Kicsit csapongó elmélkedés az írásról és a képzelet hatalmáról

Amikor első alkalommal IRL összeült a Delta Műhely egy budapesti étteremben, az ismerkedéskor, bemutatkozáskor elhangzottak különféle írással-alkotással kapcsolatos körkérdések. Az egyik legfontosabb az volt, "ki miért ír?" Erre aztán ahányan voltunk, annyi választ adtunk, és ha jól emlékszem, egyikünk sem mondta (legalábis kizárólag nem) azt, hogy "át akarok adni valamit az utókornak", "mondani akarok valamit az embereknek, ami fontos." Nem tudom, miért, talán nem ez (volt) az elsődleges szempont, talán mert F-SF irodalom esetén az elterjedt sztereotípia hatott ránk (vagyis hogy ez csak szórakoztatás, nem pedig "magasirodalom", bármit is jelentsen ez a szó). De az is lehet, hogy azért nem mondtunk ilyeneket, mert túlságosan fellengzősen hangzott volna. Nem is írtunk méééély történeteket, vagy mert nem voltunk rá képesek, vagy mert nem is akartunk, mert minek, mert ki mondja meg, mi a méééély, mert nekünk fontos a cselekmény és a fantasztikum, és ha ez valaki szerint elítélendő, szükségképpen ponyva (fos), amit írunk, az elmehet melegebb éghajlatra. A lényeg, hogy mi élvezzük, és azért írunk, mert szeretünk írni. (Ez azért valahol L'art pour L'art, nem?)

Amikor elkezdtem ezt a bejegyzést, igazából nem is arra a kérdésre akartam kihegyezni a dolgot, hogy "ki miért ír", bár ez is kétség kívül érdekes. És kíváncsi is vagyok, ki mit válaszolna rá, de engem most sokkal inkább az izgat, "ki hogy kezdett el írni" és ha már itt tartunk, "miért éppen F-t, SF-t"? (Csak látszólag vonatkoznak ám ugyanarra a kérdések.)

Azt hallottam, olvastam valahol, hogy mióta van a világon Word, leegyszerűsödött az írás technikai feltétele, s hirtelen sokan kezdtek el írni. Nem hinném, hogy ez igaz, szerintem korábban is legalább annyian foglalkoztak írással, mint most, a képzelet ugyanis nagy úr, és nem hiszem, hogy az utóbbi pár évtizedben ugrott meg a képzelőerővel bíró személyek egy négyzetméterre jutó száma. Csak akkor papírt, ceruzát, élelmesebbek írógépet használtak. A Word (és a net) könnyítette meg, hogy egyszerre sok emberhez eljussanak a korábban asztalfiók fogságára ítélt agyszülemények - most már bármit be lehet gépelni a spirálfüzetből, sőt, eleve gépen írni...*

Képzelőerővel szerintem majdnem mindenki rendelkezik, és elég sokan vannak olyanok, akik üres pillanataikban folyamatosan mesélnek maguknak (ilyenkor elkalandozott tekintettel bámulnak a postán a sorban vagy a buszon), van egy rakás belső szereplője, akik így, vagy úgy, a mi belső megtestesüléseink; alakok, akik nem szeretnénk lenni, alakok akik nagyon szeretnénk lenni. Kész univerzumot lehet felépíteni köréjük, és aztán egy idő után óhatatlanul is arra gondolunk, hogy milyen klassz volna ezt megírni! Hiszen mi magunk marhára élvezzük ezeket a jeleneteket, néha még egész történetek is összeállnak, konfliktusok és megoldások, hátterek és játszmák tűnnek fel előttünk... Rögtön feltételezzük, hogy mivel minekünk kritikátlanul tetszett e lelki szemünk előtt vetített szappanopera, majd másoknak is tetszeni fog. Sőt, megváltjuk vele a világot, híres írók leszünk, kiadják trilógiában, tetralógiában és még filmet is forgatnak belőle.

Aztán jön a pofára esés. Mert leírva vajmi kevéssé működnek a szereplők, és műmájerek a konfliktusok is (valahogy félelmetesen hasonlítanak más SF/F világokra, vajon miért?), hiába értjük, hiába látjuk át, mások úgy néznek ránk (és az irományra), akár egy rossz álomban, amikor valami fontosat akarunk mondani az embereknek, ám ők nem reagálnak. Pedig hosszú éveken(!) át dolgoztunk fentezi világunkon/űroperánkon/mesénken/akárminken, hogyhogy nem jön be másoknak? Az nem lehet, az lehetetlen, hogy valójában csak én értem, és senki más, hogy - ezek szerint - ki kell dobnom, vagy legalábbis megtartani magamnak (a fióknak)... Amíg nem volt Word és net, gond nélkül megtettük, de most? A garázskiadók és lilliponthu-k korszakában mi történik?

Eddigre nyilván kitaláltátok, hogy nekem is volt/van ilyen belső világom, de az utóbbi időben egyre inkább beszűkült, egyre kevesebb szereplő foglalkoztat, egy rakásnak elfelejtettem a nevét és szerepét, a konfliktusok is halványultak... Már nem olyan fontosak. Pedig megírtam jó pár százezer karaktert, regényvázlatom is van, meg "kész" novellám. Soha egyik sem működött. Szerencsére ki tudtam lépni belőle, és erre a műhely, és az utóbbi évek pályázatai tanítottak meg. A nagy mennyiség dacára félretettem, kidobtam (fájt, még szép), és... felszabadultam.

A Word nem tanít meg írni, ahogy egy rajzprogram sem rajzolni. De ha nem lett volna ez a belső világ, nem kezdtem volna el írni. Ha nem írnék, nyilván nem sajnálnám, bár ki tudja, nekem az bőven elég, ha egy-egy írással megörvendeztetek két-három embert. Van egy csomó tervem, ami lefoglal, és mindez arra is jó, hogy tanuljak a világról, az emberekről, de legfőképp arra, hogy olvassak, lehetőleg minél többet. Pedig jó esetben is csak középszerű, amit létrehozok, és csak nagyon, nagyon ritkán történik meg, hogy úgy érzem, Isten most felém mutat. De megéri; azt hiszem, azért írok, mert szeretek írni.


*Meg is tanultam vakon gépelni, anélkül, hogy ezt valaha oktatták volna.