"Senki sem akar olyan könyveket olvasni, amikben cuki kismacskák barátságot kötnek a repülő egyszarvúakkal, majd minden konfliktus nélkül élnek tovább boldogan." - írja Jo Walton e blogbejegyzést ihlető
cikkében. A karakterek közti súrlódások, nézeteltérések sokféle alakot ölthetnek, a legradikálisabb, ha fizikai erőszakhoz folyamodnak a szereplők. A problémamegoldás e módja nem csak szélsőséges, de lerövidíti az utat a feloldáshoz, miközben újabb konfliktusokat generál.
A világ tele van erőszakkal. Látjuk a filmekben, olvassuk a könyvekben a fiktív változatot, látjuk, olvassuk a hírekben a valódit. Miközben a CSI készítői egy idő után már alig tudtak részről részre kiötölni valami még betegebb emberölést,* az élet annál megrázóbb, drámaibb dolgokat produkál. A világnak ezen a tájékán azonban, ahol mi élünk, az erőszak valójában nem mindennapos, még ha a sajtó és a krimisorozatok tudat alatt óhatatlanul is ezt sugallják.
Az "átlag nyárspolgár" sosem vagy nagyon ritkán lát kocsmai verekedést, vagy pofozkodást, hangoskodást egy közlekedési konfliktus során (márpedig általában ezek az erőszak legtriviálisabb megnyilvánulásai), és ő maga még ritkábban (jóformán sosem) vesz részt benne. (Ha pedig ilyet tapasztal, az meglehetősen emlékezetes élmény marad). Itt most tehetnék egy hosszabb kriminológiai kitérőt az áldozattá/elkövetővé válás valószínűségeiről, tényezőiről, de felesleges, a hazai SF-F írók jó része bizonyosan nem, vagy csak nagyon ritkán tapasztalta közvetlen közelről az erőszakot és az életveszélyt. (Akár úgy, hogy szenvedő alanya volt, akár úgy, hogy ő alkalmazta másokon, akár úgy, hogy látta, amint harmadik személyek agyabugyálják egymást).**
Szeretik azt hangoztatni, hogy csak arról írj, amit ismersz. Van benne igazság, de azért nyilván egyikünk sem fog háborús övezetbe utazni, hogy tapasztalatot szerezzen az íráshoz...
A zsáner művei azonban egyáltalán nem mentesek az erőszaktól, sőt! Martin Lewis
érdekes statisztikájában a "brit Zsoldos-", a Clarke-díj kapcsán megállapította, hogy a regények 41%-ában meggyilkol valakit a főhős, ill. a főszereplőt 11%-ban erőszakolják meg. (Lewis az 54 nevezett regény elolvasása után kapta ezt az eredményt).
A történetek jó részében valamilyen formában megnyilvánul a fizikai erőszak vagy annak közvetlen lehetősége (nem feltétlenül ölésben), és ritkább az olyan írás, amiben más természetű, nem erőszakos konfliktust ábrázolnak a szerzők. (Az egy még érdekesebb kimutatás lenne, hogy inkább a férfiak által írt művekben van-e arányaiban több erőszak, vagy ez a nők írásaira is ugyanúgy jellemző).
A sci-fi írók egész bolygókat robbantanak fel, a fantasy írók egész népeket hánynak kardélre. (Egyesek szerint a sci-fi kevésbé erőszakos, míg a fantasy-ben állandóan jelen vannak a csatározások - lásd kommentek Jo cikke alatt -, ez azonban csak sztereotípia).
A konfliktus, az erőszak elborítja a fiktív világot, ritkán marad meg két személy viszonylatában (ha igen, az rendszerint szerelemféltés). Olykor arra sem vesszük a fáradságot (esetleg nem is kell), hogy a harcokat, merényletet, gyilkosságot közvetlenül ábrázoljuk, egyszerűen leírjuk az eredményét (három vércsepp a szoba felé vezető folyós padlóján...), kitesszük a három pontot, vagy közöljük a szomorú tényeket. Az olvasó pedig úgy ugrik át ezeken, mintha mi sem történt volna. (
"A csarnokot visszhangzó csatakiáltások, a hideg húsba hatoló fém lucskos-recsegő hangjai, a kövön elvásó acél és a hullarémek síron túli sikolyai töltik be.")
