2010. június 30., szerda

Premisszák

Rég blogoltam az írásról, pedig megint van pár ez+az, ami megfogalmazódott bennem.


***

Sosem küldök úgy írást kiadóhoz vagy pályázatra, hogy előtte ne nézessem át többekkel. Szerintem az a jó, ha mindenkinek vannak bejáratott körei, akik ugyan alapvetően a barátai, ellenben ismeri őket annyira, hogy őszinte - és hasznosítható - véleményt kaphat tőlük. A barátok azonban általában maguk is írnak, és azt vettem észre, hogy sokszor nem tudják függetleníteni magukat az ötlettől, hanem egyből azon töprengenek, ők ugyanezt miként írnák meg. És innentől fogva nem azt figyelik, én mire akartam kifuttatni a történetet, hanem hogy természetszerűleg nem volt benne az, amit ők szerettek volna.

Tehát a konklúzió nem az, hogy így írd át, vagy ezt húzd ki, hanem hogy írjam meg. De nem újra, hanem valami mást.

Természetesen ezeken is mindig elgondolkodom, mert sosem lehet tudni, véleményeket még egy év után is elő-előveszek, újra átrágom, hátha eltávolodva az eredeti műtől, igaza volt a kritikusnak.

Ha van egy ötleted, ezer módon kibonthatod, és ez nagyon el tudja bizonytalanítani az embert, de nem hiszem, hogy egyik út jobb lehet a másiknál, csupán más. Ha volt egy premisszám, egy eredeti elgondolásom, és ahhoz tartom magam, arra fűzöm fel a szemeket, akkor az ötlet működni fog, legfeljebb a véleményezőnek nem tetszik.

A kérdés azonban nekem is feltehető, én vajon hányszor írattam volna át egyébként működő történetet a saját szám íze szerint? Stilisztikailag biztosan előfordult a nagyon magyartalan, csikorgó mondatok láttán, vagy ha a szöveg ritmusa érzésem szerint nem egyezett a mondandóval, de hogy ez utóbbiba is belementem volna, az szerintem ritkább. Mindenesetre a következő véleményezésnél önvizsgálatot tartok.

***

Vannak dolgok, amiken nem érdemes töprengeni írás közben, mert megakasztanak. Az egyik a fogadtatás. A másik, hogy mennyi idő alatt lehet megírni valamit? A harmadik a másokkal való összehasonlítgatás, nem csak minőségileg, de publikációk számát is tekintve.

Kit érdekel, hogy nem fog bejönni a népeknek? Ez azt jelzi, hogy a) nem olvasták elegen, b) nem kommersz. És amúgy is, mindig lesz valaki, akinek tetszeni fog, és ha így van, akkor ő a te olvasód. Becsüld meg. (És egyáltalán, a többieket is. Mindig kiakadok azokon a szerzőkön, akik hülyének nézik a saját a közönségüket, sőt, a rajongóikat is. Képzelem, mit tesznek, ha kritikát kapnak a lenézett olvasótól.)

Sietni sincs miért, hacsak nem hajt a belső késztetés, hogy megint eltelt egy nap alkotás nélkül. Én így írok, rajzolok (legalábbis próbálok): ha egy nap nem ültem oda, vagy nem ötleteltem, akkor este úgy érzem, "na, ma sem csináltam semmi értelmeset". Pedig olykor csak tíz perc., amit rászán(hat)ok. Liszt azt mondta, megérzi, ha egy napig nem gyakorol. Ha kettőig, azt már a közönség is. A rajzórák ezért tettek jót nekem, mert sokkal többet van a kezemben ecset, mint egy éve, ráadásul most, a foci VB alatt kiválóan lehet festeni, és egyúttal elkapni a gólokat.

***

Vannak időszakok, hogy semmi ötletem. Most egymás után jegyzem fel őket, ellenben félek belefogni. Inkább régieket írok újra, és addig is forgatom magamban az újakat. Általában kell valami katalizátor, ami beindítja egy régóta érlelődő történet megírását. Mostanság egyre kevésbé nyúlok bele utólag cselekmény szintjén, inkább egy-egy mondattal magyarázok, ha hiányérzet támadt.

Nemrégiben onsai emlegette nekem a diktált írás jelenségét, és nem értettem, mire gondol. Arra, hogy csak úgy jönnek a mondatok, és írom, írom, írom, utólag pedig nem kell belejavítani, mert "felsőbb hatalom" küldte az információt (mint abban a filmben, amikor a földönkívüliek bináris kódot diktáltak valakinek vagy mi :D)?

