2011. június 14., kedd

Tiszavirágzás

Évekig éltem a Tisza mellett, és gyerekkoromban afféle legendaként mesélt nagymamám a tiszavirágzásról, amit el sem tudtam képzelni. Sokáig azt sem tudtam, hogy rovarokról, ráadásul önmagában annyira nem is szép jószágokról van szó. Soha nem láttam egyet sem.

Tiszai csönd
A hétvégén Szegedre látogattunk, és kimentünk a Tiszára, mert barátunk azt mondta, hatkor kezdődik a kérészrajzás. Kicsit később, a nap hanyatlásával valóban furcsa, szitakötőre emlékeztető rovarok kezdtek kiemelkedni a vízből, és ha szerencséjük volt, nem kapták be őket a halak. Ha még nagyobb szerencséjük volt, eljutottak a partra, ahol ismét vedlettek, immár utolsó alakjukba, hogy tovaröppenjenek, végig a folyó fölött. Néhány órás életük során párosodnak, lepetéznek és elpusztulnak. Miközben jóllakatják az erdei pintyeket (a környező fákon állt lesben egy hím), a sirályok tömegeit, és sok-sok halat.

A csapat elvarázsolva bámulta a vizet, és időnként hangos "nézd, ott egy, ott jön egy" kiáltásokkal instruáltuk a kamerázókat, fényképezőgéppel lesben állókat. Aztán az egyik kérész a borospoharam szélén kötött ki, és rövidesen kígyózó mozgással kezdett kibújni a bőréből. Alátartottam a tenyerem, amibe kisvártatva bele is pottyant. Nem sejthette, mennyire kiszolgáltatott, de azt sem, hogy valójában egész életében ekkor volt a legnagyobb biztonságban.

A levedlett bőr, amit "bugyinak"
kereszteltünk el
Amint kiszabadult az új szárnya, már ott sem volt, még a "bugyiját" is magával vitte, amiből egyébként később többet is találtunk a parton. Ha nem válik le róluk, később a víz segítségével húzzák le.

Nem mindnek sikerül kibújni a bőréből, ami még üresen is sokáig meg-megmoccan, de kárba nem vész egy sem. Még akkor sem, ha egy idő után a sirályok már annyira jóllaktak, hogy csak mélán köröztek a magasban. A természet mindig a nagy számok törvényében gondolkodik. Az ember nem.

Azt mondták, régen a kecsege kedvence volt a kérész lárvája, és szó szerint felkaparták a folyómedret a lárvákért, hogy aztán horogra tűzve fogják vele ezt az ízletes tiszai halat. Mindkettő jóformán kipusztult. Ráadásul még levonult az a frankó ciánfertőzés is a folyón (emlékeztek még?) - és mégis, azt megelőző nap, hogy kint voltunk, tiszai barátunk mesélte, felhő mennyiségű rovar keringett a víz felett, a csöndben hallani lehetett a milliónyi szárnyak csapkodását. A rajzásból szinte csak hírmondók maradtak ehhez képest, amikor mi voltunk, de még így is fél órán át néztük a folyó közepét, ahol a sodrás irányában, mint megannyi repülő virág, indultak első és egyben utolsó útjukra a kérészek.

Ez csak látszólag könnyű

2011. június 8., szerda

A magány sárga sivataga - a Galaktikában

Úgy alakult, hogy tavaly Bradburyt olvastam nagy mennyiségben, és teljesen a hatása alá kerültem. Na, nem mintha ez az egyperces történet bármilyen szempontból legkedvesebb sci-fi (vagy nem sci-fi) íróm akármelyik írása közelébe érhetne, de azért én nagyon örülök, hogy napvilágot láthat - a lehetőséget itt és most is megköszönöm.

Furcsa, de éppen nyakig benne vagyok egy hosszabb lélegzetű történetben (150 K jelenleg), amelyben előkerül ez a kis világ, a magány sárga sivataga. Az érzés és az ötlet agyam rajzos felét sem hagyta nyugodni, valamilyen szinten visszaköszön az Új Galaxis 17. számának borítóján is (miközben egyáltalán nem illusztrálja a novellát).

Amit még fontosnak tartok megemlíteni, hogy igazi női SF számnak ígérkezik a 255. Galaktika, már csak ezért is alig várom, hogy kézbe vehessem.

SF vegyesfelvágott

A szakosztály gyorsan levette a kisregény értékeléseket (bár tartok tőle, most már csak az nem olvasta el, aki nem akarta), de úgy döntöttem, én is eltüntetem addig a blogról, míg hivatalosan újra meg nem jelennek a vélemények. (Vagyis majd a Con után). Viszont Mandics György értékelése a tavaly már beérkezett kisregény-nevezésekről továbbra is elérhető, úgyhogy akár a szakosztály honlapján is maradhattak volna Sárdi Margit kritikái.

Más. Azt hiszem, összeállt a literátorműhelyes előadásom, és úgy néz ki, pps-t is tudok majd vetíteni, ami a témát (leírás) illetően több mint jól jön. Végül semmiféle elrettentő idézetet nem tettem bele, egyszerűen nincs idő az elhibázott írásokból kiragadott részletekre (kivéve egyet, ami saját lesz).

Más. Néztem az Agave blogján az Izing-regény kapcsán tartott könyvbemutatót, pontosabban az arról készült videót. Varga Bálint azt mondja, "esz-ef", én "es-ef"-nek vagy "szci-fi"-nek mondanám, meghagyva a külföldi kollégáknak az "esz-ef"-et. Abban is van némi kavarás, hogy írásban "az" vagy "a" SF. Az előadásban kétlem, hogy ráállna majd a szám az "esz-ef"-re.

2011. június 3., péntek

Pécs plein air

Egyre jobban élvezem, ha élőben, szabad levegőn, "plein air" festhetek. Ritkán van rá alkalmam, úgyhogy most, hogy viszonylag rövid időn belül kétszer is sikerült, különösen örülök.

A Málomi-tónál május második felében enyhén leégtem a napon, miközben ez a kép készült:



Múlt héten pedig a rajzosokkal másztunk fel a Mihály utcába, ahonnan nagyjából ez a látvány fogadja az arra járót:



Vicces volt, hogy a házban, ami előtt letelepedtünk, egy tini lány bekapcsolta a dáridó-diszkót, és iszonyú fals hangon danolászott hozzá. Rögtön lekapcsolta, amikor meghallotta kintről a galád nevetésünket. Később, amikor a Nap lentebb ereszkedett, és az árnyékunk a hihetetlenül meredek utcán húsz méteresre nőtt, árnyjátékoztunk.

A képen egyébként látszik az idő múlása, azt hittem, sokkal gyorsabban ki tudom majd festeni a ceruzavázlatot, ezért feldobtam az első árnyékfoltot a templomtorony mögé. Tévedtem, a színezés elhúzódott. Mint minden képből, ebből is tanultam.

Mindkét festmény akvarell, 35x45 cm-es papíron.

2011. június 2., csütörtök

Öt perc hírnév

Angolul tudóknak az SFmagon olvasható szubjektív élménybeszámolóm (nagyjából az, ami itt a blogon magyarul) a 2009 novemberi londoni bemutatóról. A színdarab angol nyelven ugyancsak felkerült az SFmagra.