2009. február 27., péntek

Az elnök emberei

Nos, végignéztük minden idők legjobb sorozatát. Nagyon fognak hiányozni a szereplők, és őszintén szólva szívesen végignézném a következő elnök négy évét (és a ráadást). Persze, a készítőknek, színészeknek valamilyen szinten már nyilván elegük lehetett a fehér házi "szappanoperából".

Nem tudnék választani, ki volt a kedvencem, mindegyiküket nagyon bírtam, és akiket meg nem, azokat a készítők elég hamar leépítették (pl. az első évadban Josh Lyman korábbi nőjét, a mitugrász Mandy-t vagy kit. Grrr.)

A sorozat egyetlen mélypontja igazából az ötödik évad első néhány része, mikor John Wells kitalálta, hogy lassítsanak a tempón, megváltoztatták a szereplők személyiségét (Leo kifejezetten ellenszenves fráter lett, az egész adminisztráció csak egy helyben toporgott), letompították a fényeket, s már-már fehér házi horrort lehetett volna forgatni. Érdekes, hogy ugyanakkor a számomra legkedvesebb rész is ebben az évadban látható (mikor kiválasztják a Legfelsőbb Bíróság új elnökét és helyettesét; előbbit Glenn Close alakítja). Azt hiszem, valaki rászólt Wellsre, ha nem tér vissza az alapokhoz, nem fogják újraválasztani az elnököt, s nem lesz miről forgatni.

Kíváncsi lennék, vajon mi lett a díszletekkel, vajon mennyire hasonlított a stúdió az eredeti Fehér Házra, s vajon maga a sorozat a valóságra. Azt hiszem, a film sok helyen szépít, Bartlet Az Ideális Elnök, különösen akkor, ha az emberhez eleve közelebb állnak a demokrata eszmék, mint a republikánusoké. Ez az igazán felfoghatatlan számomra: hogy tudtak az USÁ-ban leforgatni egy igazi politikai filmsorozatot, ami megért hét(!) évadot? A válasz talán az utolsó részek egyikében található, mikor Vinick (az egyik elnökjelölt - Alan Alda) azon aggódik, miként fogja össze a republikánus szavazóbázist: ha Európa valamely államában volnának, a republikánus értékeket legalább három külön párt képviselné... Amerika hihetetlenül sokszínű, és a sorozat általában olyan kérdéseket feszeget, melyek mindenkit érdekelnek, s amelyek vagy megoldhatatlanok, vagy ellene és mellette is ugyanúgy védhető érveket lehet felhozni. A jogban ez a szép, s néha úgy éreztem, ez a sorozat valóságos tisztelgés az (amerikai) értékek előtt.

Mindig érdekeltek maguk a színészek is, kik ők a való életben. Néhány kivétellel egyiküket sem ismertem, nem láttam más filmekben vagy pedig nem emlékeztem rájuk. Egy kicsit utánuk néztem az imdb-n, és nagyon mókás, olykor ironikus dolgokra bukkantam.

A szóvivőt alakító, négy Emmy-díjas Allison Janney-nek sok-sok éve egy szereplőválogatáson azt mondták, kizárólag idegen lények vagy leszbikusok alakítására találják alkalmasnak. Tehetségét aztán Paul Newman fedezte fel.

Josh Lyman - Bradley Whitford azt hiszem, sokak kedvence, az egyik központi karakter a sorozatban. A valóságban is Wisconsinből származik. Középiskolai osztálytársa és legjobb barátja a Toby Zieglert alakító Richard Schiff testvére volt (kicsi a világ még az USÁ-ban is). Saját bevallása szerint csupán egy dolgot változtatna meg az életében, ha újra kezdhetné: fiatalon megtanulna táncolni.


Martin Sheen (Bartlet elnök) abortusz ellenes, ám liberális érzelmű demokratának vallja magát. Tisztelte Clintont, és egy időre az egész színészgárdának lehetőséget adtak, hogy bejárjanak a Fehér Házba. Bush hatalomra kerülésével ez megváltozott, visszavonták a belépőiket. Később ismét meghívták a színészeket, hogy az általuk alakított poszton lévőkkel találkozhassanak. Martin Sheen kivételével, aki megkönnyebbült.

Janel Moloney (Donna Moss) a húszas éveiben majdnem felhagyott a színészkedéssel, de az édesanyja nem hagyta. Van egy Carey nevű ikertestvére, és jelenleg egy utcában laknak Allison Janney-vel.

Richard Schiffet nem érdekelte az iskola, a tanulás, ahelyett, hogy befejezte volna, egy ideig hippiként élt és tüzifát vágott Coloradóban. 1975-ben tért vissza New Yorkba, ahol eredetileg rendezőnek tanult, nem szeretett volna színész lenni. A színpadtól való félelmét csak a '80-as évek közepén győzte le, miután már több darabot is rendezett.


A Leo McGarry-t alakító John Spencer gyerekkorában megrögzötten kertészkedett; paradicsomokat termesztett, és díjakat nyert velük. Nem csak a sorozatban küzdött az alkohollal, de a valóságban is. Szívroham vitte el 2005. december 16-án, négy nappal 59. születésnapja előtt. Szülei (apja kamionsofőr volt, anyja pincérnőként dolgozott) nem akarták, hogy egyetlen fiukból színész legyen, orvosnak, ügyvédnek szánták. Sohasem nősült meg, és gyermekei sem születtek.

A jamaikai származású Dulé Hill első keresztneve Karim, de elhagyta, miután a többi gyerek Kareem Abdul-Jabbarnak kezdte hívni. A Dulé nevet az egyik nagyanyja ötölte ki, miután hazajött franciaországi útjáról. Már korán a színpadon találta magát: olyan gyereket kerestek egy darabhoz, aki tud énekelni, táncolni, színészkedni.

Szerintem semmi újat nem mondok azzal, hogy Rob Lowe-t a People Magazin a világ ötven legszebb embere közé választotta, és azzal sem, hogy már tinédzserként modellként dolgozott. A színészet, a hírnév, a drog és az alkohol később jött. Ma már tisztes férj és családapa. Nem hall a jobb fülére. 2003-ban segítette Arnold Schwarzenegger kaliforniai kormányzói kampányát.

West Wing rajongók, emlékeztek arra a jelenetre, mikor a stábtagok egyik este szokásos pókerpartijukat játszották, ám az elnöknek valamiért el kellett mennie (talán a válságterembe), és az éppen arra járó Will Baley-t ültette a helyére? Will pedig egy bűvész ügyességével keverte meg a kártyákat, s a többiek döbbenten néztek rá, lelki szemeik előtt feltűnhetett a sorsuk. Nos, Joshua Malina profi pókerjátékos, és előfordult, hogy a játékból tartotta fenn magát, ha színészként nem keresett jól. És milyen kicsi a világ, annak a Timothy Busfieldnek a sógora, aki a sorozatban Danny Concannont alakította.

A West Wing rajongók halmaza nem feltétlenül fedi a Grease rajonóinak halmazát, esetemben sem, de azért régebben láttam a filmet (amit nem néznék meg újra). Felért egy döbbenettel, mikor kiderült, hogy Stockard Channing is játszott benne (azt a fekete hajú lányt, aki ha jól emlékszem, terhes lett a történet szerint). Na most, ha ez nem elég megrázkódtatás, akkor elárulom, hogy Channing akkor 33 éves volt. Azért ez már szerepálom, nem? Ennyi idősen egy 18 évest alakítani. (Az csak az én személyes meglátásom, hogy a WW sorozat utolsó évadában különösen szétplasztikázottnak tűnt az arca.) A színésznő furcsa művészneve két vezetéknévből áll össze. A Stockard a saját családneve, a Channing pedig az első férjéé. A négyből.

Végezetül illendő megemlíteni a sorozat kiagyalóját, Aaron Sorkint, aki feltűnik az utolsó évad utolsó részében. Eredetileg színész akart lenni, de hamar ráébredt, hogy igazi szerelme az írás. Rengeteg színdarab fűződik a nevéhez, stílusára a gyors, sziporkázó párbeszéd jellemző, mely rendszerint mozgásban lévő színészek közt zajlik. 2001. júniusában letartóztatták egy kaliforniai reptéren, miután drogokat találtak nála; büntetésként függőséget gyógyító programban kellett részt vennie.

Egy szó mint száz, ajánlom a sorozatot mindenkinek, aki még nem látta, igyekeztem nem spoilerkedni. Annyi remek poén és nagyszerű jelenet van benne, hogy biztos megnézzük időnként - mondjuk úgy két, három évente, ahogy jó filmekkel szokás. Csak ez egy kicsit hosszabb.

2009. február 17., kedd

Alkotó energiák

Ultraszakmai-összevissza bejegyzésem után most jöjjön egy ultrahobbi-összevissza bejegyzés.

Időnként nagyszerű művészettörténeti műsort kapok el a Viasat History-n (általában hétköznap öt és hat között). Még az absztrakt művészetről is csuda jó dolgokat mondtak benne, igen gondolatébresztő és jó sorozat volt. Azaz még megy, mert már láttam ismétlést. Másodjára is ugyanúgy hatott rám, ami azért ritka.

Ma este 18.30-kor A minden kép egy történetben Az Arnolfini-házaspár c. festményről lesz szó. Ezt is láttam már (mármint a műsort), nagyon jó, egyáltalán nem szájbarágós, "gondolta a fene" jellegű belemagyarázást, műelemzést kapunk a képről gondolkodó művészettörténészektől.

Kulturális ajánlónkat olvashatták. Ja, az elsőként emlegetett sorozatnak hülye módon nem tudom a címét.

