Eger, és más érdekességek

Nu, ismét világot láttunk, két szabi nappal megtoldottam a hosszú hétvégét, így hétfőn még Szilvásváradra is eljutottunk.

Naná, hogy a várat ilyen szögből minden turista lefotózza, én sem vagyok kivétel. Kb. általános iskolás koromban jártam utoljára Egerben, azóta csak átutazóban láttam - leginkább a panelházas részeket. Teljesen odáig voltam a nem kicsit Csehország városaira emlékeztető részletektől. Sokkal több a látnivaló, mint Pécsett, de még mielőtt teljesen elájultunk volna tőle, rá kellett jönnünk, hogy sokkal kisebb is a város. És valahogy... kihalt. Leglábbis amikor hazamennek a turisták. Mondták is, hogy állítólag nincs sok szórakozási lehetősége a helyi fiatalságnak. Ott jártunkkor valami borünnepet akartak tartani, de alig néhány pincészet jelent meg, rajtuk kívül még a pár édességes, vagy pedig ócska bazári stand pakolt ki. A helyiek egyáltalán nem mozdultak rá a témára, és mi se vittük túlzásba.

De ha már bor. Azt hiszem, volt bennünk némi kimondatlan para a megszokott, biztosan legalább közepesen jó villányi borok után, vajh mibe futunk bele Egerben? Annyi rosszat hallani, főleg a bikavérről, ám mi rögtön első nap kockáztattunk. Betértünk a vár alatti utcában nagy transzparensen hirdetett "Top borok a vár aljában" vagy valami ilyesmi feliratú bemutatóterem-szerűségbe. (Hozzá kell tenni, hogy a minket érdeklő, ismert borászatok mind valamelyik Eger környéki településen vannak, ahová bajosan jutottunk volna ki.)

A kedélyes, sokatmondóan pirosposgás Tóni bácsi - aki már "60 valahány éve katolikus", és hazánkat kizárólag "Szent István-i országként" veszi a szájára - fogadta a népeket. Mondandóját azzal kezdte, hogy "Mint oly sok más borvidéket, az egrit is elérte a borhamisítás réme..." Mi meg bután néztünk rá, nagyon.
Ezen a helyen minden héten egy adott pincészet borai kóstolhatók, mikor mi jártunk ott, a szerény hangzású "sátóvanda" boraihoz volt szerencsénk. A fehér száraz elmegy, de vöröset inkább ne igyatok tőlük.

Körbejártunk sok-sok nevezetességet, nem is jutottunk mindnek a végére. A minaretbe végül nem másztunk fel, mert már minden magaslati szögből láttuk a várost (a Líceum tetejéből, ahol a Camera Obscurát is megnéztük), majd természetesen a várból is. Azért a minaret tényleg eléggé jellegzetes, hálás fotótéma. Nyaranta állítólag vannak időszakok, rendezvények, amikor müezzin is óbégat a tetejéről, mint egykor. Dobó meg biztos forog a sírjában.

Eeeend nááo szometing komplítli nát szóó different. Imola Borvendéglő. Bizonyos körök, holmi mérvadó étteremkalauzok szerint az Szent István-i oruszág tizenkettedik legjobb étterme leend. Hát perrsze, hogy volt foglalásunk péntek estére.

Üdvözlőfalat. Igyekszem visszaemlékezni, csak nem nagyon megy, ez valamiféle vajas-fűszeres cucc volt, isteni.

Ezt barátosnénk ette, talán a legextravagánsabb kaja lehetett: mákos libamáj kaláccsal. Egymásra halmozták őket a tálon, hamburgerszerűen. Nyilatkozni nem tudok róla, mert nem kóstoltam (elég bizarrul hangzik, nem?), de Melindának nagyon ízlett.

Ez az én előételem volt, gombaleves szezámmagos bundában sütött sajttal. A petrezselymet megforgatták olivaolajban, belerakosgattam a levesbe. Nyam-nyam-nyam-nyam!

