2010. április 15., csütörtök

Megtartsam? Mutassam?

Ahányan vagyunk, annyiféle módon viszonyulunk nem csak az alkotáshoz, hanem ahhoz is, hogy meg merjük-e mutatni másoknak a végeredményt, vagy inkább megtartjuk magunknak?

Van, akinek ez nem okoz gondot, szinte le sem írta az utolsó sort, és már tölti fel a netre, vagy küldi pályázatra... Ennek negatívumait különösebben nem kell sorolni (elütési hibák, "kócos" szöveg stb.). Mások akár hónapokig, sőt, évekig is kotlanak egy rövid történeten, és csak ha már úgy érzik, tökélyre csiszolták, teszik közzé.

Ez adódhat a kritikától való félelemből, adódhat a saját személyes elvárásainkból, maximalizmusból, de egyszerűen abból is, hogy valaki lassabban alkot.

Az eredeti felvetésem azonban nem erre vonatkozik.

Nemrégiben beszéltem erről valakivel, aki elmesélte, hogy róla mindenki azt gondolja, nem okoz számára gondot, ha ki kell állni mások elé, és pl. előadást tartani, moderálni, vagy részt venni a hazai SF élet megszervezésében, sok embert összefogni stb., ami mind kommunikációt, valamilyen fokú exhibicionizmust feltételez. És ez tényleg így is van egészen addig a pontig, amíg nem a saját írásairól van szó. Ha ugyanis a saját művei kerülnek terítékre, legszívesebben elbujdokolna.

Először azt gondoltam, a (negatív) visszajelzésektől tart, de kiderült, hogy nem.

Minden írás valamilyen fokú kitárulkozás, egy szelet magunkból, az elképzeléseinkből, még akkor is, ha őszintétlen, ostobácska történetet írunk, vagy ujjgyakorlatot, vagy nem az eredeti, saját ötleteinket valósítjuk meg, hanem megadott témát bontunk ki. Amilyen az írásod, olyan vagy te magad. Kérlelhetetlenül megmutatja, milyen a személyiséged is, de ezt sem úgy kell érteni, hogy a karakterek szükségképpen szócsövek, vagy a te kiköpött másaid.

A mű egésze árulkodik. Rólam pl. többen mondták, hogy "elemző" szemléletű vagyok. Ebben sok igazság van, szeretek "elmolyolni" kérdéseken, morális felvetéseken (lásd pl. A Bach-gép), vagy a szereplők lelki folyamatain. Másokat ez halálra untat, és több cselekményességet, izgalmat, ám valószínűleg felületesebb(?) valamit várnak, ha olvasnak. És mivel őket más érdekli - és ez nem feltétlenül minőségi kategória -, íróként is nyilván úgy viselkednek majd.

Az írás általánosságban árulja el, mi foglalkoztat. Férfi-nő kapcsolat, aggodalom a környezetért, szegények sorsáért, saját jövődért, gyerekekért, a sajátodért, a munkádért, az emberiségért - a téma kimeríthetetlen, és mind másként közelítjük meg, és ahogy telik az idő, magunk sem dolgoznánk fel ezeket ugyanúgy.

Árulkodóak a képek, talán szembetűnőbbek is, mint egy-egy novella. Nem csak szakember számára, de egy figyelmesebb laikusnak is sokat elárulhatnak mások lelkivilágáról. Az egyik kiállításom után akadt valaki, aki nem festészeti-szakmai szempontból közelített a képekhez, hanem "pszichológiailag". Nem méri a kép művészi fokát, hanem azt vizsgálja, mi zajlott az alkotóban, hogy ezt és így festette.