***

A jelen blogban már többször emlegetett SF kézirattal az a helyzet, hogy eleinte nagyon nem akartam félretenni, úgy értem végleg, vagy legalábbis olyan hosszú időre, amire már azt mondhatom, végleg, aztán most már nem is nagyon gondolok rá. Most már abban sem vagyok biztos, hogy elvesztegetett idő lett volna az a bő egy év, míg dolgoztam rajta. Tanultam belőle, okosabb lettem, bár szebb nem.

Érdekes amúgy, hogy az abban szereplő alakokat már olyan, de olyan rég ismerem, és engem kiválóan elszórakoztat az életük alakulása mondjuk egy-egy hosszú busz vagy vonatút alatt, de valahányszor megpróbáltam bármit papírra vetni arról a világról, egyszerűen nem működött. Mi értelme közepes történeteket írni? Se nem vígasztal, se nem motivál, hogy mennyi ilyen megjelenik különféle antológiákban meg önálló kötetben. Most egy időre (valószínűleg végleg) feladom, és tényleg egész más dolgokat fogok írni. Meg már írok is.

***

Amúgy fenti döntésemben meglehetősen befolyásolt, hogy túl sok jót olvastam mostanság hazai SF íróktól (is). Most inkább nem emlegetem őket, úgyis gyakran teszem, és csak hízna a májuk (:D), fel-felbukkanó hiányérzetem ellenére tényleg jó regények voltak, na. Más, mint amit én olvasni meg írni szeretek, de azt mindenképpen el kell ismerni, hogy a "maguk műfajában" nemzetközi összehasonlításban is ott lennének. Csak hát ezen a szép, és titkos nyelven írták őket.

***

Most már nagyon kirándulhatnékom van, és ezen a hétvégi villányi szoborparknézés (képek később) sem enyhített. Mégis csak utolér a téli klausztrofóbia? Ma reggel hóvirágokról volt szó a tévében, hogy milyen kevés van belőlük, meg védettek, és fővesztés terhe mellett szedhetik az emberek, és akinek a kertjében bukkan fel, az bizony jelentse be a területileg illetékes természetvédelmi hatóságnál (de tényleg :D). Mit is akartam ebből kihozni? Ja igen, azt, hogy tavaly ilyenkor a Tubes telis-tele volt velük, hóvirágszőnyegen lépkedtünk, mert bizony nehéz volt néha nem rájuk lépni még az avarral fedett ösvényen is.

***

Ha hóvirágos kirándulás nem lesz a hétvégén, akkor viszont befejezek egy másik festményt, amit egy hazai szerző fantasy novellája ihletett. Ki akarom élni magam festés meg írás terén, mert bő fél év múlva mindenre lesz módom, csak erre nem. Repülni fogok álmomban (ami az alkotóenergiák felgyűlését jelzi állítólag).

2009. február 13., péntek

A Tisza Királynői

A Tisza vizét békésen szennyező monstrumok télen még lehangolóbb látványt nyújtanak, mint egyébként. Ahogy arról nevük is árulkodik, egykor szebb napokat látott hajók lehettek ezek, most egymáshoz kikötve várják sorsukat csendes elhagyatottságukban.











2009. február 1., vasárnap

És most ismerjétek meg...

...a zseniális Hartmann Krisztiánt. (Feltéve, ha ezzel bárkinek is újat mondtam...)

Az első számú hazai fantasy keramikustól már rendelkezünk egy csodálatos sárkányfejjel, de ennyivel nem elégedtünk meg. Részemről rögtön beleszerettem ezekbe az ent gyertya- és füstölőtartókba (is):


1500 Ft baráti ár eme rendkívül ötletes és egyedi (!!) szobrocskákért(kb. 20 cm magasak), úgyhogy némi levelezést követően a hétvégén beugrottunk Krisztián bájosan kaotikus műhelyébe válogatni közülük. Elbeszélgettünk az alkotóval, aki bizony szívesen vesz minden segítséget, minden vevőnek nagyon örül, mert hiszen idehaza nem egyszerű megélni a művészetből. Külföldön alighanem sokkal, de sokkal könnyebb dolga volna, és tényleg csodálkozom, hogy még nem hagyta el az országot. (Ami persze, nem olyan egyszerű.)


(Ő Távolülőszemű, a három cm-es szörnyike, Krisztián ajándéka.)

Krisztián egyébként csupán egy fazekas iskolát végzett, azon túl autodidakta módon tanulta meg a szakmáját. Szinte minden egyes maszkon, miniatűr szörnyikén, angyalon, füstölőn, mécsestartón vagy akár férget (Fifi) sétáltató démon(hölgyön) látszik, hogy örömből készült.

Ha csak egy is megtetszett közülük, ne sajnáljátok az időt, menjetek el, nézzétek meg élőben, és könnyen lehet, hogy egy eredeti Hartmannal tértek haza. (Igen, ez itt a pofátlan reklám helye.)