Mindez azért is érdekes, mert a szexualitás ábrázolása, káromkodás alkalmazása mellett éppen az erőszak az, amivel csínján kell(ene elvileg) bánni. Könnyen unalmassá válhat az olvasó számára: elpusztult a Föld? Na és? Adams már eleve azzal kezdte kultikus regényét, amivel mások befejezni szokták. Untatja az olvasót az is, ha tudja, az író nyilvánvalóan nem ölheti meg a főhőst a regény felénél, és a konfliktus gyakorlatilag a főszereplő vadabbnál vadabb szívatásában merül ki.
Vajon mindig szükséges-e az erőszak, annak közvetlen vagy "leíró" jellegű ábrázolása, említése, tényleg fokozza-e az olvasó adrenalinszintjét, izgalmasabb (és eladhatóbb) lesz-e tőle a könyv, ha megölnek, feldarabolnak, megerőszakolnak, elrabolnak és aztán ölnek meg (etc.) benne valakit? Szerintem minden az elmesélendő történeten és a közegen múlik, akiknek írni szeretnénk.
Az erőszak ábrázolásakor különbséget érdemes tenni, hogy egy adott mű központi eleme-e, tehát arra épül, a történet lényege maga az erőszak, annak ábrázolása (vö. lassított felvételben csöpögő vér), vagy pedig az erőszak "fűszer", ami nélkül az írás már veszítene a hitelességéből, de ugyanakkor nem is ezen van a hangsúly. Mindkét megoldás működhet, de nagyon könnyen öncélúvá is válhat.
Szerintem akkor érdemes ábrázolni az erőszakot, ha
- jellemzi a karaktert/alapszituációt/háttérvilágot,
- tényleges kihatása van a történetre, tehát nem húzható ki, akkor is, ha nem erre hegyeződik ki az üzenet,
- alaposan megindokolt és felvezetett, tehát
- a bekövetkezése szükségszerű.
(Öncélúság: ha az író azért írja,
csak mert meg akarja írni, miközben nem ad hozzá a történethez semmit).
Ha cselekmény szintjén úgy érezzük, indokolt az erőszak ábrázolása, még nem oldottunk meg a kérdést. Jöhetnek a mondatszintű problémák.
Alapvetően, aki nem tud jó leírást produkálni, érzékletes harci/kínzó jelenetet sem fog tudni összehozni. Ezek a részek rendszerint vagy nagyon távolságtartóak lesznek, vagy ha a szerző ezt kínosan próbálja elkerülni, átesik a ló túloldalára, és érzékletesség helyett blőd, önmaga paródiájává váló szöveget kapunk.
Az erőszak szinte kivétel nélkül lelki és testi fájdalommal jár, és mindig valamivel okozzák (ismerni kell az eszközt, annak hatásmechanizmusát is). Viszonylag ritkán van azonban alkalmunk részt venni középkori csatározásokban, és lézerfegyver okozta sérülést is aligha szerezhetünk egy űrállomás elfoglalásakor. De ez mindegy is, mert amúgy sem tudjuk, hogy konkrétan milyen egy szúrt vagy lőtt seb, viszont alapvetően mindenkinek van fájdalmas tapasztalata, amihez viszonyíthat. Még egy egyszerű influenza is okozhat fájdalmas lüktetést az ízületekben; vagy ki nem forrázta már le magát, ki nem horzsolta le a térdét? Oltást mindenki kapott, és sokan nem ússzák meg a gyermekkort fülszúrás nélkül sem. Mivel a leendő olvasók jó részének is csak ehhez hasonló tapasztalatai vannak, valójában elég volna az ilyen jellegű élmények puszta felidézésére apellálni. Az írók mégis igyekeznek rátenni egy lapáttal, rendszerint feleslegesen.
A fájdalom és a félelem ábrázolása így aztán leggyakrabban hasonlatokban és metaforákban tör felszínre, mint pl. "a kín vörös lávafolyama", vagy "...fojtogató indákkal ragadott torkon a tudatalatti memóriából táplálkozó rákos rettegés."
