2011. március 26., szombat

Ez az út már régóta hívott

Régóta vágytam már erre a majd' 20 km-es, Orfűről induló, és ugyanoda érkező túrára, tavaly meg is próbáltuk nyáron, de annyira benőtte a susnyás az utat, hogy kénytelenek voltunk másfelé eltérni. Ma ismét nekiveselkedtünk, az idő mondhatni ideálisnak ígérkezett (beleértve az egész heti száraz időjárást, így viszonylag kevés dagonyán kellett átvergődnünk).

Orfűről (7.45) felmásztunk Bánosra, majd Vágotpusztára. A lovardánál egy helyes barna ló elkunyerálta az egyik almánkat, oldalvást tartotta a fejét, úgy nyújtotta a nyakát, és hegyezte a fülét, mint egy kutya. Az almával kilóra megvettük, utána már a  simogatást is engedélyezte.

A békák már gondoskodtak a jövőről
Bános után a sár tíz perces fejtörést okozott, visszaforduljunk-e, de végül nem tettük (és milyen jól döntöttünk!). Vágotpuszta felé menet kimentettem egy nünüt egy pocsolyából: pechére belegabalyodott egy rakás békapetébe (majdnem utolsó reggeli lett számára belőle). (Ja, nünüt ne fogjatok, mert harap).

Találtunk két elátkozott, fekete fát (mintha a levegő is sötétebb lett volna körülöttük), az egyik segítségkérőn ölelte át a mellette növő fiatalabb társa szárát. Nem sokkal később megörültem az elszórtan kibújt medvehagymának, egy marékkal rögtön tettem is a szendvicsbe: jó ötlet volt, mert utána Hertelendig egy fia medvehagyma sem nőtt az út mentén.

A legnagyobb nehézséget a jelzések nemléte okozta, és persze az erdőgazdálkodás nyomai (nevezzük irtásnak), az erdőben rengeteg út keresztezi egymást, a munkagépek mély barázdákat szántanak az agyagos talajba. Az eredeti vörös kereszt jelzést Vágotpusztánál áthúzták, és lett belőle zöld kör, a jelet láttuk kb. kétszer, később visszatért az eredeti, Magyarhertelendre tartó vörös kereszt jelzés. Aztán teljesen eltűnt, és Woof a nap állásából (10.00) kikövetkeztette, hogy téves irányba haladunk.

Nagyjából ötszáz métert mentünk vissza, de szimpatikus letérőt nem találtunk. Egy helyütt az egész hegyoldalat legyalulták, fent, a gerincen vadászles árválkodott. Felkapaszkodtunk az úttalan úton, hátha onnan meglátjuk a falut. Így is lett, a domb másik oldalán a mélyben már látszottak a házak.

Szőrös karú Jézus
Egy óra múlva ismét megtaláltuk a jelzést, aztán, mivel Hertelend ott volt egy kőhajításnyira, nem foglalkoztunk vele. Így aztán betévedtünk valami magánbirtokra sok-sok bocival, keresztülvágtunk egy elvarázsolt, pogány szertartásokra alkalmas ligeten, átugrottunk két gázlón, és beértünk a házak közé. A házi sörfőzdét nem találtuk, igaz, nem is kerestük.

Magyarhertelend felé
Innentől már sárga kereszt jelezte az utat vissza Orfűre. Magyarhertelend felett medvehagymaszőnyeg borítja a hegy oldalát; felkapaszkodtunk a hagymaszagú, meredek lejtőn, és onnan már jóformán csak ereszkedni kellett a Herman Ottó-tóig, majd annak mentén sétáltunk a Pécsi-tóhoz (13.45).

Medvehagyma szőnyeg
Orfű - Bános - Vágotpuszta - Magyarhertelend - Orfű, kb. 18,5 km.

Holnap medvehagymás haltekercset gyártunk. Nyami!

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

"Woof a nap állásából (10.00) kikövetkeztette..."

Hűvazz, ez úgy hangzott mintha én lennék a nagy indián nyomkereső... azért az égtájak pontos meghatározása nem agysebészet:D

woof

Jud írta...

Ó, én bocimódra mentem előre, mostanra Komlón lennék. :D