2011. április 10., vasárnap

Az erőszak ábrázolása sci-fi és fantasy történetekben

"Senki sem akar olyan könyveket olvasni, amikben cuki kismacskák barátságot kötnek a repülő egyszarvúakkal, majd minden konfliktus nélkül élnek tovább boldogan." - írja Jo Walton e blogbejegyzést ihlető cikkében. A karakterek közti súrlódások, nézeteltérések sokféle alakot ölthetnek, a legradikálisabb, ha fizikai erőszakhoz folyamodnak a szereplők. A problémamegoldás e módja nem csak szélsőséges, de lerövidíti az utat a feloldáshoz, miközben újabb konfliktusokat generál.

A világ tele van erőszakkal. Látjuk a filmekben, olvassuk a könyvekben a fiktív változatot, látjuk, olvassuk a hírekben a valódit. Miközben a CSI készítői egy idő után már alig tudtak részről részre kiötölni valami még betegebb emberölést,* az élet annál megrázóbb, drámaibb dolgokat produkál.  A világnak ezen a tájékán azonban, ahol mi élünk, az erőszak valójában nem mindennapos, még ha a sajtó és a krimisorozatok tudat alatt óhatatlanul is ezt sugallják.

Az "átlag nyárspolgár" sosem vagy nagyon ritkán lát kocsmai verekedést, vagy pofozkodást, hangoskodást egy közlekedési konfliktus során (márpedig általában ezek az erőszak legtriviálisabb megnyilvánulásai), és ő maga még ritkábban (jóformán sosem) vesz részt benne. (Ha pedig ilyet tapasztal, az meglehetősen emlékezetes élmény marad). Itt most tehetnék egy hosszabb kriminológiai kitérőt az áldozattá/elkövetővé válás valószínűségeiről, tényezőiről, de felesleges, a hazai SF-F írók jó része bizonyosan nem, vagy csak nagyon ritkán tapasztalta közvetlen közelről az erőszakot és az életveszélyt. (Akár úgy, hogy szenvedő alanya volt, akár úgy, hogy ő alkalmazta másokon, akár úgy, hogy látta, amint harmadik személyek agyabugyálják egymást).**

Szeretik azt hangoztatni, hogy csak arról írj, amit ismersz. Van benne igazság, de azért nyilván egyikünk sem fog háborús övezetbe utazni, hogy tapasztalatot szerezzen az íráshoz...

A zsáner művei azonban egyáltalán nem mentesek az erőszaktól, sőt! Martin Lewis érdekes statisztikájában a "brit Zsoldos-", a Clarke-díj kapcsán megállapította, hogy a regények 41%-ában meggyilkol valakit a főhős, ill. a főszereplőt 11%-ban erőszakolják meg. (Lewis az 54 nevezett regény elolvasása után kapta ezt az eredményt).

A történetek jó részében valamilyen formában megnyilvánul a fizikai erőszak vagy annak közvetlen lehetősége (nem feltétlenül ölésben), és ritkább az olyan írás, amiben más természetű, nem erőszakos konfliktust ábrázolnak a szerzők. (Az egy még érdekesebb kimutatás lenne, hogy inkább a férfiak által írt művekben van-e arányaiban több erőszak, vagy ez a nők írásaira is ugyanúgy jellemző).

A sci-fi írók egész bolygókat robbantanak fel, a fantasy írók egész népeket hánynak kardélre. (Egyesek szerint a sci-fi kevésbé erőszakos, míg a fantasy-ben állandóan jelen vannak a csatározások - lásd kommentek Jo cikke alatt -, ez azonban csak sztereotípia).

A konfliktus, az erőszak elborítja a fiktív világot, ritkán marad meg két személy viszonylatában (ha igen, az rendszerint szerelemféltés). Olykor arra sem vesszük a fáradságot (esetleg nem is kell), hogy a harcokat, merényletet, gyilkosságot közvetlenül ábrázoljuk, egyszerűen leírjuk az eredményét (három vércsepp a szoba felé vezető folyós padlóján...), kitesszük a három pontot, vagy közöljük a szomorú tényeket. Az olvasó pedig úgy ugrik át ezeken, mintha mi sem történt volna. ("A csarnokot visszhangzó csatakiáltások, a hideg húsba hatoló fém lucskos-recsegő hangjai, a kövön elvásó acél és a hullarémek síron túli sikolyai töltik be.")

Mindez azért is érdekes, mert a szexualitás ábrázolása, káromkodás alkalmazása mellett éppen az erőszak az, amivel csínján kell(ene elvileg) bánni. Könnyen unalmassá válhat az olvasó számára: elpusztult a Föld? Na és? Adams már eleve azzal kezdte kultikus regényét, amivel mások befejezni szokták. Untatja az olvasót az is, ha tudja, az író nyilvánvalóan nem ölheti meg a főhőst a regény felénél, és a konfliktus gyakorlatilag a főszereplő vadabbnál vadabb szívatásában merül ki.

Vajon mindig szükséges-e az erőszak, annak közvetlen vagy "leíró" jellegű ábrázolása, említése, tényleg fokozza-e az olvasó adrenalinszintjét, izgalmasabb (és eladhatóbb) lesz-e tőle a könyv, ha megölnek, feldarabolnak, megerőszakolnak, elrabolnak és aztán ölnek meg (etc.) benne valakit? Szerintem minden az elmesélendő történeten és a közegen múlik, akiknek írni szeretnénk.