Ha a fájdalmat vagy az attól való félelmet nem tudja érzékletesen leírni, vagy azon már néhány bekezdéssel fentebb már túlesett, az író egyszerűen csak kijelenti/utalást tesz rá: "De ha halott vagyok, akkor hogyan tudtam kinyitni a szememet és MIÉRT VANNAK EKKORA FÁJDALMAIM?", illetőleg "...rettenetes fájdalom hasított a karomba; a szörnyeteg elkezdett engem is bekebelezni!"
(Érdemes megfigyelni azt is, miként igyekeznek felkiáltó jelekkel és Caps Lockkal fokozást elérni).
Gyakori hiba, hogy nem veszik figyelembe a fájdalom letaglózó voltát. Pl. egy szereplőnek beverik az orrát, a csontja eltörik. Nem gondolják végig, hogy adott esetben nyeldekelheti a vérét, nem kap levegőt, még a beszéd is fájdalmat okoz neki - ehelyett azonban valóságos cséphadaróvá válik, leteperi az ellenfeleit. Csak egy orrcsonttörés kellett hozzá, hogy kihozza belőle az állatot. Mindenkit rúgtak már sípcsonton iskolában, focizás vagy kidobó közben: rendszerint sántikálás és földön fetrengés lett belőle, nem pedig futkározás, mintha mi sem történt volna. Pedig csont sem törött.
Sokszor nem veszik figyelembe a rosszullétet, az ájulás közeli szédelgést, vagy éppen ellenkezőleg, ezt használják ki arra, hogy a karaktert cselekedni képes állapotban tartsák, és továbblendítsék a cselekményt. Szegény főhős iszonyú kába, de azért a találatai pontosak maradnak, vagy éppen fájdalmai ellenére menekülőre fogja, és az író néhány sorral később "el is felejtkezik" a sérülésről, vagy szúnyogcsípés-szintre redukálja a kihatásait: "Éles fájdalom hasít a vállamba, én pedig azonnal lebukok. Szerencsémre, mert így a következő nyílvessző mindössze súrol. Kezd rajtam eluralkodni a kín, de nem hagyhatom magam, mert már a fogadós is ébredezik a csörömpölésre. El kell tűnnöm, amilyen hamar csak lehet."
Gyakori hiba, hogy a főszereplő olyan súlyos sérülést szenved, ami normális körülmények között azonnali eszméletvesztéssel és/vagy gyors elvérzéssel (halállal) jár. A karakter ennek ellenére vagy életben marad, vagy bőven belefér egy nagy monológ, és aztán megmentik/még hosszú agóniát követően elhalálozik. Sőt, még előkap az ingujjából egy tőrt, és elvágja a támadó torkát, aki előbb megy a másvilágra, mint ő. Rengeteg ilyen élettani tévedésre bukkanhatunk fantasztikus novellákban: "Döglött volt már, mire az előző pillanatban még oly fenyegető agyarai a kétlábú mellkasához értek. A sebből pumpáló sötétvörös vér melegen folyt szét a győztes ragadozó pofáján." - Nyilvánvalóan nem lehetett döglött a szóban forgó farkas, ha a vérét még pumpálta a szíve. "Látta a fölé hajoló démonokat, amint vadul lakmároznak öreg testéből. Már fájdalmat sem érzett." - A démonok ugyan lerágták a fél karom, de ez csak egy karcolás, egyezzünk ki egy döntetlenben!
Érdekes módon "fájdalommentes" verekedés is előfordul (ez a másik, távolságtartó, avagy dokumentarista véglet): "Földre került, nem is tudta, mitől. Rúgás érte a mellkasát, a következőt oldalról kapta a bordáira, majd a combján csúszott végig a talp. Összekucorodott, karjával a fejét takarta el, felhúzott lábaival a hasát és a mellkasát. Kapott még néhány találatot gerinctájékra és csípőre, de végül abbamaradt a támadás."
Egy másik szerző leírásra sem vesztegette az idejét, megelégedett a "hívószavakkal":
"Düh, kegyetlenség, vér. Pusztulás.
Halál.
Az égő házak között véres árnyak suhantak lovaikon, és mindenkit levágtak, felkoncoltak, aki élt, mozgott."
Említettem az eszközt. Fantasy történetekben hányszor fordul elő, hogy a női főszereplő, akiről előzőleg megtudtuk, hogy ő a történet dekorációja, a sorsdöntő pillanatban minden gond nélkül felkapja a kétkezes pallost. Mit felkapja, megforgatja a feje felett, és levágja az ellent. Ugyanilyen, amikor felveszik a földről a pisztolyt, és rögtön tudják, hogy kell elsütni. Mi benne az ördöngösség, hát csak meg kell húzni a ravaszt, mint a filmekben!
Az biztos, hogy sok múlik az érzékek bekapcsolásán, és nem árt tisztában lenni néhány élettani problémával, de a szerzők még ezeknél is nehezebben kezelik a fizikai erőszak kiváltotta pszichikai állapotot. Fantasy főhőst poszt-traumatikus stresszes állapotban aligha látunk (hacsak nem vált idejekorán kocsmatöltelékké - az egyik másik érdekes kimutatás lenne, hány SF-F műben központi helyszín egy ótvar lebuj?), ennek érzékeltetésére a leggyakoribb szófordulat a jeges félelem érzete és annak változatai: "A pokol izzadtsága csírázott e miazmában, s jeges tőrként hatolt tüdőmbe a rettegés."
Elvileg egy nem mindennapi tapasztalás hatására megváltozhat a személyiség, tehát a fizikai behatások a lelkiektől nem elválaszthatók. A megaláztatásra és fájdalomokozásra adott leggyakoribb válaszreakció szinte kizárólag a bosszú. Az újrakezdés, a múlt hátrahagyása a revans lehetősége és kívánata nélkül nagyon ritka, de nem példa nélküli. Luke nem öli meg az apját, hanem megbocsát neki, az ifjú Jedit végső soron attól is megkímélték, hogy ő maga végezzen az uralkodóval, aki pedig erre biztatta; mivel azonban a gonoszok elhaláloznak így, vagy úgy, a befogadóban nem támad hiányérzet. Ennél sokkal bravúrosabb azt ábrázolni, amikor a sértett fél önszántából eláll a bosszútól, kiszáll az öldöklés körforgásából, és újrakezdi az életét (pl. Simmons: Káli dala). Ebben az az érdekes, hogy ez a helyzet áll közelebb a valósághoz: a mindennapokban nagyrészt nincs lehetőségünk revansot venni a minket ért sérelmek miatt (pl. mert bunkó volt valaki a buszon, rosszul adtak vissza a boltban, nem engedtek át az autósok a zebrán, csesztet a főnök, megloptak és sosem kerül elő a tettes stb.). Micsoda dühöt vagyunk képesek ilyenkor érezni, főleg egy nehéz nap után vagy egy rosszabb időszakban, amikor minden összejön, pedig "hol vannak" ezek egy bolygó felrobbantásához vagy egy fiktív nép kardélre hányásához képest.
Egyszóval az erőszak ábrázolása SF-F művekben nagyon meggondolandó, és ha rá kerül a sor, ne kínos hasonlatok és metaforák gyártásával próbáljunk meg eredetiek lenni. Hívjuk segítségül a banális tapasztalatot, és apelláljunk az olvasók hasonló élményeire. (És most megyek, megnézem, én hányszor használtam a jeges félelem szófordulatot a legutóbbi irományaimban).
*Bár olvastam olyat régebben, hogy állítólag megtörtént esetekre alapoztak részeket, legalábbis az első évadban.
**Mégis egy kis kriminológia: meg kell nézni, kikből tevődik össze ez a csoport. Feltételezem, az SF-F szerzők egzisztenciálisan alapvetően rendezettek, jó részük közép-/főiskolás/egyetemista/nem rég állt munkába, ugyanakkor sokan közülük családosok; sokszínű végzettségük és érdeklődésük mellett is elmondható, hogy alapvetően értelmiségi rétegről van szó. (Egyáltalán: van net hozzáférése, számítógépe, valószínűleg munkahelye és/vagy támogató családi háttere, ami lehetővé teszi, hogy marad ideje az írásra). Tehát jellemzően nem ittas állapotban dühöngő, börtönviselt kocsmatöltelékekről, hanem olyanokról van szó, akik otthonról jobbára az apjuk Galaktika-gyűjteményét örökölték, nem a családon belüli erőszakot. (És remélhetőleg előbbit is adják majd tovább).
