2010. december 5., vasárnap

Én, a katasztrófaturista

2004-ben eljutottam Olaszország legdélebbi pontjaira, és sok nagyon különleges élményben volt részem. Általában szóban mesélek róluk, amikor úgy hozza a társalgás, naplót - sajnos - nem vezettem arról az egy hónapról, pedig ha már akkoriban is blogoltam volna...

A különös az, hogy eddig kifejezetten nem is írtam azokról az élményekről (mármint novellát), pontosabban direkt azokról még nem, és festéskor sem jöttek elő. Pedig biztosan tudom, hogy a mai napig foglalkoztatnak azok a hetek. Aztán nem régiben az volt a feladat rajzórán, hogy készítsünk olyan képet, ami éjszakai, van rajta vízesés, tűz, barlang és hold. Belefogtam egy akvarellbe, aztán amíg arra vártam, hogy megszáradjon a felvitt réteg, nekiestem egy pasztellrajznak.


A július nagyon meleg délen, de még melegebb az augusztus, amikor jön a Sirokkó. Ötven fok - Szicília olyan, mintha megtapasztalnánk Afrikát. Más a levegő. A hegyek kopárak, az erdők óriásira nőtt medvetalp kaktuszokból és száraz cserjésekből állnak fák helyett. A városok déltől fél hatig egyszerűen alszanak, a másfél milliós Catania úgy kongott az ürességtől, amikor délután négykor odaértünk, mint álombéli elnéptelenedett sötét városok.

Több helyen is jártunk Szicíliában, és szerencsére nem volt mindegyik ilyen fullasztó, és amikor az egyik magyar lány "be akart még egyszer ugrani" Taorminába, hogy ott vegyen valamilyen szuvenírt, nem tiltakoztunk. Taormina az egyik legszebb hely a világon, mondom én ezt látatlanban, hiszen nem utaztam be a Földet.

Már késő délutánra járt, és a kocsiban ketten, akik már jártunk a városban, hiába mondtuk sofőrünknek, hogy képtelenség odafent parkolni, azért is megpróbálta. Persze végül, mint minden turista, a Taormina alatti parkolóházban kötöttünk ki, ahonnan buszjárat viszi fel a népeket a sziklára épült városba.

Tíz perces szuvenírválogatás után kiléptünk az utcára. Füstszag és pernye szállt a levegőben. Első gondolatom az volt, hogy talán valamelyik étteremben sütnek nagy elánnal szabad tűzön. Aztán amikor láttam a rendőröket, hogy a fölsőbb utcákból terelik lefelé az embereket, arra gondoltam: Úristen, kitört az Etna. (A vulkán a város szomszédságában van.) A füst még nagyobb lett, az emberek - tulajdonképpen egész ráérősen - megindultak a buszok felé. Társunk szólt, hogy asztmás, és egyre nagyobb a füst, úgyhogy sietősre fogtuk a dolgot.

Mire a parkolóházba értünk, az is tele volt füsttel, a szűk lejáróban egy örökkévalóságig tartott legurulni, sofőrünk, csakúgy, mint mi, gyakorlatlan volt a "csigaházban" vezetésben. Baj nélkül lejutottunk, és amikor kikanyarodtunk az autópályára, visszanéztünk Taorminára: az esti égbolt háttere előtt lángolt a fél hegyoldal.

Messinába mentünk, mert onnan volt kompjárat Reggióba, a csizma orrába, ahol a szállásunk volt. Út közben számlálatlanul jöttek a tűzoltók a szemközti sávban, és minden második kopár magaslat lángolt, kísérteties fénybe vonva az utat. Elértük az utolsó kompot, és amikor már a kontinensről láttunk rá a 4-5 km-re lévő szicíliai partszakaszra, kirajzolódtak az óriási tábortüzek. Aztán eleredt az eső, és mi némán utaztunk Reggióig.

Többé nem hiszem azt, hogy el lehet futni árvíz, tűzvész, vulkánkitörés, bármi más hasonló, hirtelen bekövetkező katasztrófa elől. Nincs hova futni, nincs hova elrejtőzni, egyszerűen senki nem elég gyors. Még járművel sem.

A rajz természetesen csalás, városokat nem láttunk lángolni, talán a holdnak sincs ilyen fénye (ráadásul aznap este borult volt az ég), de egy idő után már határozottan tudtam, melyik élményem alakítja a képet, átírva az eredetileg szabott feladatot (vízesés sincs rajta).

Nincsenek megjegyzések: