2010. július 29., csütörtök

Aranypatak


Akvarell, kb. 35x40 cm

Reinkarnáció, földönkívüliek és kereszténység

Adeptus ismét volt olyan kedves, és vette a fáradságot (na meg persze a kiadványt), és véleményezte az Avana Arcképcsarnok idei 2. számát, benne A tűz középpontjában c. novellámmal, ezúton is köszönöm! Egyúttal megragadom az alkalmat, hogy kicsit gondolkozzak a címben említett témákról.

"A reinkarnáció - írja adeptus - mint az isteni igazságszolgáltatás eszköze számomra nehezen egyeztethető össze a keresztény tanokkal, ráadásul elgondolkodtató, hogy a keresztény egyházaknak valaha lesz-e még akkora befolyása, mint amekkora ebben a novellában van. Jó írás, bár engem az alapötlet társadalmi vonatkozásai jobban érdekeltek volna."

Úgy olvastam egyszer, hogy az ókeresztény elképzelésekben nagyon is benne volt a reinkarnáció, mint elfogadott "tan", de végül nem terjedt el, és szépen kigolyózták (kivégezték?) azokat az eretnekeket, akik továbbra is ezt vallották a "mainstream" filozófiával szemben.

Azt hiszem, az egyházak erőre kapása, befolyása időről időre változik, és azon is múlik, hogy ezek a szerveződések mennyire képesek reagálni, idomulni a világ változásaihoz? Ha egyik napról a másikra lehetne bizonyítani a reinkarnációt, akkor azt gyanítom, az egyházak kénytelenek lennének elfogadni - ahogy a novellában is írom - "beilleszteni a napi igemagyarázatokba" ezt, mert könnyebb és járhatóbb út, mint tagadni. Szerintem az jönne következő lépésként, hogy az emberek elkezdenek félni, hogy jaj, mi lesz a következő életünkben, jó lenne boldognak lenni, akkor talán eljárok templomba, mert az biztos tetszene az Istennek. (Más kérdés, hogy a reinkarnáció bebizonyítása még nem bizonyítja Isten létét, csak az emberi lélek létezését teszi kézzelfoghatóbbá. Mégis, innen szerintem már csak egy lépés a tömeges megtérés lehetősége, és az, hogy erőre kapjanak az egyházak. Ezt a novellában viszont tényleg nem vezetem le, mert más szemszöget választottam.)

Ugyanilyen gondolatkísérlet lehetne, hogy mit szólnának az egyházak, ha leszállna egy földönkívüli űrhajó értelmes humanoidokkal a fedélzeten, mondjuk éppen Rómában.

Vannak elképzelések, amelyek szerint romba dőlne minden keresztény egyház, mert hogy a Biblia nem szól más bolygók szülötteiről, a Teremtésben is csak az ember szerepel, meg a földi élőlények, de hogy más világoké? Szerintem sokan látnának kézzelfogható bizonyítékot a földönkívüliekben Isten nem létére, és még azzal is érvelnének, hogy ha van is Isten, akkor ezek a lények is ugyanabban az Istenben hisznek, ha hisznek? És ha nem, elkárhoznak? Őket is megváltotta Krisztus?

Vannak olyan tanok is, amelyek szerint viszont gond nélkül összeegyeztethetők ezek a kérdések, és a földönkívüliek, ha vannak, ugyanúgy osztoznak Isten kegyelmében, ha van Isten, és a földönkívüliek érkezésében kézzelfogható bizonyítékát látnák annak, hogy a Teremtő létezik.

Vannak olyan történetek is, amelyek szerint a földönkívülieket nézték az emberek több ezer éve Istennek, mások Illés szekerében űrhajót látnak és elrablást...

Egy biztos, ez a téma nagyon szerteágazó, és sok lehetőséget rejt. Amikor a magam történetét megírtam, tudatosan választottam egy átlagembert, semmint politikai vezetőt vagy más, magas beosztású személyt, akin keresztül bemutathattam volna a társadalmat. Az egy másik novella lett volna, de az igényt természetesen értem, és megértem. Mivel másban is megfogalmazódott (még a csiszolás során, előzetes véleményezésekben), könnyen lehet, hogy egyszer azt is megírom, amúgy sem adtam még ki teljesen magamból ezt a témát.