Woof előétele: pisztránghab

Melinda főételnek mangalicát választott

Isti pedig medvehagymával töltött csirkét

Woof borjúnyakat, én pedig mandulás bundában sült tőkehalat, de arról nem sikerült jól a fotó. Mire megettem az utolsó falatot is, kezdtem eléggé eltelni. A csokoládé trilógiát azért még bevállaltam (woof pedig a sajttortát, aminek a tésztája jobb, mint az Enotecában kaphatóé, viszont a sajtrésze meg pont fordítva).

A legjobb a jobb szélen terpeszkedő fehércsokihab volt

Naggyon meg voltunk elégedve a hellyel, a kiszolgálással (nem mellesleg, a séf is kijött és minden egyes asztalnál váltott pár szót a vendégekkel), bár az asztalterítőkre még gyúrhatnának kicsit, legalábbis a kinti részen. Odabent ízléses egyszerűség uralkodott. Az ételekhez hozzáillő borokat kértünk, woof szívébe lopták magukat, mikor a St. Andreát ajánlották. Ha össze kellene hasolítani a pécsi, ugyanazon említett listán negyedik helyet elfoglaló Enoteca Corsóval, a Corso összességében jobb.

Ő a macskánk, azaz a szomszédé, de elég hamar a rabszolgáivá tett minket. Ismeretségünk úgy kezdődött, hogy reggel, mikor a szállásunkon felébredtem, kitártam az erkélyajtót, hadd jöjjön be egy kis levegő. Egy órával később hangos nyivákolásra ébredtünk - közvetlenül az ágyunk mellől. Rögtön körbeabalygattuk, dorombolt, bújt, kéjesen járkált fel-alá, aztán mikor látta, hogy kellően elolvadtunk tőle, egyszerűen besétált a konyhába és leült a hűtő elé. Azt hiszem, nem mi voltunk az elsők, akik így jártak.

Fazola-kapu

A könyvtár a Líceumban. Még inuit nyelvű Bibliát is őriznek, és persze eredeti kézírást Gárdonyitól, Goethétől, Mikestől

A Líceum tetejéről

Volt egy ilyen varázsszoba is, ahol különféle fizikai jelenségeket mutattak be, úgy mint a mágnesességet lebegő földgömb segítségével, vagy pl. fordítva működő "porszívóval" a légcsatornát - a képen látszik, hogy lebeg a kis fehér labda, mikor a lány elengedte, a zöld is úgy tett.

Eger és környéke nem úszható meg egykönnyen némi borozás nélkül. Szerencsénkre az egyik kolléganőmék már kitapasztalták, hova érdemes menni. Nos, Tóth István pincészete telitalálat volt, nagyszerűen éreztük magunkat. Kedves, szerény, közvetlen embernek ismertük meg a borászt, akinél végül nem csak az előre számított 6-8 bort kóstoltuk meg, hanem a tizediket is.
Ha akartok jó bikavért inni az esetleges csalódások után, akkor érdemes kipróbálni az övét. Van remény, hogy a bikavér újra az legyen, mint a legendákban. Csak kevesebb Szépasszony-völgy, kevesebb önjelölt pincészet, és valamiféle olyan mérce elfogadása kéne, mint Villányban. De a völgyet látva nehéz bízni. Nekem ott nem tetszett, nem is fogyasztottam bort (Tóth István borai után vétek lett volna), taszított a bazári hangulat, és mit ád Isten, hova ültünk be? A sátóvandába, oda.

Varró Gabi festi a selymet. Csodás, egyedi kendőket kapni a vár alatti utcában. Én nem vettem, mert mint minden ilyet, nyüstölném, és nem húzná sokáig

Egerről ennyit. Következhet Szilvásvárad, jó részt képekben.

Elég nagy volt a vízhozam, csak úgy zúgott a patak, és a sok-sok vízesés. A barlanghoz végül nem másztunk fel, lógott a lába az esőnek, csak visszablattyogtunk, útba ejtve az erdei múzeumot, ahol még szalamandrát is láttunk. A környék egész kihalt volt, csak osztálykiránduló csoportok jöttek-mentek.

Hát, valahogy így esett ez a pár nap.