Minden nap hétfő

Hétfőn még elment, hogy valami állandóan kiment a fejemből, meg apró butaságokat csináltam szokatlanul nagy fokú szórakozottságom okán. Még kedden is ráfogtam, hogy áh, nagyon hét elején vagyunk még, mikor kitoltam a bringám reggel a tárolóból, és ezzel a lendülettel hozzá is láncoltam a vázhoz a kereket, majd egy másodpercen át töprengtem, hogy jé, én most indulok, nem pedig hazaértem. Asszem, ugyanezen a reggelen történt meg az is, hogy kiléptem a lépcsőházból, aztán megperdültem, hogy jah, hát a bringa meg a tárolóban...

A gyááárban is persze mindig a lifthez érve jutott eszembe valami, hogy valamit az irodában hagytam, ami viszont kell majd az ötödiken. Szerdán már beláttam, hogy kész, ez a hét ilyen lesz, majd kialszom hétvégén.

Erre ma reggel, mintha legalábbis nem bringáznék már vagy tíz éve, olyan ügyesen odacsíptem a hüvelyk ujjamat a váltóval, hogy jóóóó mélyen megvágtam magam. Zsebkendőbe tekert ujjal tekertem a gyááárig, ahol aztán rájöttem, hogy gépelni könnyebb tíz ujjal, mint kilenccel, sőt, harisnyát felhúzni is.

Ja, ha eddig nem említettem volna, immár másfél órája folyamatosan csuklom, mostanra már akaratomon kívül ugyan, de igen élethűen utánzom a békák kuruttyolását. Kicsit para leszek ebéd közben a menzán, mert 1) hogy fogok így enni, bár egy kis meleg leves érzem, hogy jól esne, 2) nehogy úgy járjak, mint egyszer régen matekórán, amikor éppen levegőt vettem (szájon át, naná, gondolván, hogy majd bent tartom LYÓL) és csuklottam orvul egyszerre, a síri csöndben, mindenki, még magam és a tanárúr derültségére is.

Nem, nem, ha én egyszer csuklani kezdek, nem használ a víz, a törzsdöntésben ivás, a megijesztés, de még a levegő benntartása sem. Azért köszi a tippeket, továbbiakat is szívesen letesztelek.

Májusi ez+az

Ahhoz képest, hogy eredetileg nem akartam két-három szobanövénynél többet a kis lakáskánkba, majd' minden négyzetméterre jut valami zöldség, idén pedig telipakoltam az erkélyt muskátlival. Legutóbb pedig, mikor Villányban jártunk, a Günzer pincészetben kértünk és kaptunk a csudálatos futómuskátlijaikról két hajtást, kíváncsi leszek, megnőnek-e). Valami futónövényt is nevelek magról (azt vicces lesz majd ősszel lefejteni a korlátról, na mindegy), az egyik paradicsom meg már el is virágzott, reméljük, hamarosan terem. Mert az Obama is megmondta, aki teheti, termelje meg otthon magának a zöldségeket.
Szóval ilyenkor tavasszal rámjön a kertészkedhetnék, csak az a bökkenő, hogy panelben kissé korlátozottak a lehetőségek.

***

Mióta befejeztem a kis színdarabocskát az angol pályázatra, nem írtam egy sort se. Na jó, ez két szempontból nem igaz, mert elszöszögtem két ismertetővel (az egyik már felkerült az rpg.hu-ra), és régi novellákat is csiszolgattam. Megfigyeltem, hogy novellát egy ültő helyemben egy-két nap alatt meg tudok írni, aztán akár éveken át szarakodom vele, mígnem úgy döntök, már nem vállalható...
Na, azért most van a kezemben egy, amit meg mernék mutatni, csak ki kéne találnom, hol nem ismernek még, mint gonosz megmondóembert - na, oda kéne elküldeni. (:D)
Az rpg.hu-n meglepően jól fogadták a Tiszteletkört, bár azon csodálkoztam, hogy csak 9-en szóltak hozzá (a 10. én voltam ugyebár). Ez valószínűleg a biztos középszerűség jele (:P).

***

Írás helyett inkább festegettem, készül egy nagyobb olajkép (visszatértem régi vázlatokhoz, amikről már azt hittem, sosem fogom megfesteni), és néhány akvarell (fotók hamarosan).

***

Elképesztő, hogy vannak emberek, akik iszonyúan felelőtlenek, torz gondolkodásuk folytán egyáltalán nem hajlandóak alkalmazkodni, végletekben gondolkodnak, és ami tőlük különbözik, azt képtelenek elfogadni. Az még elképesztőbb, hogy van egy egész ország, amelyik így működik. És ha majd összeomlik a rendszer? Akkor mi lesz? Tömeges öngyilkosság, mert rájönnek, miben éltek eddig? Vajon hányan haltak éhen közülük azért, hogy legyártsák a rakétáikat meg az atombombát, amivel most fenyegethetik a világot, LYÓL.
Miféle elmebajban szenvednek ezek?
Persze nyilván van köztük olyan, akinek nem sikerült kimosni az agyát, de az tényleg jobban teszi, ha csöndben marad abban az országban, vagy pedig már el is hallgattatták. Olyanok ők, mint valami zárvány a múltból, egy energialeszívó fekete lyuk, és ha valaki azt találja mondani, milyen beteg világban élünk, hát, nem, nem mi.
Az ENSZ meg az USA is elmehet a jó fenébe, pofázni, ostoba határozatokat hozni, kinyomtatni, meglobogtatni, nyilatkozni, hogy irgumburgum, elítéljük a robbantásokat, mindez marhára könnyű. Ez egy ország barikádok mögött, mégis mit vártak?

***

A napokban elolvastam, sőt, egy ismertetőt meg is írtam Elizabeth Moon A sötét sebessége c. regényéről. Azóta láttam egy hibajegyzéket (link tenksz tu Rorimack). Nem mondom, én ugyan nem vagyok fordító, de néhányszor nekem is felszaladt a szemöldököm egy-egy mondat láttán. Igazán kár, hogy ennyi hiba maradt benne, mert egyébként az alapanyag nem egy rossz valami, de erről majd máskor, más oldalon.
Szóval, a hibajegyzék készítője maga is az autizmus egy formájában (Asperger-szindróma) szenved (ja, az említett regény főszereplője autista). Belenéztem a blogjába, és bár semmit nem tudok róla, és effajta személyes naplókat, főleg idegenekét, képtelen vagyok hosszú távon követni, semota mégis más. Piszok jó a stílusa, és nehéz elhinni, hogy - saját bevallása szerint - élőben nem menne neki ilyen könnyedén a kommunikáció. Sőt.
Mindenesetre elgondolkodtató dolgokról ír, arra késztetett, hogy eltöprengjek, annak idején nekem miért nem sikerült beilleszkedni sem az általános iskolai, sem a középiskolai közösségbe. Nem, szó sincs róla, hogy most aztán diagnosztizáltam magam, biztosan nem vagyok "aspi", legfeljebb túlságosan (irritálóan) szókimondó és öntörvényű (ami azért mára valamennyire lazult). De mélységesen átéreztem (a magam hibáit is elismerve), amiket írt, mégha más-más okból nem is voltunk népszerűek (vagy legalábbis elfogadottak) egy adott közösségben.

***

Ha nagy ritkán moziba megyünk, vetítés előtt benyomnak egy csomó filmelőzetest. Szinte kivétel nélkül mindre azt mondom, na tessék, itt egy újabb film, amire nem fogok beülni.
Nem tudom, miért kényszeres a fantasy-sci-fi írók körében, hogy kidolgozzanak egy újabb és újabb és újabb, ámde valamely korábbi, jól felépített világra hasonlító másikat. (Én sokkal jobban bírom az olyanokat, akik minden egyes írásukhoz kanyarítanak egy sajátos hátteret, és nem alkotnak hozzá külön nyelvet vagy térképet, vagy visszatérő szereplőket).
Azzal nincs gond, ha ez a még oly kidolgozott világ véletlenül eredeti, vagy legalábbis nyomokban tartalmaz némi újszerűséget (én pl. nagyon bírom szs-ék ómagyar birodalmát), de komolyan elbír a hazai piac egy újabb klasszikus-másik-világba-átkerülős történetfolyamot? Amire - ne adj Isten - még egyszer valaki szerepjátékot is ír (vagy inkább abból kerekedett)?
A kiadó volt oly szíves, és feltett három novellát a honlapjára, kedvcsinálónak. Beleolvastam, pedig már az álnevek láttán erősen elbizonytalanodtam, akarom-e én ezt (ez a másik, amit nem értek, a főként angolszász álnevek erőltetése, lehetőleg úgy, hogy a kereszt- és a vezetéknév közé beékelődjön egy R., T., B. vagy más bötű). De az ellenállás hasztalan, ki tudja, hol bukkan gyöngyszemre az ember.
Hát. Kezdetnek mondjuk meg lehetett volna szerkeszteni őket. Vagy visszadobni, hogy ú, gyerekek, ez így ebben a formában, izé... gáz. Persze lesz majd, akinek bejön, és elvakultan rajongani fog érte (láttunk ilyet korábban), de... de... de... Brahms írt Magyar táncokat, és nem Liszt, a halálnak nincs súlya, és a szereplőkben sem a külső aprólékos bemutatása volna a lényeg.
Mert ez olyan dolog, hogyha már eredetiek nem vagyunk, legalább írjuk meg jól.

Fotó vagy nem fotó, az itt a kérdés

Napok óta megy a vita az Arton egy, illetve most már két fo... festmény alatt, hogy vajon az alkotója használt-e fényképet a készítéskor. Konkrétan: kopipészt+elkenegetés=festmény.

Többekben felmerült, hogy a képek így készülhettek (pl. amennyire kidolgozott, realisztikus az alak, annyira vázlatos a háttér; a nő bőrén látszanak a derítőfény világos, jellegzetes foltjai. Ezen talán még szembetűnőbb az alak-háttér kidolgozása közti különbség.)

Mindezt meg is jegyezték, de egyáltalán nem bántásul - "mások is használják ezt a módszert, ráadásul megkönnyíti a munkát" -, ám a képek készítője felháborodottan fogadta a "rosszindulatú", "saját képességeikből kiinduló" alkotótársak feltételezését; váltig tagadja még most is, hogy így készültek volna a képek, nem pedig szabad kézzel, persze némi referencia - nem közvetlen - felhasználásával.

Hogy igazát bebizonyítsa, be is linkelte az egyik fázist, bizonyítandó, hogy ezen aztán csak a vak nem látja, hogy valóban ő festette, hiszen ott vannak a kontúrvonalak, látszanak az ecsetvonások.

Nos. Döntse el mindenki maga, mennyire vak. Én mindenesetre még egy kicsit jobban elkenegettem volna az alkotó helyében a vaku okozta fényes csíkokat a kézfej élén, az ujjakon és persze a bal alkar teljes hosszában. A szemöldök, a haj vagy a ruha rajzolt vonalai engem sajnos nem győztek meg.

Ez nem gyanúsítgatás, csak tapasztalat, én magam is készítettem így képeket (még egérrel, nem tablettel). A jó fotó kiválasztásán múlt minden, aztán egyszerűen kísérletezgettem a rajzprogramban lévő eszközökkel, effektekkel és ecsetekkel:



Az már más kérdés, mennyi művészi értéke van az ilyen képeknek (szerintem erősen közelít a nullához), de addig szerintem nincs gond, amíg a helyükön kezeljük őket. Ezeknek is megvan a maga létjogosultsága. Ha másra nem jók, a rajzprogram megismerésére igen.

Fotóreferenciát sokféleképp lehet használni, ha már egyszer rendelkezésünkre áll a technika, ugyebár. Színt másolhatunk a digitális rajzlapunkra (elég sokan teszik ezt), polaroid fotót tűzhetünk gemkapoccsal a vászon egyik sarkára (Vallejo), diaként vetítjük rá, és úgy festjük meg (a fotórealisták a '60-as években), egyenesen plakátot, fotót használnak fel és alakítják át (popart), vagy éppen magunk fogjuk a digitális fényképet, és kinevezzünk rajzlapnak, aztán a megfelelő eszközökkel festménnyé manipuláljuk - viszonylag kisebb idő- és energiabefektetés mellett.

Nem vitatom, hogy lehet készíteni realisztikus képeket fotóreferencia közvetlen vagy közvetett felhasználása nélkül. Max pl. belinkelte a Linda Bergkvist-féle Hogyan fessünk valósághű szemet? tutorialt. Tanulságos.

Azt viszont nem szeretem, ha hülyének néznek.

Véres Anna

Volt korábban az a könyvesblogos borítópályázat, amin végül nem valami nagydurranás dolgok nyertek (ezért is bátorkodom itt közreadni az én próbálkozásfélémet). Egy kicsit (nagyon) horrorosra sikeredett a regényeredetihez képest, de nem számít, amúgy sem küldtem el a pályázatra.