Az élet felén.
Jellemzően nem festek fákat, az álomszerű kép mégis élesen rajzolódott ki előttem, és a címe is azonnal megvolt. Akkoriban készült, amikor végeztem az egyetemen, egyúttal végeztem egy (újabb) várossal, és választottam egy harmadikat. A fák - az említett szakember szerint - a "tartozni valahová" érzetét keltik, a vágyat, hogy gyökeret verjek valahol. Érdekes, hogy egyébként a gyökerük is látszik az avar fölött. Ugyancsak fákat - de még szétdarabolt fákat - és ugyancsak látszó gyökereket festettem arra a képre, amit Woofnak készítettem

A képek többségén ránézésre is sok az elvágyódás, a nyílt, végtelen térség, rengeteg a hajó, repülni kész szerkezet, és ez nem biztos, hogy csak az utazás iránti szenvedélyem kifejeződése. Mostanság viszont kevesebbet festek ilyesmit:

Childe Harold búcsúja.
Ki akar utazni? És tényleg áthajóznál a félkör alatt?

Azt mondják, az álmoknak jelentősége van. Ebben csak annyiban hiszek, mint az köztudott: az agy így dolgozza fel a tudat alatt minket foglalkoztató problémákat. (Na jó, bevallom, a meggyőződésem ennél transzcendensebb, volt már visszatérő álmom, és volt, hogy úgy ébredtem, halott rokonnal találkoztam, és akkor, ott, ennek jelentősége támadt.)

Alkotóként mégis nagyon óvatosan bánok az álmokkal, főleg ha írásról van szó. Félálomban minden iszonyú logikus, minden összefügg mindennel, ám buborékként pukkan szét, a gondos, kidolgozott láncolat, amikor eszmélek (ilyenkor sajnálom a filmszerű detektívregény korszakalkotóan izgalmas fordulatait).

Két "álomkép", nyilván átalakulva, továbbfejlesztve, de az eredeti hatást megőrizve:


Rongybaba portré. A sok gombszem maradt meg nagyon az álomból



Öregség. Álmomban csak egy ilyen furcsa fát láttam, a képre egész erdő került

Emlegettem a költözést, a választott otthont (ami miatt kevesebb az "utazós" kép mostanában). Ugyanígy megjelenik a szülőföld is, "az első város", pontosabban az ahhoz való viszonyom, amit festéskor éreztem - teljesen tudat alatt. Nem tudtam, miért szenvedek a képpel, holott a koncepció világos volt, mégis, egy egész nyár eltelt, mire apránként rávettem magam, hogy befejezzem a Hazatérést:


Ha ránézek, felidézem az utolsó Szolnokon töltött nyarat, az idegenséget, és a bizonyosságot, hogy nincs többé helyem ott. A kép szomorú, mert én is csalódott voltam, amikor visszalátogattam (pedig ugyanakkor meggyőződésem volt, hogy nem akarok többé ott élni). Azt hittem, "ismerősként" üdvözöljük egymást, mégsem elég ismerni egy város utcáit, ha már mindketten hátat fordítottunk egymásnak. A kép "magyarázata" (és ezt sem én fogalmaztam meg, hanem olyan, aki ezt szintén átélte): hosszú idő után hazalátogatni csalódás, mert már semmi sem olyan, mint amikor eljöttünk

Nem mondanám, hogy minden képnek ilyen mély története, előzménye van, némelyik csak régi ötletek, témák továbbgondolásai, arra is figyelemmel, hogy egy esetleges kiállításon nagyjából egységes legyen a téma.

A festés, írás valószínűleg sokszor feldolgozni is segít a bennem zajló, és kevéssé tudatos folyamatokat. Mióta kaptam efféle elemzéseket a képeimre, valahogy magam is tudatosabban keresem a témákat, és lehetséges "kifejtésüket", és megtanultam azt is, hogy ne siettessek semmit. "Korszakok" jönnek-mennek.

Hogy mindez mennyire kitárulkozás? Szerintem teljes mértékben. Az emlegetett SF írónak pedig azt mondtam, az első két kiállításom alkalmával megtanultam keresztüllépni rajta, mert csak magamnak, a négy falnak festeni nem lehet (sem írni).

Nincsenek megjegyzések: