2011. március 25., péntek

Az első gondolat ritkán jó, avagy milyen magyar fantasy-re vágyom

Mire vágysz a magyar fantasyből? - kérdezi Kadmon nyilván piackutatási célzattal, aztán példálózó jelleggel felsorol néhány választ, persze nem csak ezeket tenné a kalapba, szerencsére. A felsoroltak közül ugyanis én egyiket sem választanám.

Kornya neve láttán bennem sosem mozdult meg különösebben semmi, Gaiman vagy nagyon jól, vagy tök unalmasan ír, na most döntse el bárki, követendő-e, a sword&sorcery tőlem mint Makó Jeruzsálemtől, a zsáner-irányzat dolgot pedig nem igazán tudom értelmezni. Talán a fantasy-n belüli alzsánerre gondol? Ha igen, mondanám, hogy urbánus fantasy-re kíváncsi lennék, ám nem mindegy, ki írja...

Nem is ez a lényeg, mert mindegyik fajtából van nagyon jó, meg van nagyon rossz. Az igazi kérdés az, hol vannak az igazán eredeti fantasy-történetek, amelyek nem újrahasznosított alapokra építkeznek? Hol vannak az írók, akik nem esnek neki az első eszükbe jutó ötlet kidolgozásának?

Azt mondják, mindig az első gondolat a legjobb. Írás terén szerintem ez ritkán igaz. Az ötlet kibontásáról, kiforgatásáról és átalakításáról szólnak legkevésbé az írástechnikai anyagok, hiszen története, ötlete - alapból feltételezik - mindenkinek van, mind szeretnénk elmesélni valamit, nem igaz? És ez mindannyiunknak a sajátja, amibe ne szóljon bele senki. Ugye. De honnan tudjuk, hogy nem egy lerágott csontot forgatunk a szánkban? 

Olvasni kell, az biztos, hihetetlen mennyiséget, de nem mindegy, hogy mit: hasonló lerágott csontokat szájukban forgató szerzők írásait, vagy frisset, originálisat? Én azt mondanám, utóbbit, mindig az utóbbit kell keresnünk, mert az idővel leülepszik, átszűrődik a lelkünkön, kölcsönhatásba lép a saját élettapasztalatunkkal, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy a gép előtt ülünk, és szorgosan dolgozunk. A magam részéről azt szeretem (bár ez ugyanilyen fájdalmas is), amikor egy mű hatására kétségeim támadnak saját képességeimet illetően, amikor felsóhajtok, "hol vagyok én ettől", vagy arra gondolok, "na, ő ezért Író", vagy: "hogy volt képes ezt kitalálni és így megírni?" - egyszóval van benne valami, ami lenyűgöz.

Ha van egy ötletem, bent tartom. Nem rég próbaképpen megírtam az egyiket mindenféle belső szűrögetés nélkül, hát, olyan is lett. Erőltettem, ahelyett, hogy a katalizátorra vártam volna (most azt teszem). Ez az én módszerem, másnak nem biztos, hogy működik.

Sokszor a legegyszerűbb ötletek a legjobbak. Ez szerintem szinte mindig így van. Egyetlen ügyes húzás (ami azelőtt senkinek nem jutott eszébe), egyetlen apró változtatás, és alapjaiban alakul át a világ elképzelt szövete.

Azt mondják, nehéz újat mondani fantasy-ben, sci-fiben. Sőt, lehetetlen. Önámítás! Van, aki egy szimpla blogbejegyzésben, vagy novellán belül egy mondatban, bekezdésben több ötletet vonultat fel, mint amiket szinte az egész hazai SF/F-palettán olvashatunk.

Hajlamosak vagyunk megelégedni (főleg, ha saját írásunkról van szó), ha szépen van megírva. Én lehet, hogy ezen a téren is túl igényes vagyok, de egyszerűen ritkán látni kísérletezést, a megfogalmazás általában lapos,  ha metaforákat használnak, közhelyesek, ötlettelenek (ilyenkor lesz a szereplő szeme színe olyan kék, mint a tenger vagy az ég; gyakori párhuzam a bor és a vér között, a kardok pengéi mindig hidegek/hideg fénnyel csillannak, hideg kúszik fel a főhős gerincén stb.).

Úgyhogy Kadmon kérdésére én azt felelném: olyat szeretnék olvasni, ami határokat ostromol minden szempontból.

5 megjegyzés:

Nihil írta...

"Az igazi kérdés az, hol vannak az igazán eredeti fantasy-történetek, amelyek nem újrahasznosított alapokra építkeznek?"
A padlásomban tartom őket lezárva, hogy a világnak rosszabb legyen.
Viccet félretéve, pont most morogtam sci-fi magon, hogy kint mennyire divatos lett a "rip-off"-fal dobálózni, holott annyira azért nincs új a Nap alatt, és egy ötletet ezerféleképpen lehet megvalósítani. Nem baj, ha az alap nem új, ha a nézőpont sajátos. :)
Mostanság megy ezerrel a köldöknézés, mi is kell a magyar fantasy-nek, ami egyfelől nem feltétlen baj, másfelől szerintem igazából a magyar fantasynek pont a nyitottságra lenne szüksége, hogy elférjen egymás mellett minden stílus, sőt akár azok ötvözete. Manapság sokszor a friss ötletek úgyis abból fakadnak, ha összekeversz két egymással köszönőviszonyban nem lévő dolgoz, és abból hozol ki valamit, ami működik.
Gaimant én nagyon kedvelem, bár tény, hogy találkoztam tőle olyan novellával, ami csak elment, máskor meg bőven lehet tanulni tőle. Mondjuk szinte mindegyik írótól lehet tanulni valamit. Én már csak tudom. Rengeteg jó könyv van a padlásomon. :)

tapsi írta...

Most olvasgatom a Damon Knight könyvet az írásról, ő viszonylag az elején ír az ötletekről, és azt állítja, hogy igazából EGY ötlet önmagában ritkán elég egy jó történethez, általában az a jó, ha két teljesen eltérő csücsökből érkező ötlet összekattan, szerintem ezzel nagyon elkapott valamit (na ugye, Nihil is ezt írja :D ).

A magyar fantasynek meg tisztességes írókra lenne szüksége, amihez viszont a háttérben egy egészen más kiadói hozzáállásra lenne szükség.

Abdul írta...

nekem speciel ez a folyton-folyvást eredetiségre törekvés, meg a görcsös erőfeszítés, hogy csakazértis valami újat mondjon az ember, sem igazán szimpatikus. legalábbis az esetek nagy részében izzadságszagú eredetieskedésbe megy át, és pont az ellenkezőjét éri el vele az író.

a mire vágysz a magyar fantasyből kérdésre meg kábé az a közhelyes válaszom van, amivel nem sokat lehet kezdeni: jó történeteket. olyan történeteket, amik bejönnek.

sokkal egyszerűbb volna felsorolni azokat, amikre nem vágyok, de ezekből azt hiszem, oldalakat tudnék teleírni, szóval nem kezdem el. :P

Envoy írta...

Abszolút egyetértek azzal a gondolattal, hogy nem kell elsőre nekilátni egy ötletnek, hanem érlelni kell. Ezzel kapcsolatban érdekelne, Jud, hogy a festményeid készítésekor mennyit vázlatolsz? Változtatsz-e menet közben a kompozíción?

Szerintem nagyon érdekes helyzetben vagy, mint olyan ember, aki párhuzamosan két művészeti ágban is alkot.

Jud írta...

Nihil, a szó, hogy nyitottság, nagyon találó, ez az egyetlen, amit az olvasóknak is fel lehet "róni". A kiadók nehéz helyzetben vannak, mert ha "vérfrissíteni" szeretnék a magyar fantasy-t, ahhoz új szerzőket/új, más jellegű műveket is be kellene vállalniuk, alakítandó a közízlést (ha ez egyáltalán lehetséges).

Dupla nehezítésként az olvasók tetemes része kiábrándult a hazai írókból, az okokat sokan, sok helyen részletezték már.

Tapsi: igen, ezt tapasztaltam én is (egy ötlet nem ötlet).

Abdul, az én gondom az, hogy alig látni eredetiségre törekvést.

Envoy: előzetesen vázlatot ritkán készítek, ha igen, út közben az is átalakul. Mostanában sokszor ülök úgy oda, hogy csak egy érzet van bennem, és hagyom, hogy legyen belőle valami. Ezek többnyire rajzok, akvarellek (tehát spontán, gyorsan elkészülnek), és amikor végeztem, akkor látom, hogy érdemes volna-e megfestenem olajban is.

Az olaj verzió is persze egészen átalakul, előnyére, hátrányára - de mindig más lesz.
Néha út közben találom ki, mitől van hiányérzetem, de mivel egy olajkép viszonylag lassan készül el, és ha megszáradt, bármit ki lehet rajta javítani, van időm érlelni az ötletet.

Amikor elkezdtem írni, óhatatlanul is összehasonlítottam a két alkotófolyamatot. Leszoktam róla, mert nem igazán van értelme, a festményeim sosem illusztrációi az írásaimnak, az írásaimat sosem festem meg. Hasonlóságok, kapcsolódási pontok (téma, érzések, ami aktuálisan foglalkoztat) lehetnek, ill. mondták már, hogy a képeim olyanok, mintha hosszú történet bújna mögöttük, a leírásaim meg mintha festmények lennének. A kettő biztosan hat egymásra. :)