2010. július 24., szombat

Váratlan orfűi kirándulás

Kiruccantunk Orfűre, és szerencsénk volt, mert nem áztunk meg, és a Muskátli Étteremben sem tartottak esküvőt, úgyhogy beültünk egy ebédre, sétáltunk a tóparton, aztán befizettünk a Kemencés Udvarba is, ahol éppen Gasztronómiai Napot tartottak. Hallgattunk blues zenét a Pécsi Magasfiúk Dalárdájának és Áginak köszönhetően, úgyhogy az ebéd és a kiruccanás meglehetősen elhúzódott. Az alábbi képekből is kitűnhet, hogy ezt a legkevésbé sem bántuk.


Ha már Muskátli Étterem, akkor az udvaron legyen sok muskátli


Készül a kézműves grillázstorta

A különleges gasztro-nap keretében különleges ételeket készítettek, így pl. láttunk görögdinnye-faragványokat, pólyás babát formázó péksüteményt; és persze a kemencékben sütötték a medvehagymás pogácsákat, kakaós-csigákat...



A görögdinnyék mestere és mesterműve



Dinnye akvárium


Cukormázas Borsodi



Áttekintő felvétel a Kemencés Udvarról. Háttérben még mindig állnak a madárijesztők, némelyiket már megviselte az időjárás, némelyiknek kifejezetten jót tett; fotóztam is róluk egy összeállítást



Kisétáltunk a tóhoz is, ahol éppen tömegesen haltak szegény kagylók, talán az előző napok túl nagy melegétől, nem tudom, úgyhogy kicsit büdös volt. De a fények szépek a furcsa időjárásnak köszönhetően. Egyébként hatalmas szerencsénk volt, mert nem mosta el a programokat az eső




Ilyenkor azt sem állom meg, hogy ismét készítsek egy rahedli fotót rovarokról és virágokról:









A koncert bekiabálói. Az egyik mikrofonpróbánál, amikor az énekes azt mondta: Hej!, a birkák hangos, panaszos BEEEE-je volt rá a válasz

És most jöjjenek a madárijesztők:


A kocsmatöltelék


Mari néne


A bádogember


A szomorú szalmaember


Boszorka


Jéger-mester



Bögyös Blanka


A morci Penész Virág



A Kemencés udvar a madárijesztők felől nézve


Blues-koncert


Megint szép napunk volt, azaz szép félnapunk, hiszen kora délután értünk ki, és először féltünk, hogy parkolóhelyet sem találunk; eredetileg csak ebédre mentünk, és a nem tervezett, meglepetés programok hatására este hat után távoztunk, Orfű vendégmarasztaló hely, csak ajánlani tudom.

2010. július 23., péntek

Hat évtized előnye


Nem régiben elolvastam Wibke Bruhns Apám földje című családtörténetét, és több gondolatom is támadt, amit megosztanék a nagyérdeművel. Kezdjük közhelyesen: a könyvet mindenkinek ajánlom, aki szeretné a huszadik század első felének történelmét az átlagemberek - a német középréteg - szemszögéből is látni.

Ez adja a könyv érdekességét, mert hiszen megtanultuk történelemórán, amit kellett, láttunk egy rakás filmet, dokumentumot és háborús eseményeken alapuló angol-amerikai harcolósat egyaránt, amelyekben a németek az arctalan és egyöntetűen gonosz ellenség szerepére korlátozódtak; és bár találkozhattunk német II. vh-s filmekkel is, lásd Sztálingrád, A bukás, ez a könyv nem a katonaságról, nem a Führerről szól, hanem a német polgárságról, olyan hétköznapi emberekről, mint mi.

Kik is a szereplők? A szerző, Wibke Bruhns 1938. szeptember 8-án született Berlintől nem messze, Halberstadtban. Apja, Hans Georg Klamroth néhány év múlva bitófán végzi a Hitler elleni összeesküvésben való részvételért. De addig azonban oly sok minden történik, és elsősorban az idáig vezető utat örökíti meg a Németországban híres újságíró, tévés személyiség Bruhns a tetemes mennyiségű családi levelezésnek és vendégkönyveknek, naplóknak köszönhetően. Apját jóformán nem ismerte, nem ismerhette, a rengeteg fennmaradt írásos anyag révén azonban vele együtt mi is betekintést nyerhetünk egy világba, amiről azt hisszük, mindent (eleget) tudunk róla.

(Mielőtt még bármi másra rátérnék, muszáj megjegyeznem, hogy döbbenetes mennyiségű írásos anyagról van szó, mert a szerző állandóan idéz, és mivel saját anyja nem sokat volt hajlandó elmondani neki a múltról, az egész családtörténetet a levelezésekből és más hasonló üzenetekből göngyölíti fel. Ezek az emberek állandóan leveleztek. Állandóan feljegyeztek mindent, beleértve azt is, hogy valamely családi ünnepségen hány darab süteményt készítettek, mely alapanyagból mennyi fogyott, milyen értékben vásárolták azokat... Manapság azonban mindent e-formában írunk. Még a naplót is. Mit fognak tudni rólunk száz év múlva az utódaink? A történelmünket - rendben. De mögöttük az embert nem fogják megismerni. Nyilvános én-blogba személy szerint nem kezdek, és azt sem hiszem, hogy nekiállok naplót írni (olvashatatlan az írásom), de azt gondolom, többet kellene írnunk a mindennapokról, a belső változásainkról, hogy mit szerettünk, és mit nem, mit gondolunk a világ valamely eseményéről, és reménykedjünk, hogy száz év múlva is lesz internet, amelyben "tovább élünk".)

A történelemkönyvek száraz tényeket közölnek csupán, és sosem képzeljük bele magunkat mondjuk a húszas-harmincas évek világába. Még kevésbé sikerülne átélni a régiek világát, ha az idő kerekét a századelőre forgatjuk vissza, vagy az 1800-as évek utolsó évtizedeire. Wibke Bruhns könyve azonban mindezt lehetővé teszi.

Adott egy meglehetősen jól menő, nemzetközi kapcsolatokat is ápoló, gazdag német kereskedőcsalád, ahol a cég apáról fiúra száll. A társadalom döbbenetesen kötött, a konvenciók jelentenek mindent. Ha manapság azt hisszük, hogy életünk csupa formalitás, és nincs szabadságunk, nos, iszonyú nagyot tévedünk. Akkoriban a szülők megmondták a frankót, és úgy is lett. Kész. A gyereknek pedig általában nem is jutott eszébe lázadni. Mert nem volt szokás. A forradalom az egyes ember és a társadalom szintjén is félelmetes valami, csúnya jelzőkészülék, hogy valami nincs rendben, márpedig a boldog békeidők csupa jóval kecsegtettek. (A formalitás még az otthoni ülésrendet, a kerti partikon a vendégsereg fogadását is meghatározza, vagy például vasárnap milyen ruhában kell megjelenni a családi ebédnél, hát még, ha az utód el akart venni valakit! Házasság előtti szex csak elvétve, és a nő persze mindig nagy kockázatot vállalt egy papírok nélküli viszonnyal.)

Ismerjük a régi megállapítást, hogy az emberek boldogan indultak a frontra az első világháborúban (legalábbis az elején). De csak a könyvet elolvasva jövünk rá, miért. Arra, hogy mi volt az a bolondéria, az a hit, az az elvakultság, ami oda vezetett, ahová, és ugyanez áll arra, miként ivódik be a német mindennapokba a náci eszme.

Emlékszem, a tévében egyszer azt mondta egy idős német, hogy mindenki odáig volt Hitlerért, és a hatása alól nem lehetett kivonni magukat. Most persze minden jobb érzésű ember azt kérdezné, hogy de mi volt abban olyan nehéz? Ha én akkor éltem volna - mondanánk -, be nem dőlök ennek a szánalmas őrültnek, ennek a "szobafestő osztráknak!". De aki ezt gondolja, annak van néhány évtized előnye. Egyrészt. Másrészt a húszas években (még) nem dőltek be a németek sem. A nácikat, a barnaingeseket kinézték, megvetették, a középosztálybeliek, így a Klamrothok is viszolyogtak tőlük. A családi vendégkönyvbe, bárki jött is a házhoz, bejegyezte a nevét. Egyszer két SS tiszt meg egy "náci hitre tért" családi barát érkezett. Klamrothék azt a lapot legszívesebben kitépték volna a könyvből. Aztán évek múltán a kiterjedt családi szövetség (ezt egyfajta egyesületként érdemes elképzelni) két részeg danolászás között hozott egy olyan szabályt - párhuzamosan a német törvényekkel -, hogy Klamroth nem házasodhat zsidóval.

A könyv hű lenyomatát adja, miként alakult át a német lélek azokban az időkben, amikor még nem fogalmaztak meg fehéren-feketén olyat, mint "emberi jogok", vagy "emberi méltóság", vagy ha igen, hát nem állami, alkotmányos, végképp nem nemzetközi szinten. A németeket precíznek és gyakorlatiasnak ismerjük. Durva, de a diktatúra sok szempontból praktikus. Gyakorlatiasan tisztogat az útból mindent és mindenkit, ami ellentmond a céljának. Márpedig a cél a régi dicsőség visszaszerzése egy el nem vesztett háború arcátlan "jóvátételi" kötelezettségei után (és ha valakik, mi magyarok ezt a kínzó érzést a mai napig át tudjuk élni...). Ez a cél pedig érdemes arra, hogy véráldozatot hozzanak érte, ugyebár.

A másik, ami manapság kissé felfoghatatlan, hogy a korabeli német (és ez igaz a magyar dzsentrire is) értelmiség körében sikk volt antiszemitának lenni. Egyfajta kötelező lenézésről, kirekesztő hozzáállásról van szó, nem habzószájú zsidózásról, hanem állandó, kínos megkülönböztetésről a mi és ők vonalán (mellesleg oda-vissza), amibe szükségképpen vegyült egyfajta felsőbbrendűségi tisztaságérzet az árja faj iránt. Innen pedig csak egy lépés volt, hogy az ésből vagy legyen, és elkezdődjön a Holocaust. A zsidóság úgy élt Németországban, és gyanítom, más országokban is, mint egy külön világ, a németekkel viszonylag kevés érintkezési pont alakult ki, mind házasságok, mind kereskedelem terén. A helyi döntéshozatalba sem vonták be őket, és a zsidók sem nagyon kapadoztak a részvételért. (Persze lehetett erre ellenpélda.)

Az Apám földje megmutatja, hogyan viszonyultak a németek a náci uralom által megbélyegzett társadalmi rétegek (és később más népek) irányába. Hans Georg csak addig hívja polákoknak a lengyeleket, míg azok első ízben vissza nem támadnak, és okoznak veszteséget a Wermachtnak; szánalmat azonban sem ő, sem Else, a felesége, Wibke édesanyja nem érez a leigázottak és a kirekesztettek irányába. Mindent, de mindent kizárólag a praktikusság szempontjából vizsgálnak. Az egyik példa nagyon megmaradt bennem: a szülők első lánya házasságot készül kötni, de ehhez mindenféle papírt be kell szerezni, és igazolni árja származását. Iszonyú a bürokrácia. A Klamrothok azonban több száz évre visszamenőleg vezetik a vérvonalukat, így rendkívül könnyű helyzetben vannak. Else pedig azon filozofál, hogy szegény polgártársak, akik ilyennel nem rendelkeznek, mennyit ácsoroghatnak a hivatalokban?

Az a baj, hogy Bruhns mindezeket felrója nekik, valahogy úgy fogalmazva meg: legszívesebben megrázná őket a válluknál, hogy térjenek magukhoz. Számon kéri rajtuk, miért nem gondolták ezt végig, miért vették bele a családi egyesület alapszabályába, hogy Klamroth nem házasodhat zsidóval, miért nem gondol arra Else, hogy ez az egész "árjaszármazósdi" értelmetlen, hogy nem azokat kell sajnálni, akik néhány órával többet várnak a hivatalban, hanem egyáltalán, ez egy elmebeteg, megalázó szabály, és tudnia kellene, kik ellen hozták. Pedig Bruhns téved.

Ha ő lett volna Else, vagy én, vagy akármelyikünk, abban a helyzetben ezt valószínűleg teljesen normálisnak tekintettük volna. Csakhogy nekünk van hatvan év előnyünk, így elképzelhetetlennek tartjuk, hogy elfogadhatónak, mindennapinak, helyénvalónak lássunk egy olyan államot, mint a Harmadik Birodalom volt.

H.G., az apa, aki a könyv központi figurája, az Abwehr alkalmazásába kerül. Dániába - köszönhetően dán nyelvtudásának is, nagy valószínűséggel (nyilvánvalóan) - kémkedni küldik, nem gabonaexport okán. Utóbb az ezen időszakban íródott leveleket kérésére Else meg is semmisíti (ami a németeket ismerve meglepő, még a haláltáborok dokumentációja is jó részt megmaradt, és amikor az amerikaiak megkérdezték, miért nem semmisítették meg e bizonyítékokat, azt felelték, hogy ezek hivatalos feljegyzések, és kellhet még, pl. statisztikához).

Később H.G. a keleti-frontra kerül, ahol maga is vallatja a partizánokat, orosz személyi szolgát tart, akit még Halberstadtba is magával visz (a háborút követően nyoma veszett az illetőnek). És közben fűvel-fával megcsalja feleségét, aki előtt persze nem marad titokban a félrelépés. Bruhns sajnálja szüleit, mert Elsénél éppen egy fél év különbséggel telik be a pohár, hogy férjét (és vejét) kivégzik, és a szerzőnő tehetetlenül "kérleli" anyját, bocsásson meg apjának, mert már csak nagyon kevés van hátra. Ez valahol érthető, és mégis, milyen hiábavalóan értelmetlen. Else, a sokszorosan megcsalt, megalázott, becsapott asszony, aki egyre másra szülte az "árja", tökéletes gyermekeket, miközben otthon a feje tetején állt minden, míg ezer kilométerekre lévő férje "nem szeretem munkát" végez, és idegen nőkkel hetyeg. Csak egy pillanatra képzeljük magunkat Else helyébe, vajon ki akarnánk-e békülni a férjünkkel, miközben semmi jele, hogy egyik napról a másikra elviszi a Gestapo, és többé nem látjuk viszont?

A kérdés ezek után az: hogyan és mi változik meg H.G.-ban, a náci eszméket - ha nem is hithűen valló, de sosem megkérdőjelező - tisztben, amiért az összeesküvés holdudvarába kerül? Ez az ember, aki kémkedett, vallatott (bár azt ugyan nem írja, hogy meg is kínzott másokat, azért erre kellett, hogy legyen ott beosztott, az orosz partizánokkal nem bántak kesztyűs kézzel), és a frontról cinikus, állandó önigazoló stílusban ír haza a munkájáról, ez az ember, aki meg van győződve német felsőbbrendűségéről, és mindene a kötelesség, a haza, a hadsereg, a német vér és dicsőség és nagyság és akármicsoda, ez az ember ott végzi a bitófán. Az ok - H.G. a Gestapónak tett vallomása szerint - egy város.

Sztálingrád.

Sokszor, és sokat hallottam, olvastam már erről, hogy az ott elszenvedett vereség törte meg a német hadsereget. Ekkor buktak el először, és indultak el egy lejtőn; elvesztették a keleti-frontot, és ez - bár nem egyik napról a másikra, de - magával rántotta a többit is. Akkor valami eltörött az otthon maradott németek lelkében is, nem csak azokéban, akiknek meghalt egy, a 6. hadseregben lévő családtagjuk (Klamroth nem szolgált ott), hanem azokéban is, akik a családi fészek melegéből hallgatták a rádiót. Ha a forrásom jó, a 6. hadseregből kb. 90.000 fő került szovjet hadifogságba, és ebből mindössze kb. 5000 ember tért haza, köszönhetően Hitler esztelen parancsainak.

Bruhns gyakorta irreális elvárásai, hozzáfűznivalói ellenére az Apám földje lebilincselő, értékes olvasmány, megtanít arra, hogy korunkban is nyitott szemmel járjunk, mert van hatvan év előnyünk, hogy lássuk a világ átalakulásának jeleit. És itt most nem arra gondolok, hogy szélsőségesek, meg radikalizálódás, és kísértetiesen hasonló, diktatórikus beszüremlések a mindennapokba. Egyszerűen csak üzenetekről van szó, amelyek fölött elsiklunk, és ami rosszabb: idővel hozzájuk szokunk. Pedig nem tarthatunk mindent normálisnak, ami most zajlik, sem itthon, sem külföldön.

2010. július 17., szombat

Néhány újabb festmény


Krumlov házvázai


Kikövezett alkony


Provence-i hangulat nászutasoknak
(ajándékul festettem őket a francia földre
utazást tervező, ifjú házas barátainknak; fehér üveglapos keret alá tettem őket, úgy jobban mutattak, de így meg nem csillan be a fotó)

2010. július 14., szerda

Nemesvámos reloded

Nem rég megint Nemesvámoson jártunk, ahonnan átvonatoztunk Badacsonyba is; a jegyet Csopakon egy kocsmában lehet megvenni, és a kalauz csávó mindenféle SF-sztoriba illő kütyüvel felszerelkezve, végül nagyítót is bevetve ellenőrizte a jegyeket és a kedvezményeket, mert ez mégis csak a Balaton meg minden.



A borozáson túl fontos kultúrtörténeti utat tettünk Balácapusztára is, a római kori villagazdaságba, ahol most váltottunk fotójegyet is, exkluzív képek következnek mozaikokról és régészpuzzle-kről:







Forró délután


Orio
(aquarell, kb. 40x35 cm
)

Festivo

Jaj, de irigylem öcsémet, ilyenkor caminózni, amikor a VB győzelem miatt az egész ország átalakul egyetlen nagy fesztivállá!

A kérdés, ami sosem hagyott nyugodni

"Ki harap erősebben, Mike Tyson vagy egy harcikutya? Műsorunkban erre keressük a választ professzionális, korszerű felszereléseinkkel!"

2010. július 13., kedd

Galambok

Néha nem érzitek úgy, hogy ezek a kakimasinák azért bámulnak olyan nagyon magabiztosan és szenvtelenül, mert tudják, hogy hamarosan átveszik a hatalmat a világ felett?

Vagy már át is vették?