Ha van is ilyen diktált írás, akkor sem hiszem, hogy az frissiben tökéletes, és utólag nem kell valami módon szerkeszteni. Olyan előfordult, hogy egészen mást akartam írni, ám amikor a gép elé ültem, jött egy első mondat, egy váratlan második, és így tovább, az utolsóval bezárólag. Utólag szerkeszteni kellett, és időbe telt, amíg a köd felszállt az agyamról, és megnyugodtam, hogy az ellazult, álomszerű állapot (nem, nem használtam semmi anyagot :D) bár elmúlt, ám a koherencia (az álmokkal ellentétben) azért felfedezhető a három oldalas novellában.

***

Mindenki szeretne tartozni valahová. De ha úgy hívom: skatulya. Kategória. Irányzat. Már annyira nem vágyunk oda, nem igaz? Vagy mégis jó lenne, ha pl. a történeteimet el tudnám valahová passzolni? A magazinok ugyanis általában szigorúan meghatározzák a tematikát, és az én "gondom" az: SF-nek nem elég SF, áll ez a F-re is, de már túl sok fantasztikum van bennük ahhoz, hogy a mainstream elfogadja.

Mostanában gondolkodom rajta, hogy írni kéne valami igazi, vérbeli, egyértelműen beskatulyázható sci-fit, valami hárdot, de ehhez olvasnom is kéne ilyesmiket, az meg annyira nem vonz. Mindenesetre az ötletelő-csatornák nyitottak, kell valami katalizátor.

***

Olvasom Orhan Pamuk című, 2006-ban irodalmi Nobelt érő művét, és azon töprengek, a túlírás, a szöveg terhelése, a párbeszéd minimálisra szorítása kortárs irodalmi követelmény, tehát olcsó eszközzel szépirodalmi jelleget kölcsönöz, vagy egyszerűen saját stílus? Csak a ponyva (és a dráma) sajátja a párbeszéd? Miért van az - és ez szerintem jól megfigyelhető -, hogy sok SF történet alapvetően párbeszédes formára, interakciókra épül, és a leírás szikár, pl. a cselekmény szempontjából fontos kütyük bemutatására korlátozódik, vagy arra, hogyan menekül a főhős (és ez már nem is leírás).

Azt is megfigyeltem, hogy mások a párbeszédet úgy próbálják elkerülni, hogy egyszerűen folyamatában írják a beszélgetést, amolyan történetmesélősen, jelen időben, mintha a narráció része lenne. Holott az egész teljesen átalakítható volna párbeszédre, és semmivel sem lenne több vagy kevesebb a szöveg. Azaz hogy igen. Nem lenne annyira modoros.

Kipróbáltam egyébként egy novellában, érdekes kísérlet volt, de azért maradok a gondolatjelezésnél.

***

Milyen egy első regény, teszi fel a kérdést SFinsider, pedig nem érdemes, egyrészt, mert a másodiknál sem lesz könnyebb helyzetben, akár megjelenik az első, akár nem; ha az elsővel nagyot dobbant, akkor a másodiktól is sokat várnak, míg ha az első nem jött be a közönségnek, az megtépázza az ember önbizalmát. Ráadásul az első megjelent regény nem feltétlenül esik egybe az első megírt kézirattal. (Volt, aki felhördült azon, amikor azt találtam mondani, hogy szerintem egy jó regényhez legalább 1 millió kidobott leütés szükséges.)

Van, akit nyomaszt a terjedelem, mert pl. még sosem ért el egy dokumentumban 500 ezer karaktert, míg mást az utólagos húzás készít ki, a cselekmény hangsúlyeltolódásairól, logikátlanságok kiküszöböléséről nem is beszélve. A regényhez való viszony is folyton hullámzik, egyik nap azt gondolom, "ez jó így, király lett", másik nap meg azt: nem túl unalmas? Nem túl szájbarágós? Nem ismétlem folyton az infókat, vagy épp ellenkezőleg, érteni fogja egyáltalán az olvasó? És a karakterek? Jól jellemezhetők, plasztikusak? A cselekmény nem vet logikai bukfencet, nem található ki a vége túl hamar? Továbbolvasásra késztet a történet és a stílus? Ha felteszek még egy ilyen rémesen elbizonytalanító kérdést, lesz merszem folytatni az írást?

A regény receptjéhez kell egy premissza, egy írói ígéret, aminek be kell teljesülnie. És kellenek jó karakterek, akik ezt igazolják. Az, hogyan jutunk el A-ból B-be, már "csak" a következő lépés. A történet nagyban következik a karakterekből, személyiségükből és ahhoz igazodó tetteikből. Így már egyszerűnek tűnik, pedig nem az, könnyű elveszni a klisés karakterekben, de azok klisés választ is fognak adni.

***

És ha már annyiszor emlegettem a premisszát, emlékezzünk meg Egri Lajos könyvéről A drámaírás művészetéről. Hasznos olvasmány azoknak a prózaíróknak is, akik már láttak néhány írástechnikai anyagot, és van a kezükben (billentyűzetükben) pár százezer, de jobb, ha millió leütés (a kidobottakkal együtt), mert egyébként úgy érzem, sok minden lóg a levegőben.