Az erőszak ábrázolásakor különbséget érdemes tenni, hogy egy adott mű központi eleme-e, tehát arra épül, a történet lényege maga az erőszak, annak ábrázolása (vö. lassított felvételben csöpögő vér), vagy pedig az erőszak "fűszer", ami nélkül az írás már veszítene a hitelességéből, de ugyanakkor nem is ezen van a hangsúly. Mindkét megoldás működhet, de nagyon könnyen öncélúvá is válhat.

Szerintem akkor érdemes ábrázolni az erőszakot, ha
- jellemzi a karaktert/alapszituációt/háttérvilágot,
- tényleges kihatása van a történetre, tehát nem húzható ki, akkor is, ha nem erre hegyeződik ki az üzenet,
- alaposan megindokolt és felvezetett, tehát
- a bekövetkezése szükségszerű.
 
(Öncélúság: ha az író azért írja, csak mert meg akarja írni, miközben nem ad hozzá a történethez semmit).

Ha cselekmény szintjén úgy érezzük, indokolt az erőszak ábrázolása, még nem oldottunk meg a kérdést. Jöhetnek a mondatszintű problémák.

Alapvetően, aki nem tud jó leírást produkálni, érzékletes harci/kínzó jelenetet sem fog tudni összehozni. Ezek a részek rendszerint vagy nagyon távolságtartóak lesznek, vagy ha a szerző ezt kínosan próbálja elkerülni, átesik a ló túloldalára, és érzékletesség helyett blőd, önmaga paródiájává váló szöveget kapunk.

Az erőszak szinte kivétel nélkül lelki és testi fájdalommal jár, és mindig valamivel okozzák (ismerni kell az eszközt, annak hatásmechanizmusát is). Viszonylag ritkán van azonban alkalmunk részt venni középkori csatározásokban, és lézerfegyver okozta sérülést is aligha szerezhetünk egy űrállomás elfoglalásakor. De ez mindegy is, mert amúgy sem tudjuk, hogy konkrétan milyen egy szúrt vagy lőtt seb, viszont alapvetően mindenkinek van fájdalmas tapasztalata, amihez viszonyíthat. Még egy egyszerű influenza is okozhat fájdalmas lüktetést az ízületekben; vagy ki nem forrázta már le magát, ki nem horzsolta le a térdét? Oltást mindenki kapott, és sokan nem ússzák meg a gyermekkort fülszúrás nélkül sem. Mivel a leendő olvasók jó részének is csak ehhez hasonló tapasztalatai vannak, valójában elég volna az ilyen jellegű élmények puszta felidézésére apellálni. Az írók mégis igyekeznek rátenni egy lapáttal, rendszerint feleslegesen.

A fájdalom és a félelem ábrázolása így aztán leggyakrabban hasonlatokban és metaforákban tör felszínre, mint pl. "a kín vörös lávafolyama", vagy "...fojtogató indákkal ragadott torkon a tudatalatti memóriából táplálkozó rákos rettegés."

Ha a fájdalmat vagy az attól való félelmet nem tudja érzékletesen leírni, vagy azon már néhány bekezdéssel fentebb már túlesett, az író egyszerűen csak kijelenti/utalást tesz rá: "De ha halott vagyok, akkor hogyan tudtam kinyitni a szememet és MIÉRT VANNAK EKKORA FÁJDALMAIM?", illetőleg "...rettenetes fájdalom hasított a karomba; a szörnyeteg elkezdett engem is bekebelezni!"
(Érdemes megfigyelni azt is, miként igyekeznek felkiáltó jelekkel és Caps Lockkal fokozást elérni).

Gyakori hiba, hogy nem veszik figyelembe a fájdalom letaglózó voltát. Pl. egy szereplőnek beverik az orrát, a csontja eltörik. Nem gondolják végig, hogy adott esetben nyeldekelheti a vérét, nem kap levegőt, még a beszéd is fájdalmat okoz neki - ehelyett azonban valóságos cséphadaróvá válik, leteperi az ellenfeleit. Csak egy orrcsonttörés kellett hozzá, hogy kihozza belőle az állatot. Mindenkit rúgtak már sípcsonton iskolában, focizás vagy kidobó közben: rendszerint sántikálás és földön fetrengés lett belőle, nem pedig futkározás, mintha mi sem történt volna. Pedig csont sem törött.

Sokszor nem veszik figyelembe a rosszullétet, az ájulás közeli szédelgést, vagy éppen ellenkezőleg, ezt használják ki arra, hogy a karaktert cselekedni képes állapotban tartsák, és továbblendítsék a cselekményt. Szegény főhős iszonyú kába, de azért a találatai pontosak maradnak, vagy éppen  fájdalmai ellenére menekülőre fogja, és az író néhány sorral később "el is felejtkezik" a sérülésről, vagy szúnyogcsípés-szintre redukálja a kihatásait: "Éles fájdalom hasít a vállamba, én pedig azonnal lebukok. Szerencsémre, mert így a következő nyílvessző mindössze súrol. Kezd rajtam eluralkodni a kín, de nem hagyhatom magam, mert már a fogadós is ébredezik a csörömpölésre. El kell tűnnöm, amilyen hamar csak lehet."

Gyakori hiba, hogy a főszereplő olyan súlyos sérülést szenved, ami normális körülmények között azonnali eszméletvesztéssel és/vagy gyors elvérzéssel (halállal) jár. A karakter ennek ellenére vagy életben marad, vagy bőven belefér egy nagy monológ, és aztán megmentik/még hosszú agóniát követően elhalálozik. Sőt, még előkap az ingujjából egy tőrt, és elvágja a támadó torkát, aki előbb megy a másvilágra, mint ő. Rengeteg ilyen élettani tévedésre bukkanhatunk fantasztikus novellákban: "Döglött volt már, mire az előző pillanatban még oly fenyegető agyarai a kétlábú mellkasához értek. A sebből pumpáló sötétvörös vér melegen folyt szét a győztes ragadozó pofáján." - Nyilvánvalóan nem lehetett döglött a szóban forgó farkas, ha a vérét még pumpálta a szíve. "Látta a fölé hajoló démonokat, amint vadul lakmároznak öreg testéből. Már fájdalmat sem érzett." - A démonok ugyan lerágták a fél karom, de ez csak egy karcolás, egyezzünk ki egy döntetlenben!

Érdekes módon "fájdalommentes" verekedés is előfordul (ez a másik, távolságtartó, avagy dokumentarista véglet): "Földre került, nem is tudta, mitől. Rúgás érte a mellkasát, a kö­vetkezőt oldalról kapta a bordáira, majd a combján csúszott végig a talp. Összekucorodott, karjával a fejét takarta el, fel­húzott lábaival a hasát és a mellkasát. Kapott még néhány talá­latot gerinctájékra és csípőre, de végül abbamaradt a támadás."

Egy másik szerző leírásra sem vesztegette az idejét, megelégedett a "hívószavakkal":
"Düh, kegyetlenség, vér. Pusztulás.
Halál.
Az égő házak között véres árnyak suhantak lovaikon, és mindenkit levágtak, felkoncoltak, aki élt, mozgott."

Említettem az eszközt. Fantasy történetekben hányszor fordul elő, hogy a női főszereplő, akiről előzőleg megtudtuk, hogy ő a történet dekorációja, a sorsdöntő pillanatban minden gond nélkül felkapja a kétkezes pallost. Mit felkapja, megforgatja a feje felett, és levágja az ellent. Ugyanilyen, amikor felveszik a földről a pisztolyt, és rögtön tudják, hogy kell elsütni. Mi benne az ördöngösség, hát csak meg kell húzni a ravaszt, mint a filmekben!

Az biztos, hogy sok múlik az érzékek bekapcsolásán, és nem árt tisztában lenni néhány élettani problémával, de a szerzők még ezeknél is nehezebben kezelik a fizikai erőszak kiváltotta pszichikai állapotot. Fantasy főhőst poszt-traumatikus stresszes állapotban aligha látunk (hacsak nem vált idejekorán kocsmatöltelékké - az egyik másik érdekes kimutatás lenne, hány SF-F műben központi helyszín egy ótvar lebuj?), ennek érzékeltetésére a leggyakoribb szófordulat a jeges félelem érzete és annak változatai: "A pokol izzadtsága csírázott e miazmában, s jeges tőrként hatolt tüdőmbe a rettegés."

Elvileg egy nem mindennapi tapasztalás hatására megváltozhat a személyiség, tehát a fizikai behatások a lelkiektől nem elválaszthatók. A megaláztatásra és fájdalomokozásra adott leggyakoribb válaszreakció szinte kizárólag a bosszú. Az újrakezdés, a múlt hátrahagyása a revans lehetősége és kívánata nélkül nagyon ritka, de nem példa nélküli. Luke nem öli meg az apját, hanem megbocsát neki, az ifjú Jedit végső soron attól is megkímélték, hogy ő maga végezzen az uralkodóval, aki pedig erre biztatta; mivel azonban a gonoszok elhaláloznak így, vagy úgy, a befogadóban nem támad hiányérzet. Ennél sokkal bravúrosabb azt ábrázolni, amikor a sértett fél önszántából eláll a bosszútól, kiszáll az öldöklés körforgásából, és újrakezdi az életét (pl. Simmons: Káli dala). Ebben az az érdekes, hogy ez a helyzet áll közelebb a valósághoz: a mindennapokban nagyrészt nincs lehetőségünk revansot venni a minket ért sérelmek miatt (pl. mert bunkó volt valaki a buszon, rosszul adtak vissza a boltban, nem engedtek át az autósok a zebrán, csesztet a főnök, megloptak és sosem kerül elő a tettes stb.). Micsoda dühöt vagyunk képesek ilyenkor érezni, főleg egy nehéz nap után vagy egy rosszabb időszakban, amikor minden összejön, pedig "hol vannak" ezek egy bolygó felrobbantásához vagy egy fiktív nép kardélre hányásához képest.

Egyszóval az erőszak ábrázolása SF-F művekben nagyon meggondolandó, és ha rá kerül a sor, ne kínos hasonlatok és metaforák gyártásával próbáljunk meg eredetiek lenni. Hívjuk segítségül a banális tapasztalatot, és apelláljunk az olvasók hasonló élményeire. (És most megyek, megnézem, én hányszor használtam a jeges félelem szófordulatot a legutóbbi irományaimban).



*Bár olvastam olyat régebben, hogy állítólag megtörtént esetekre alapoztak részeket, legalábbis az első évadban.
**Mégis egy kis kriminológia: meg kell nézni, kikből tevődik össze ez a csoport. Feltételezem, az SF-F szerzők egzisztenciálisan alapvetően rendezettek, jó részük közép-/főiskolás/egyetemista/nem rég állt munkába, ugyanakkor sokan közülük családosok; sokszínű végzettségük és érdeklődésük mellett is elmondható, hogy alapvetően értelmiségi rétegről van szó. (Egyáltalán: van net hozzáférése, számítógépe, valószínűleg munkahelye és/vagy támogató családi háttere, ami lehetővé teszi, hogy marad ideje az írásra). Tehát jellemzően nem ittas állapotban dühöngő, börtönviselt kocsmatöltelékekről, hanem olyanokról van szó, akik otthonról jobbára az apjuk Galaktika-gyűjteményét örökölték, nem a családon belüli erőszakot. (És remélhetőleg előbbit is adják majd tovább).

22 megjegyzés:

Raon írta...

Szia Jud!

Nagyon érdekesek a felvetéseid, viszont van egy kulcsgondolat, ami nem állja meg a helyét.

> Csak egy orrcsonttörés kellett hozzá, hogy kihozza belőle az állatot. Mindenkit rúgtak már sípcsonton iskolában, focizás vagy kidobó közben: rendszerint sántikálás és földön fetrengés lett belőle, nem pedig futkározás, mintha mi sem történt volna. Pedig csont sem törött.

Ez így nem elég pontos meghatározás. Mivel engem is érdekelt a téma, a személyes tapasztalatok (főleg foci) mellett utánajártam pár dolognak.
Amiről te írsz, aminek visszatartó ereje kellene legyen, az a fájdalom sokkhatása. A mai, extracivilizált világban rengeteg máz rakódik az ősi ösztönökre, és sokan annyira bele tudnak kapaszkodni a civilizált világ illúziójába illetve annyira elszoknak az ősi ösztönök meg és kiéléséről, hogy nagyobb fájdalomkor nem a túlési ösztön veszi át náluk az irányítást, hanem a sokk.
Viszont... egyáltalán nem mindegy, hogy mekkora az a fájdalom, mennyire korlátoz a sérülés és mi a szituáció. Én arra jutottam, hogy ha méltánytalnság éri az embert, igazságtalanul szenved sérülést, akkor a jogos harag fütötte adrenalinbombával tényleg ámokfutóvá vállhat a legbékésebb ember is, és ez bizony sérüléstől független. Velem is történt olyan, hogy felrúgtak a második percben, iszonyatosan megfádjult a csuklóm, majdnem elájultam a pálya mellett, de amikor láttam, hogy aki okozta, nemhogy elnézést nem kért, de még büszke is volt a tettére, visszamentem a pályára, és nem nyugodtan le addig, amíg nemm sikerült (látszólag véletlenül, egy fejeléshez való felugrás során) szájba vernem az illetőt. A sérült kezemmel, ami marhára fájt nekem is, de az arcát látva megérte. A csuklóm amúgy két helyen tört el, két hónap gipsz jött, és csak fél év múlva tudtam újra rendesen használni.
Küzdősportokban jártas ismrőseim cifrábbakat is tudnának mesélni, illetve a rendőrségi tananyagban is külön tétel az ilyenkor fellépő adrenalinbomba, illetve annak pszichológiai vetületei.
Szóval alapvetően jó a gondolatmeneted, de ezen a ponton éppenhogy vigyázni kell, mert néha pont a sérüléssel lehet kibillenteni a civilizált embert annyira, hogy kihozzák belle az állatot.

tapsi írta...

úgy látom, az agresszív magus írók alaposan rácáfolnak arra, hogy a magyar SF F élet résztvevői csak a könyvekből ismerik az erőszakot :D

Hollódombi írta...

Nos, igen, Raonhoz hozzátenném, hogy igen, a fájdalom néha okoz adrenalinrohamot, de azért nem mindegy, hogy hol fáj. Végtag, bordák, stb. felpörgettek engem. (Gondolom mert az nem halálos még, és ott az adekvát megküzdés az, hogy visszaütök és védem magam a komolyabb sérüléstől.) A példának felvetett orrtörés más tészta. Mikor az én orromat törték el, egy-két percre azt sem tudtam, hol vagyok, csak röhögtem kínomban. (Ez kis törés volt amúgy, észre sem vettem, orvos nem is látta, évekkel később voltak miatta légzési problémáim, akkor az orrsövény műtét előtt mondták, hogy hát igen, ez egy régi törés.) Ott ha valaki felemelte volna a kezét, és már észnél vagyok, szerintem megpróbáltam volna elfutni. (Kevesebb sikerrel, mert nagyon rosszul voltam.) Harcművészeten én a néhány húzódáson kívül - rossz bemelegítés - egyetlen sérülést láttam hét év alatt: egy csornai srác bekapott egy sarokrúgást. Járomcsont törés. Mindkét versenyző a padlóra került, egyiket a mentő vitte el, a másikat haverok haza. (Egyikük sem küzdött, soha többet.) Ami versenyen feltüzel, az a kis ütések, és a düh, hogy nyerésre áll az ellenfél.

A témához egy szerintem lényeges gondolatot tennék hozzá, ami kikívánkozik belőlem, ez pedig az erőszak lélektani hatása. Nem csak maradandó emlék ugyanis... Aki barátai között lát verekedést, vagy a családjában, stb., annak meg kell birkóznia azzal, hogy ott a kapcsolat is sérül, és már sosem lesz ugyanaz. (Tudom, hazabeszélek, de mindig szeretem hangsúlyozni, hogy a zsáneríróknak szükségük lenne egy kevés pszichológiára, sokat lendítene a minőségen.) Háborús erőszak megítéléséhez is érdemes körülnézni orvostörténelmi, illetve pszichiátriai leírásokról a nagy háborúk után. A poszttraumás stresszbetegség, a "gránátsokk", különböző részleges agysérülések, szembenézni vele, hogy a barátod túlélt egy fejlövést, de egyedül nem talál el a folyosó végére, és a feleségét csak a gyűrűjéről ismeri fel stb... Ezeknek nagyon nagy súlyuk van, amik érdekes adalékai lehetnek egy történetnek (és csúcspontjai a dramaturgiának).

Mindenképpen egyet értek azzal, hogy az erőszakot nagyon súlyosan alábecsülik az irodalomban. Sokszor nem is része a történetnek, egyszerűen egy két perces akadály a dramaturgiában, hogy az olvasó ne aludjon el... De ha nincs súlya, minek belerakni? Mintha azt mondanánk, hogy "áh, történt valami, de nem fontos, ugorjunk".

Nihil írta...

Megmondom őszintén, engem sokszor az zavar, amikor az erőszakot egyfajta pozőr spleennel állítják be. Jó, hogy kibogozzam ezt a képzavart (akkor is ez a kifejezés ugrik be): bár igyekeznek az erőszakot plasztikusan ábrázolni, azért a röpködő testrészek dacára is úgy állnak a mészárláshoz, mintha "jó mulatság, férfi munka" lenne. Rengeteg magyar művet olvastam, amiben a legtöbb metaforát az erőszak kapta (olyanokkal, amit te is beidéztél), és mintha minden arra lett volna kihegyezve. Jó, egy kvázi-középkori világtól nem lehet a Star Trek Föderációjának eszméit elvárni, magyarán, hogy mindenki leül tárgyalni, de!
Sokszor olvastam olyan novellát, amiben a probléma egyetlen megoldása a nyers erőszak volt. Aztán meg, hogy az egész szóljon is valamiről, ezután ment a kesergés, hogy lám, mégsem adott az egész semmit, de szar a világ! A főhős nem próbálta meg az eszét használni, nem szállt magába és nem választott egy olyan utat, hogy bosszúállás helyett mondjuk túlélőket keres, segít másoknak talpra állni, vagy megpróbálja átmenekíteni másokra a hagyományait, esetleg - ahogy írtad - új életet kezd. Tényleg van az úgy, hogy valakiben felmegy a pumpa, ahogy Raon írta... azonban számtalan más reakció is létezik, és sokszor azért nem cseszünk vissza a másiknak (nemcsak erőszak, hanem más téren), mert nincs arra energiánk, hogy bevállaljunk plusz egy konfliktust egy ostoba faszkalappal, aki szerint egyedül ő az igazember szélese világon. Ha meg esetleg nem egy féregről van szó, akkor meg a félreértést lehet máshogy kezelni.
Az is igaz viszont, hogy sajnos azért kishazánkban is előfordulnak a vadállatian brutális dolgok, én legalábbis tapasztaltam ilyet a környezetben. Vannak gonosz emberek, akik olyan dolgokat tesznek meg, amik tényleg gyomorforgatóak. És az ember ilyenkor nem csak dühöz, hanem zsigeri tehetetlenséget is érez... ugyanis egy normális ember azt akarja kiküszöbölni, hogy valami baj érje a számára fontosakat. Persze megpróbálhat keresztbe tenni az ilyen rohadékoknak, hogy a tettük ne maradjon megtorlatlanul.
De a helyzet az, hogy az ilyen emberekre sokszor olyan zsigeri korlátoltság jellemző, hogy egyetlen egyszer sem fog eszükbe jutni az, hogy "mégsem kellett volna bántanom a másikat", hanem hogy a másik a rohadék, a világ a rohadék, megmutatom mindenkinek... a másik viszont, hogy az emberben az is benne van, hogyha sokat belerúgnak, elpattan benne valami, és amúgy is, senki sem akarja, hogy a fejére nőjenek. Szóval az emberben inkább az van, hogy amikor csak lehet, elkerülje az ilyeneket.

Persze lehet ezt jól. Az egyik az, ami Tad Williamsnél vagy Martinnál van, nevezetesen, hogy az erőszak nem ad semmit, csak elvesz. Ha valaki náluk megsebesül, annak komoly következményei vannak.

A másik az, hogy nem zavar akkor, ha esetleg a hősök lerázzák magukról a sérüléseket, ha alapjában véve nem veszi magát komolyan és nem a harcon van a lényeg, hanem pl. a kalandon.

Ugyanígy kedvelem pl. Gaiman hőseiben, hogy nekik sokszor az eszüket kell használni, és ahol lehet, kerülik az erőszakot, mert tipikus átlagemberek. Ugye, a sárkányokat le lehet győzni, de az erőszak mellett rengeteg megoldás van.

Néha egyébként az említett fantasy novellákban azt éreztem, mintha a mészárlások súlyukat tekintve nem lennének többek iskolai verekedéseknél, és éppen ezért elbagatellizálódnak. Szeretem a fantasyt, de a novellák, melyekre a fent említett idézetek a jellemzőek, mintha kamaszos vágykiélések lennének, nem többek.

Nihil írta...

Plusz: kamaszos vágykielégítés alatt azt értem, hogy ugye papíron lehetünk nagyfiúk, aki a harcból mindig győztesen kerül ki, és nem kell attól félnünk, hogy megsérülünk. Arról nem is beszélve, hogy életveszélyben/harcban máshogy gondolkodik az ember, mint a számítógép mögött. Papíron persze minden akadály könnyen vehető, legyen az erőszak vagy a hölgy megszerzése.

De! Amit írtam "az erőszak az egyetlen megoldás, de az se ad semmit!"-féle hozzáállásról, az már másnak a szemét is csípte más közegben.

A világ egyik legrosszabb képregényében egy posztapokaliptikus jövőben harcol egy kiöregedett hős bazi nagy karabéllyal. Mutánsok, majd a klónozott Adolf Hitler ikrek ellen. Nem vicc, és én erről egy beszámolóban értesültem. Becsszó. Szóval, ennek a beszámolónak a végén a kritikus majd eldobta az agyát, amikor a hős halála után az egyik kissrác segítő szomorúan dob egy pisztolyt a tűzbe, mondván, ha ez nem lenne, akkor a hős is élne.

"Egész végig a problémákat azzal oldotta meg, hogy szitává lőtt mindenkit! Nem rángathattok elő a végére egy fegyverellenes tanulságot, mintha a képregény végig erről szólt volna, mert éppen az ellenkezőjéről!"

Erre példa az fantasyre, amikor a harcos beveszi magát az öldöklésbe, aztán a harcmezőn haldokolva elmélkedik arról, hogy "jajj, de szar alak voltam, és jajj, a papok hogy átcseszték a fejem, amikor a háború hősiességéről prédikáltak!" Mondjuk az előző néhány hadjáratot csukott szemmel élted túl?

tapsi írta...

Viszont csak most, Nihil hozzászólását olvasva jutott az eszembe, hogy mi zavart annyira az egész eszmefuttatásban...

Az egész bejegyzésben főleg a nyelvileg is ócska és igénytelen megoldásokat mutattad be, holott ezen a szinten nem csak az erőszakról nem kéne írni, hanem semmiről sem, soha. A tegnapi ebédről sem. Aki így ír, az sms-t se küldjön. A beidézett mondatok megfelelői bármilyen más témában ugyanúgy ócskák lennének és elviselhetetlenek. Az nem jó érv, hogy buta emberek írtak már róla szarul, mert buta emberek mindenről írtak már szarul.

Nihil írta...

Tapsi: azért egy rántottafőzést hasonló stílusban megnéznék.

"Odanyúltam a serpenyőhöz, ám óvatlan voltam és MEGÉGETTEM A TENYEREM! Kiejtettem hát kezemből, és a nektársárga életadó táplálék kifolyt a koszos, bogársújtotta padlóra!"

Jó, Martin mondta, hogy nem az a lényeg, mit csinálsz, hanem hogy hogyan. Ha rántottát, akkor ügyelj arra, ne égesd meg magad!

onsai írta...

Tapsi, pár idézetet felismertem, egy írós oldalról van. Gondolom, majd fejlődnek. :)

Jud, érdekes bejegyzés volt
Az erőszak szerintem simán csak elvárás egy fantasyban. Hogy domborodna ki a hős maszkulin volta, ha mindig az agyával győzne? :)

szs írta...

"nektársárga életadó táplálék kifolyt a koszos, bogársújtotta padlóra!"'

Húha, ez már majdnem olyan, mint egy SF kiadó verse. :)

tapsi írta...

Nihil: úgy értettem, hogy egy bénán megírt szerelmi jelenet pont ugyanolyan szánalmas, mint egy bénán megírt erőszakos jelenet :) oszt' az érzelmi szálakat mégsem szokták annyira fölöslegesezni.

Onsai: épp ez a bajom. Hogy ezek a hibák nem azt igazolják, hogy fölöslegesen sok a gyengén megírt erőszakos jelenet, hanem hogy a kezdők és a tehetségtelenek nagyon szánalmas hibákat ejtenek. De hát ők meg mindenben.

Hanna írta...

"Hogy domborodna ki a hős maszkulin volta, ha mindig az agyával győzne? :)"
Nem vitatkozásképpen, de erről meg eszembe jutott egy korábbi cikk (amit most nem találok) arról, miért is elvárás egy fantasynél, hogy maszkulin legyen, illetve mi történt itthon a fantasyvel, hogy még mindig nem zajlott le az a hangsúlyeltolódás a maszkulin (és egyébként fehér és férfi) hősöktől a változatosabb hősök és nemi szerepek felé, ami kint már zajlik egy ideje?

És hogy miért jutott eszembe...? Mert az erőszak és a férfiközpontúság kéz a kézben jár a fantasyben, lásd az erőszakos problémamegoldások túlsúlyát (és nem csak elfogadását, de egyenesen kívánalmát) a kommunikációra, kompromisszumra törekvő megoldásokkal szemben. Az az általánosan kialakult kép (írásminőségtől függetlenül), hogy a harcos (erőszakos) főhős = menő (a vérengzés pedig a nemes cél érdekében természetesen megbocsátható). És komolyan, kínomban vigyorgok, de már megint visszakanyarodtunk a nemi szerepekhez (a végén még kapok szülinapomra egy öngyújtót, hogy legyen mivel elégetni a melltartómat...). Gondoljunk csak bele, mi történne azzal a fantasy könyvvel, amelynek a főszereplője mondjuk egy gyógyító férfi! Csajoknak való az ilyen, mi? Vagy amelyikben okos diplomata nők hozzák el a megoldást? Szemben mondjuk a láncbikinis harcoslányokkal és a szívdobbanásokra osztott harci körökkel? Biztos egyenlő esélyekkel indulnának az olvasók figyelméért vívott csatában?

Nyilván van, aki habozás nélkül a gyógyító férfit és a diplomata nőket választaná a fantasy olvasók közül, de nem hiszem, hogy ők lennének többségben, ugyanis nem ez a megszokott, az elvárt... (A fantasy iszonyú konzervatív nemi szerepek terén, és a harcoslányok csak erősítik ezt a szabályt, mert többségükben cicis férfiak, úgyhogy ne is próbáljuk megmagyarázni, hogy ők lennének a tipikus és követendő "erős nő"-minta.) Közben sorra születnek az olyan fantasyk, ahol nem az erőszak van középpontban, de valahogy ezeknek itthon alig-alig van párja.

Vannak jó regények, amelyek erőszakkal (vagy annak ellenére) is sikeresek és nagyszerűek. És vannak, amikben semmi szükség erőszakra. De nem véletlen, hogy a fantasyt a kardos hősökkel (meg a sárkányokkal) azonosítják, és ezért a sztereotípiáért írók és olvasók egyaránt felelősek.

Ugyanakkor nem kell beállni a sorba és az sem baj, ha valaki erőszakos történeteket ír. Csak csinálja jól.

Nihil írta...

tapsi: tudom, tudom, csak viccelődtem (vagyis akartam). :D Azért a fölösleges és rosszul megírt érzelmi szálakat a férfiak igencsak felszokták emlegetni. :) De nem kekeckedni akarok, mert egyetértek Veled! :D

Hanna: hát tőlem aztán nem kapsz öngyújtót, mert én ezzel baromira egyetértek, amit írtál. :D

Nihil írta...

szs: ajjaj! Nem gondoltam én ám azt komolyan! :D

onsai írta...

>Onsai: épp ez a bajom. Hogy ezek a hibák nem azt igazolják, hogy fölöslegesen sok a gyengén megírt erőszakos jelenet, hanem hogy a kezdők és a tehetségtelenek nagyon szánalmas hibákat ejtenek. De hát ők meg mindenben.

Igazolni csak statisztikával lehetne, pl a könyvből hány oldal jut a hentelésre.
A példák azért is érdekesek, mert ha ezek a fiatalok fejlődnek, az valószínűleg azt jelenti, hogy a harci leírások lesznek jobbak, nem azt, hogy nyitottabb lesz a nézőpont.

onsai írta...

@Hanna, szerintem egyszerűen nem nőttek föl érzelmileg a férfi olvasók. :P

Hanna írta...

Onsai: Én nem hiszem, hogy csak a férfi olvasók lennének a ludasak, különben nem törekedne egy csomó fantasyt író nő is arra, hogy pont ugyanolyan beszűkült szerepekkel teli regényeket írjon, mint férfitársaik. ;)

Vaszilij írta...

Én igénytelen vagyok, de szeretek néha olyan könyveket olvasni meg olyan filmeket nézni, amelyben a macsó főhős jól megver mindenkit, aki az útjába áll, utána pedig lelép egy dögös csajjal, és boldogan élnek a következő balhéig.
Biztosan azért, mert én valójában gyenge vagyok és egyetlen harcművészetet sem űzök nagymesteri szinten, sőt szemüvegem is van, és ha rossz emberek rám támadnának, biztosan nem tudnék ellene tenni semmit, megvernének, és még a szemüvegem is eltörne. :)
És amikor ilyen könyveket olvasok vagy ilyen filmeket nézek, nem mindig érdekel, hogy erkölcsileg helyesen járt-e el a főhős, vagy kereshetett-e volna más megoldást, mert csak szórakozni akarok, és kész.

Más kérdés, hogy ezeket a műfajokat (azaz zsánereket) is lehet jól és rosszul csinálni, de nekem elég, ha azon belül csinálják jól.

Jud írta...

Sziasztok, köszönet az érdekes és értékes észrevételekért, néhány további gondolat:

Raon, ahogy Hollódombi is írta, nem olyan egyszerű ez az egész, és tényleg általános hiba, milyen könnyedén átsiklunk az erőszakos részek leírásán, hatásán.

Hollódombi: néhány mondat erejéig magam is érintettem ezt a részt, hogy elsiklanak a pszichikus hatás felett a szerzők. Ezt már a karakter felépítésébe is bele kellene venni (sztereotípia szintjén ez meg szokott történni: árva/rossz családi háttér, a főhősnek nem volt gyerekszobája, ellenben verte a mostohaapja, akit esetleg meg is ölt, ezért aztán csavarogni kényszerült, és lett belőle kóbor lovag etc.).

Nihil, nálad a kulcsmondat: következmények kellenek, különben nem lesz hihető az ábrázolt erőszak.
És igen, vannak gonosz, korlátolt emberek, akik ártanak másoknak, akár fizikailag is, de ennek elvileg nem kellene közrejátszania abban, képes-e valaki ilyen tapasztalat hiányában/birtokában hihetően írni.

Tapsi: ezért írtam, hogy aki nem tud jó leírást produkálni, az alapból valószínűleg az erőszakot sem fogja tudni ábrázolni - a készséggel összefügg minden. Csakhogy az erőszak, mint a káromkodás és a szexualitás ábrázolása, különösen erős eszköz, ezért úgy gondolom, megért egy misét. A bejegyzés első felében az alkalmazás indokoltságáról írok, ami vonatkoztatható más, speciális dolgokra is, nem csak mondatszintű badarságokat hoztam példának. :)

Onsai: nem mind van a netről innen-onnan, némelyik nyomtatásban jelent meg. (Avagy nincs különbség nyomtatott és e-írás között? :D)

Hanna: "A fantasy iszonyú konzervatív nemi szerepek terén..." - ez nagyon durva, de igaz. Éppen a fantasy... Na mindegy, megint ránk fogják, hogy feministák vagyunk. :D
Gyógyító férfi, diplomata amazonok: ezekre sütik rá, hogy soft fantasy, tehát nem high.
Na, ebből a skatulyából törj ki!

A kamaszos világkép - maszkulin elvárás témában egy érdekes adalék: az utóbbi pár hétben egy tizenéves lány novellájában olvastam a legdurvább, legöncélúbb (van ennek fokozata?) erőszakot, amit értelemszerűen mondatszinten is teljesen elhibázott.

Valószínűleg a zsánerben alkotó nők írásai sem mentesek, sőt, nagy mértékben átitatódtak az erőszakkal (elég megnézni bizonyos antológiákat - csakhogy ott valószínűleg kiadói elvárás is ez, illetőleg a törzsgárda olvasók részéről ez lehet az igény).

onsai írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Abdul írta...

most elgondolkoztam, írtam-e valaha olyan fantasy történetet, ahol harcoltak, vagy megöltek valakit, és nem jut eszembe ilyen. ez vajon mit jelenthet? :D

Névtelen írta...

jó írás, élvezettel olvastam, köszönöm

túl sok dologban nem tudok véleményt alkotni, mert tény, sem háborús, sem éles közelharci tapasztalataim nincsenek, és falusi gyerekként a fiatalság-bolondság jegyében megesett néhány ütésváltáson kívül nem sok közöm van az erőszakhoz

amit viszont nem kétlek, az az, hogy az erőszak és a szexualitás fokozott megjelenése a művészetben (könyv, film) egyszerűen a korunkra reagál

érdemes összehasonlítani egy klasszikus (60-80 éves vagy régebbi) sf&f művet egy maival, már látszik is a különbség
az emberek megváltoztak, ma már mindenhonnan a szex és az erőszak dübörög, a tévéből, a netről, a reklámokból, tényleg mindenhonnan, és sokan ma már természetesnek veszik, hogy ez így van
pedig ugye attól, hogy valamit sok hülye szajkóz, attól még bizony hülyeség marad... de anno azt tanultam, hogy a kínálatnak csak a kereslet szab határt
ma a népeknek szex kell meg erőszak, ha ezt nem kapják meg az egyik helyen, mennek máshová, ha nem szállítja a könyv, akkor leül a híradó vagy a net elé

szar ügy (már bocsánat a kifejezésért), de olyan világban élünk, ahol a népesség nagyjából 90-95 %-a ha csak hallgatólagosan is, de elismeri ezeket a folyamatokat, még csak a szavát sem emeli fel

igazából tenni ellene nem sokat lehet, mert az alanyoknak kell akarni, más helyett meg én pl. nem tudok és nem is akarok gondolkodni

ami pedig a legkárosabb ebben az egészben, az a tudatalatti raktározása, ami oda bejut, az örökre ott is marad, márpedig most rengeteg szemét jut be, és a két legnagyobb elem a felfokozott szexualitás meg az erőszak, nagyjából meg is van a megoldása, hogy mitől vannak komoly bajok az emberi civilizációban...

vinitor voltam

Jud írta...

Abdul, vigyázz, nehogy távkiértékeljenek. :D Te, te softfantasyíró!

Vinitor: ez nyilván pszichológiai hatás, és születnek tanulmányok a számítógépes játékok káros hatásairól, de ha az egyik bebizonyítja, hogy igen, rossz, egy másik megállapítja, hogy egészséges elmére ezek nincsenek negatív hatással. Nem tudom. Az erőszak és a szexualitás korábban is élesen jelen volt, csak nem voltak ennyire jó és közvetlenséget teremtő tömegtájékoztató eszközeink. Korábban csak összedobolták a népet a térre, kivégeztek pár embert, és mindenki ment a dolgára. Most meg bekapcsoljuk a tévét, és... nem kapcsoljuk ki.

A közízlés és annak alakíthatósága egy külön téma. Egy ideje tervezek arról is egy bejegyzést.

(Hmm, a szóellenőrző azt mondja, "dedilis"). :D