Az agyam továbbra sem állt be borítóképek tervezésére. Meghagyom inkább nálam ötletesebb embereknek.

Újszülöttek

Ma délelőtt hirtelenjében kilenc kisguppit halásztam át másik bödögébe, nehogy szerető szüleik megkajálják őket. Egy kicsit még beszariak, de kajával elég hamar kialakítható a pavlovi reflex.

Hosszúságuk alig haladja meg a fél centit, vastagságuk az egy millimétert. És persze villámgyorsak

Kutyaharapást szőrével

Azért jó Karácsonyra mindig akvarellpapírt meg festéket meg ecsetet kapni, mert ha rám jön a festhetnék, és "akvarell-hangulatom" van, akkor csak elő kell venni a titkos készletet.

Kerestem alkalmas fotókat, amik alapján pingálhatok, mert a cél ezúttal kizárólag a gyakorlás, és persze a magam szórakoztatása volt.

Szobor a budai várban. Sajna, fogalmam sincs, mi lehet a hölgy kezében, az elemek lekerekítették a követ. Talán egy kisded?

Itt kevésbé ragaszkodtam a fotóhoz, a fickóra így került nyakkendő, a ló fogai közé a látványosan kilógó vegetáció

Kékcinke az Első természetbúvár könyvemből. Imádtam kiskoromban, olyasmik vannak benne, mint hogyan készítsünk madáretetőt, terráriumot, hogyan vegyünk mintát a fák törzséről némi rajzlap és kréta segítségével stb.

Na, ezt meg egy horvátországi képeslapról lestem le, rácsaltam egy plusz ablakot, és a színekkel is játszottam; így talán kevésbé kelt fotóról másolt hatást

Hazai várainkról szóló kiadványból néztem ki a gyilokjárót, ugyanebből van egyébként a budai szobor is. Itt is csaltam egy kicsit, de nem tudatosan, egyszerűen elbénáztam a korlátot. Szerencsére nem látszik. Olyan nagyon

Az én unikornisom, már fejből, referenciát nem vettem alapul. Nyilván ez látszik is, mivel kicsit torz szegény, de az az igazság, hogy direkt

Egy ezer éves vázlatom akvarell formában, némileg átalakítva. Ma belefogtam egy nagyobb olajképbe, hasonló témában. Kellett ez a kis akvarellezés, határozottan érzem, hogy jót tett. Alkotói válságot kezeljünk alkotással?

Én, a nem trekker

Tegnap elmentünk megnézni a legújabb Star Trek filmet. Jellemző, mennyire nem követtem, milyen filmek készülnek mostanság, csak mikor megszaporodtak a ST-es-filmes bejegyzések más blogokon, akkor esett le, hogy jé, tényleg, van új Star Trek mozi.

Csak beleolvasgattam beszámolókba, és pozitívan nyilatkoztak, úgyhogy egyáltalán nem volt kérdés, hogy megnézzük. Még ha nem is lesz annnnnnyira jóóóó, az effektek miatt biztos klassz élmény, ami tévében nem jönne át.

ST filmek. Nos. Maradandó élményem kettő akad, az egyik, amikor már máááásfél órája repültek a Shatnerék egy lény belsejében, és nem történt semmi az égvilágon, mi pedig végül áttekertük a film nagy részét, a másik pedig a First Contact, amit viszont nem átallottam többször is megnézni. Sorozatok közül a Deep Space 9, a Deep Space 9 és a Deep Space 9. A pizsamák abban sem. Szóval fogalmatlan annyira nem vagyok, de nem is merültem el a ST-univerzum mélyébe, mert van benne valami, amitől az egész olyan... mulatságos. Ami miatt nem tudom komolyan venni.

Mindenesetre nagyobb várakozásokkal ültem be a Kezdetekre, mintha egy Voyager részt néztem volna, és talán ez volt a baj. Illetőleg annyira nem is, mert tetszett a film (ezerszer, mint a Voyager), megvolt a moziélmény, nevettem a poénokon - de valami mégis hiányzott.

