2010. június 27., vasárnap

A bor kémiája

Mindig azok a legjobb borutak, amelyek spontának, és csak annyira vannak leszervezve, hogy "pincelátogatásra mennénk valószínűleg x fő ekkor meg ekkor", de nem ismerjük a borászt, sem a kínálatot.

Ha bortúra, akkor persze alapvetően Villány, mert közel van, minden megtalálható egy helyen, a pincészetek nincsenek szétszórva, így a kedves vendégnek csak az állomás-pincék közti távon kell tántorognia.

Mivel lakóhelyünkből adódóan "kézre esik" két komplett borvidék is, nem csoda, ha eddig csak nagyon ritkán vetődtünk más borászatok környékére, így Badacsonyt, Egert nagyon szőrmentén látogattuk, Tokajban személy szerint még sosem voltam, és Szekszárd vidékét is inkább a busz ablakából láttam.

A hétvégén ezen enyhíteni igyekeztünk. Szinte végig esett az eső (ha nem, akkor a szúnyogok lendültek támadásba), de nem számított, mert végül amúgy sem lett volna időnk a szekszárdi városnézésre, éjfélre értünk haza (szekszárdi busszal, mohácsi átszállással, egy órás várakozási idővel).

A célállomás ugyanis a szekszárdi borvidék egy kicsiny települése, a rengeteg kincset, lehetőséget tartogató - és remélem, felfutó - Báta volt.


A község feletti Szent Vér templomnál kezdtük, szerencsénk volt, mert éppen arra járt a gondnok, aki kinyitotta, így belülről is megnézhettük

Idegenvezetőnk pedig a fiatal korát meghazudtolóan felkészült és talpraesett Bősz Adrián borász, aki nem csak borkóstolóval szolgált, de komplett idegenvezetést tartott Bátáról, így megtudtuk, hogy 1526-ban Országgyűlés is volt az igen régi, államalapítás-kori településen (a területet egyébként már az őskorban is lakták).



Áhitat. Ahhoz képest, hogy katolikus templom, protestáns visszafogottság fogadja a látogatót


Kilátás a Szent Vér mellől a településre



Az út tehát - mondhatni - nem indult szokványosan, ugyanis melyik az a borász, amelyik a vendégeiért egyrészt elmegy Szekszárdra autóval, másrészt nem csak elmond néhány szót a községről, de még meg is mutatja a nevezetességeket; nos, Adrián mintha gondolatolvasó lett volna, ugyanis mi az ilyesmikre nagyon is vevők vagyunk, míg mások lehet, hogy csak "inni" szerettek volna.



A bátai "pincesor", ezek egyikében kóstoltunk. Adrián még nagyon a fejlesztések elején jár, bár nem most kezdte a szakmát, és egyszerre több borászatnál is dolgozik, amellett viszi saját cégét, és más, közéleti tervei is vannak (csak győzze energiával). Egyszóval nem egy időmilliomos, és mégis, gyakorlatilag az egész szombat délutánját ránk szánta, amiért nem lehetünk elég hálásak

Hamar kiderült tehát, hogy Adrián nem csak a borokkal, de a helytörténettel is tisztában van (ismerd gyökereid: szerintem ez nagyon tiszteletreméltó, kíváncsi lennék, hány harmincéves ismeri a városát, környékét, ahol él, vagy ahonnan származik, a felmenőiről és szokásaikról nem is beszélve).

Mint borász, maximalizmusra törekszik, határozott elképzelése és célja, sőt filozófiája van. Sok borkóstolón voltam már, de egy helyütt sem merült fel - legalábbis ennyire - a szakma igazi tudományos oldala, ha úgy tetszik, a bor kémiája, és roppantul érdekes volt megtudni, miket (nem) raknak a borokba, és miket (nem) tüntetnek fel a címkéken; milyen ízhatásból érződik valamely fajta élesztőgomba hatása, amikről aztán a borlapokban olyan szövegek íródnak, mint "a parasztudvar minden ízével és zamatával".



Menedék a szúnyogok elől. Nem csak borokról szólt a diskurzus, mialatt észrevétlenül teltek az órák

Először egy még készülő fázisban lévő fehér(!) kadarkát kóstoltunk, majd rosé következett, friss volt és finom, aztán (vörös) kadarkára, valamint kétféle kékfrankosra váltottunk. A vöröseket követően - szokatlanul, a sorba mégis passzolva - rajnai rizlinget ittunk (részemről erre szavazok), majd egy merlot-t (vagy inkább erre?).

A VárBor Pincészet most még üres terasza Szekszárd közelében. Számomra éppen a határon: megvan benne a vidéki báj és az otthonosság, nem tolakszik, nem hivalkodik, és szó szerint régi téglákra épül. Itt megkóstolhattuk Adrián készülő cuvée-jét is

A borászkodás és a borivás manapság fellendülőben van, legalábbis én így látom. Mintha egyre többen gondolnák úgy, hogy ezzel foglalkoznak, és befektetők is akadnak azért, egy kis pincészetnél azonban a kérdés mindig az, hogy rábólintson-e a nagy tőkére, minimál részesedés mellett? Mert elsőre szinte ez tűnik az egyetlen járható útnak, de később ki tudja, milyen megfontolások vezérlik a borhoz nem értő befektetőt, hogyan diktálna, vagy éppen eredményt várna, siker esetén pedig - szerződés révén legalizálva - lenyúlja a bevételt?

Van-e módja egy magányos borásznak ezt visszautasítani, és szívós munkával egy jóval hosszabb utat bejárni, melynek végén olyan bort tesz le a vendég asztalára, amilyet igazán szeretett volna?


Minden út más, talán nem jobb, vagy rosszabb, és lehet, hogy sokaknak inkább a bortrezoros, VIP-szobás parádé a nyerő, de valahányszor ilyen borásszal és elképzelésekkel találkozunk (bármilyen fapadosak is a körülmények - még), mint Bősz Adrián, megállapítom: a szőlőnek, a földnek valóban lelke van, és a bor kémiájáról csak ilyen rejtett helyeken mesélnek.

Nincsenek megjegyzések: