tevékenység, és néha nem csak rajtam múlnak a dolgok.

Egy darabig ez nagyon zavart, főleg, mert már nincs egy évem a szakvizsgák kezdetéig, és jó lett volna legalább olyan szintre feltornászni a szöveget, amit már meg mernék mutatni tesztolvasóknak. Legkésőbb tavasszal. És akkor hol van még a kiadókeresés. Sem ezekre, sem más alkotói tevékenységre nem lesz időm (bár kedvem annál inkább, ha huzamosabb ideig megfeszítve kell tanulnom, megszáll az ihlet). Minimum háromnegyedéves csúszással számolhatok.
Jó pár novellát megírtam ebben az évben, köszönhetően a pályázatoknak, most is van kettő, amire terveztem összedobni valamit, de aztán jött az új regény gondolata.
Ami valójában nem új, mert már több mint fél éve foglalkoztat az ötlet, sőt, talán régebb óta; a Camino alatt pedig megérett az elhatározás, nincs értelme várni vele. Nincs értelme a másik elkészültétől függővé tenni, mert valójában nem von el akkora koncentrációt, mint azt én először hittem. Most végre elkezdtem gyűjteni az anyagokat hozzá. Mert hogy a helyszín történelmi, valóságos, és nem mindegy, mekkora hülyeségeket írok.
Nagyon szerettem volna lezárni Az otthontalant, de most úgy érzem, soha nem is lesz kész. Ráadásul kezdek kicsit elszakadni tőle, magától az ötlettől, a történettől, de még a szereplőktől is. Talán ez nem nagy baj, mert valamelyest "objektívabban" tudom őket szemlélni, ugyanakkor nem jó, ha csak az hajt egy kézirat gatyába rázása iránt, hogy "ha már ennyi energiát öltem bele, ugyan fejezzük már be".
De ha az ember egy lelki-alkotói folyamat végére ér, ami aztán csöppet sem tudatos tevékenység, akkor azt nem lehet továbbra is erőltetni. Amennyire komolyabbnak, jobbnak, de legalábbis vállalhatóbbnak éreztem Az otthontalan teljesen új cselekményét az első változathoz képest, annyival fontosabbnak, erősebbnek találom ezt a kialakulóban lévőt. Nosza, írjuk meg harmadik első regényemet. Ha ilyen egyszerű lenne.
Rengeteg kétség gyötör; Az otthontalan kéziratának szövege nem lett olyan, amilyennek szerettem volna, túlságosan vázlatosra sikerült, s woof rengeteg hibára ébresztett rá. Olyan érzés volt, mintha nem is én írtam volna. Amíg ezzel nem szembesültem, sokkal biztosabb voltam a dolgomban, úgy éreztem, élnek a szereplők, és szinte maguktól alakítják az eseményeket; a novelláimban nem akadt ennyi javítani való. Stilisztikai hibákat persze könnyen lehet javítani, favágó meló, de megoldható.
A cselekményszövés, na az már más tészta. És vajon benne van-e egyáltalán a lényeg, benne van-e az a valami, ami miatt érdemes volt megírni? Az a gond, hogy ez mindig csak a végén derül ki. Várjak megint éveket, hogy megtudjam, végül is, jó-e amit írtam, vagy nem?
Néha mindössze néhány jól megírt és megfelelő helyre került mondaton múlik. Nem tűnik soknak, pedig talán ahhoz lehetne hasonlítani, mintha át kellene ugranod egy viszonylag keskeny szakadékot. Ami azonban olyan mély, hogy nem látni az aljára. És ha hibázol...
A napokban levelet váltottam valakivel, aki nem rég szerkesztette élete első olyan kéziratát, amelyet magyar szerző írt. Legalább úgy izgul, milyen lesz a fogadtatás, mintha ő maga alkotta volna. Azt írta, van rá oka, mert fogalma sincs, jó úton indult-e el? Jók-e a megérzései és a tudatosan választott elvei? Ugrás a sötétbe. És ha valaki, én bizonyára tudom, miről beszél.
Nos, a téma félelmetesen aktuális, ráadásul az érzés mostanság nem csak írás terén kínoz.
Vajon mások is így vannak vele? Akik már túl vannak néhány regényen? Honnan tudják, jó-e, amit csinálnak? Nem, nem az olvasók visszajelzésére gondolok első sorban, hanem hogy az alkotás folyamata során ők maguk mit éreznek? Megtalálták-e az ösvényt, amit kerestek? Felismerik-e az utat? És vajon egyáltalán felteszik maguknak ezeket a kérdéseket?