Ezzel az alapötlettel egy 300 részes ST sorozatban legalább 30 rész foglalkozik, ezért érzésem szerint egész estés mozifilmhez kevés volt. A fiatal Kirkék beavatásához jóformán bármilyen sztorit, kihívást kreálhattak volna. Igazándiból nem tettek hozzá a ST-univerzumhoz, olyan, mintha egy régi ST filmet újítottak volna fel (a vértrekkereknek nyilvánvalóan bejön, és ez így van rendjén, lehet agyalni Spock és Uhura kapcsolatán pl.). A levegőben lógva hagytak egyes jeleneteket, így a gyerek Kirk száguldása után nagyot ugrunk az időben; valószínűleg fájdalommentesen ki lehetett volna húzni azt is, meg a gyerek Spock verekedését is. Túl sokszor találtam blődnek, ez viszont a ST sajátja, legalábbis szerintem (lásd a pizsamák; a Csillagflotta néha kissé mondvacsinált szabályzata; miért kell mindenáron találkoznia az öreg Spocknak a fiatal énjével; a technobla-bla, amiből most viszonylag kevesebb jutott; vagy hogy milyen gyorsan sikerül Kirknek kihoznia a sodrából a vulkánit).

Viszont ültek a poénok, pl. Kirk, mint nőfaló seggfej, bár az azért túlzás, hogy valaki szerint a film a ST univerzum arculcsapása. Hogy aztán ez a mozi új lendületet ad-e a folytatásokhoz, új sorozatokhoz, nem tudom. Én legközelebb is elmegyek megnézni, ha Star Trek filmet vetítenek, mert a hiányérzet ellenére ez nagyonis nézhető film volt. Még ha csak egyszer is.

Tiszteletkör

Ja, elfelejtettem belinkelni, hogy az rpg.hu-n olvasható a Tiszteletkör c. sci-fi novellám. Még tavaly az ÚG sport-SF felhívása ihlette.

Én, a béna akvarista

Tegnap vettünk néhány halacskát (a meglévőek mellé), mert egy nagy ötven lityós aksi nem elég, berendeztem egy guppitenyésztésre alkalmatos kisebbet is. Meg amúgy is, párban szép az élet, a halak meg nem élnek örökké.

Ja, és vettünk még két szép csíkos csigát horribilis összegért, viszont kiválóan lenyalták az algát a bujkálóról, és ha még szaporodnának is, az maga volna a megtakarítás.

A bajok hazaérkezés után kezdődtek. Átvedlettem kezdő béna akvaristába, mintha legalábbis nem volna már vagy tíz éve akváriumom, amit nem mellesleg ééén egyedül képes vagyok takarítani (ha nagyon megerőltetem magam), és még azt is tudom (nagyjából), mi jó a halaknak). Például ne nyomjam meg őket a rohadt hálóval, amikor megpróbálom egyenként kiügyeskedni a rohadt zacskóból. Aztán meg, nem kéne olyan helyre támasztani a zacsit, ahol eldőlhet, és a víz kifolyhat a parkettára meg a könyekre a polcon, arról nem is beszélve, hogy a halak esetleg némileg higított formában jutnak oxigénhez.

Túlélték, legyen elég ennyi.

De ettől még szörnyű lelkiismeretfurdalásom volt egész este: szegény dániónak most furán áll az állkapcsa, olyan, mintha folyton csodálkozna, tátja a száját. Legnagyobb megdöbbenésemre mégis vidáman úszkál, szemmel láthatólag jól érzi magát, és még enni is jön. Szóval ki tudja, még a végén tisztes kort megér.

Vettünk növényeket is ám. Szép, nagy, zöld levelű növényeket, és ezúttal gondosan megnéztem, van-e gyökere, mert már egyszer átvertek, amikor lenyesett, gyökér nélküli, gyorsan elrohadó növényt sóztak ránk. (Mivel ilyen kis tégelyekbe "ültetik" őket, nem látszott, hogy nincs neki, azt meg végképp nem gondoltam, hogy nem is fog meggyökeresedni.)

Piócákat, na azokat nem kértem hozzájuk, de azokat is kaptam. Soha többé nem találom már undorítónak a pókokat, a poloskákat, vagy azokat az ocsmány dél-amerikai békákat, amelyeknek a bőrükben nevelkednek a kicsinyeik, és mikor elég nagyok lesznek, akkor kijönnek, és csupa lyuk a béka háta...

Szóval piócák. Lemostam ugyan a növényeket, mielőtt beleraktam az akváriumba, de ezek a kis piszkok úgy kapaszkodnak, hogy még az erős vízsugár sem szedi le őket. Pedig nem nagyobbak egy centinél. Az egyik dög vastagsága fél centi, na, azt könnyű volt kiszúrni, a másik meg fél miliméter(!) alig volt (kb. olyan, mint egy tubifex, nem is tudom, hogy vettem észre). A bátor, agresszív kék gurámi is köszönte szépen, inkább nem ette meg.

Vicces lesz a legközelebbi akvárium mosás, na.

A nagyobbik piócát egyelőre befőttes üvegbe tettem. Kéri valaki?

Eger, és más érdekességek

Nu, ismét világot láttunk, két szabi nappal megtoldottam a hosszú hétvégét, így hétfőn még Szilvásváradra is eljutottunk.

Naná, hogy a várat ilyen szögből minden turista lefotózza, én sem vagyok kivétel. Kb. általános iskolás koromban jártam utoljára Egerben, azóta csak átutazóban láttam - leginkább a panelházas részeket. Teljesen odáig voltam a nem kicsit Csehország városaira emlékeztető részletektől. Sokkal több a látnivaló, mint Pécsett, de még mielőtt teljesen elájultunk volna tőle, rá kellett jönnünk, hogy sokkal kisebb is a város. És valahogy... kihalt. Leglábbis amikor hazamennek a turisták. Mondták is, hogy állítólag nincs sok szórakozási lehetősége a helyi fiatalságnak. Ott jártunkkor valami borünnepet akartak tartani, de alig néhány pincészet jelent meg, rajtuk kívül még a pár édességes, vagy pedig ócska bazári stand pakolt ki. A helyiek egyáltalán nem mozdultak rá a témára, és mi se vittük túlzásba.

De ha már bor. Azt hiszem, volt bennünk némi kimondatlan para a megszokott, biztosan legalább közepesen jó villányi borok után, vajh mibe futunk bele Egerben? Annyi rosszat hallani, főleg a bikavérről, ám mi rögtön első nap kockáztattunk. Betértünk a vár alatti utcában nagy transzparensen hirdetett "Top borok a vár aljában" vagy valami ilyesmi feliratú bemutatóterem-szerűségbe. (Hozzá kell tenni, hogy a minket érdeklő, ismert borászatok mind valamelyik Eger környéki településen vannak, ahová bajosan jutottunk volna ki.)

A kedélyes, sokatmondóan pirosposgás Tóni bácsi - aki már "60 valahány éve katolikus", és hazánkat kizárólag "Szent István-i országként" veszi a szájára - fogadta a népeket. Mondandóját azzal kezdte, hogy "Mint oly sok más borvidéket, az egrit is elérte a borhamisítás réme..." Mi meg bután néztünk rá, nagyon.
Ezen a helyen minden héten egy adott pincészet borai kóstolhatók, mikor mi jártunk ott, a szerény hangzású "sátóvanda" boraihoz volt szerencsénk. A fehér száraz elmegy, de vöröset inkább ne igyatok tőlük.

Körbejártunk sok-sok nevezetességet, nem is jutottunk mindnek a végére. A minaretbe végül nem másztunk fel, mert már minden magaslati szögből láttuk a várost (a Líceum tetejéből, ahol a Camera Obscurát is megnéztük), majd természetesen a várból is. Azért a minaret tényleg eléggé jellegzetes, hálás fotótéma. Nyaranta állítólag vannak időszakok, rendezvények, amikor müezzin is óbégat a tetejéről, mint egykor. Dobó meg biztos forog a sírjában.

Eeeend nááo szometing komplítli nát szóó different. Imola Borvendéglő. Bizonyos körök, holmi mérvadó étteremkalauzok szerint az Szent István-i oruszág tizenkettedik legjobb étterme leend. Hát perrsze, hogy volt foglalásunk péntek estére.

Üdvözlőfalat. Igyekszem visszaemlékezni, csak nem nagyon megy, ez valamiféle vajas-fűszeres cucc volt, isteni.

Ezt barátosnénk ette, talán a legextravagánsabb kaja lehetett: mákos libamáj kaláccsal. Egymásra halmozták őket a tálon, hamburgerszerűen. Nyilatkozni nem tudok róla, mert nem kóstoltam (elég bizarrul hangzik, nem?), de Melindának nagyon ízlett.

Ez az én előételem volt, gombaleves szezámmagos bundában sütött sajttal. A petrezselymet megforgatták olivaolajban, belerakosgattam a levesbe. Nyam-nyam-nyam-nyam!

Woof előétele: pisztránghab

Melinda főételnek mangalicát választott

Isti pedig medvehagymával töltött csirkét

Woof borjúnyakat, én pedig mandulás bundában sült tőkehalat, de arról nem sikerült jól a fotó. Mire megettem az utolsó falatot is, kezdtem eléggé eltelni. A csokoládé trilógiát azért még bevállaltam (woof pedig a sajttortát, aminek a tésztája jobb, mint az Enotecában kaphatóé, viszont a sajtrésze meg pont fordítva).

A legjobb a jobb szélen terpeszkedő fehércsokihab volt

Naggyon meg voltunk elégedve a hellyel, a kiszolgálással (nem mellesleg, a séf is kijött és minden egyes asztalnál váltott pár szót a vendégekkel), bár az asztalterítőkre még gyúrhatnának kicsit, legalábbis a kinti részen. Odabent ízléses egyszerűség uralkodott. Az ételekhez hozzáillő borokat kértünk, woof szívébe lopták magukat, mikor a St. Andreát ajánlották. Ha össze kellene hasolítani a pécsi, ugyanazon említett listán negyedik helyet elfoglaló Enoteca Corsóval, a Corso összességében jobb.

Ő a macskánk, azaz a szomszédé, de elég hamar a rabszolgáivá tett minket. Ismeretségünk úgy kezdődött, hogy reggel, mikor a szállásunkon felébredtem, kitártam az erkélyajtót, hadd jöjjön be egy kis levegő. Egy órával később hangos nyivákolásra ébredtünk - közvetlenül az ágyunk mellől. Rögtön körbeabalygattuk, dorombolt, bújt, kéjesen járkált fel-alá, aztán mikor látta, hogy kellően elolvadtunk tőle, egyszerűen besétált a konyhába és leült a hűtő elé. Azt hiszem, nem mi voltunk az elsők, akik így jártak.

Fazola-kapu

A könyvtár a Líceumban. Még inuit nyelvű Bibliát is őriznek, és persze eredeti kézírást Gárdonyitól, Goethétől, Mikestől

A Líceum tetejéről

Volt egy ilyen varázsszoba is, ahol különféle fizikai jelenségeket mutattak be, úgy mint a mágnesességet lebegő földgömb segítségével, vagy pl. fordítva működő "porszívóval" a légcsatornát - a képen látszik, hogy lebeg a kis fehér labda, mikor a lány elengedte, a zöld is úgy tett.

Eger és környéke nem úszható meg egykönnyen némi borozás nélkül. Szerencsénkre az egyik kolléganőmék már kitapasztalták, hova érdemes menni. Nos, Tóth István pincészete telitalálat volt, nagyszerűen éreztük magunkat. Kedves, szerény, közvetlen embernek ismertük meg a borászt, akinél végül nem csak az előre számított 6-8 bort kóstoltuk meg, hanem a tizediket is.
Ha akartok jó bikavért inni az esetleges csalódások után, akkor érdemes kipróbálni az övét. Van remény, hogy a bikavér újra az legyen, mint a legendákban. Csak kevesebb Szépasszony-völgy, kevesebb önjelölt pincészet, és valamiféle olyan mérce elfogadása kéne, mint Villányban. De a völgyet látva nehéz bízni. Nekem ott nem tetszett, nem is fogyasztottam bort (Tóth István borai után vétek lett volna), taszított a bazári hangulat, és mit ád Isten, hova ültünk be? A sátóvandába, oda.

Varró Gabi festi a selymet. Csodás, egyedi kendőket kapni a vár alatti utcában. Én nem vettem, mert mint minden ilyet, nyüstölném, és nem húzná sokáig

Egerről ennyit. Következhet Szilvásvárad, jó részt képekben.

Elég nagy volt a vízhozam, csak úgy zúgott a patak, és a sok-sok vízesés. A barlanghoz végül nem másztunk fel, lógott a lába az esőnek, csak visszablattyogtunk, útba ejtve az erdei múzeumot, ahol még szalamandrát is láttunk. A környék egész kihalt volt, csak osztálykiránduló csoportok jöttek-mentek.

Hát, valahogy így esett ez a pár nap.

Csendéletek orosz módra

Ha már nem rég szóba került, miként lehet feldobni egy unalmas csendéletet:

Nem, ez még korántsem olyan borzalmas, mint a link elején látható vadászattal foglalkozó föstmények. (:D)

(Tenksz tu Bruti)

(A hétvégén Egerben voltunk, erről majd később.)