Tehát a megfelelő embereknek nagyon hasznos, mert világos irányvonalakat ad meg, pl. a karakter központi elem - még szép, a dráma lelke, motorja a szereplő -, és ez maradéktalanul igaz a - cselekményes - regényekre is. Majd ha lesz időm, és ráveszem magam, írok egy rövid összeállítást a legfontosabb megállapításairól, melyek így, több mint hatvan év (!) elteltével is még mindig megállják a helyüket.

13 megjegyzés:

raves írta...

Jó tudni, hogy mások is hasonló "problémákkal" küzdenek :)
Az ötletekkel kapcsolatban nemrég nagyszerű felfedezést tettem. Egy éve még mindent megírtam, ami csak eszembe jutott, de ma már gyűjtöm az ötleteket, és egy idő után elkezdenek összekapcsolódni, és egész fura történetek alakulnak ki belőlük. Szóval érdemes hagyni őket, hogy összeérjenek :)

adeptus írta...

"(...) s azt vettem észre, hogy sokszor nem tudják függetleníteni magukat az ötlettől, hanem egyből azon töprengenek, ők ugyanezt miként írnák meg. És innentől fogva nem azt figyelik, én mire akartam kifuttatni a történetet, hanem hogy természetszerűleg nem volt benne az, amit ők szerettek volna."

Azért remélem, ennek ellenére volt hasznosítható a megjegyzéseim között. :)

Névtelen írta...

Raves: már egy ideje nem írok meg úgy novellát, hogy csak egy ötlet van benne, és nincs összegyúrva valami másikkal is, ami sokszor katalizátorként hatott az elsőre, amihez önmagában képtelen voltam hozzáfogni.

Adeptus: ha más nem, akkor az, hogy ezt meg tudtam fogalmazni magamnak. :D De félretéve a tréfát, természetesen volt, amit hasznosítani tudtam, ugyanakkor nem kell "találva érezned magad", mert ez sokkal általánosabb jelenség. És könnyen lehet, hogy én is sokszor esem ebbe a hibába(?).

Jud

Hanna írta...

Hova tűntek a kommentek?

Névtelen írta...

Hát ez fura. Nincs moderálás, elvileg automatikusan meg kéne jelenniük. Idemásolom őket, mert e-mailértesítőt viszont kapok:

(raves)
Jó tudni, hogy mások is hasonló "problémákkal" küzdenek :)
Az ötletekkel kapcsolatban nemrég nagyszerű felfedezést tettem. Egy éve még mindent megírtam, ami csak eszembe jutott, de ma már gyűjtöm az ötleteket, és egy idő után elkezdenek összekapcsolódni, és egész fura történetek alakulnak ki belőlük. Szóval érdemes hagyni őket, hogy összeérjenek :)

(adeptus)
""(...) s azt vettem észre, hogy sokszor nem tudják függetleníteni magukat az ötlettől, hanem egyből azon töprengenek, ők ugyanezt miként írnák meg. És innentől fogva nem azt figyelik, én mire akartam kifuttatni a történetet, hanem hogy természetszerűleg nem volt benne az, amit ők szerettek volna."

Azért remélem, ennek ellenére volt hasznosítható a megjegyzéseim között. :) "



J

raves írta...

próbakomment :)

Névtelen írta...

próbakomment

onsai írta...

Én azt látom, hogy a kritikus nem tiszteli sem a szerzőt, sem a szöveget. Egyszerűen úgy véli, ő a jani, bizonygatnia kell az okosságát, és ezért akarja a saját szájízére formálni a történetet. Nem jó, ha az írónak nagy az egója, és nem lát ki tőle, de még rosszabb, mikor a kritikusnak az.

adeptus írta...

Nem azért küldi az író a barátainak a félkész szövegét, hogy azok megpróbáljanak okosságokat mondani róla?

Mert én igen, de lehet, hogy ezzel kisebbségben vagyok.

Névtelen írta...

Nem azért küldi az író a barátainak a félkész szövegét, hogy azok megpróbáljanak okosságokat mondani róla?

Mert én igen, de lehet, hogy ezzel kisebbségben vagyok.

adeptus

Névtelen írta...

Szerintem Onsai is ehhez a "kisebbséghez" tartozik, csak most éppen másik tévét néz :-P

woof

Névtelen írta...

Szerintem Onsai is ehhez a "kisebbséghez" tartozik, csak most éppen másik tévét néz :-P

woof

onsai írta...

Csak eszembe jutottak azon személyek, akiktől csak egyszer kértem véleményt...:)
Amúgy igen, én is azt szeretem, ha szétcincálják az írásomat. Naná, abból lehet tanulni.