2011. július 4., hétfő

Thank you, Roger!

Nem, nem a teniszezőre gondolok, ráadásul ki is esett Wimblendonban, hanem a Pink Floyd egykori frontemberére, Roger Watersre. Elmentünk A Fal koncentre, mert tudtuk. Hogy. Ezt. Látni. Kell.

Igazság szerint, amikor először volt szerencsém A Fal c. filmhez, arra gondoltam, ez milyen jó lenne már színházban. Aztán évekkel később olvastam valahol, hogy a Pink Floyd régi két nagy arca, Gilmour és Waters összefutott valami strandon, vagy mi, és ez olyan jól sikerült, hogy elkezdtek kibékülni, és közös fellépéseket tervezni. Meg szóba került A Fal, hogy jó lenne ezzel is kezdeni valamit. Színházszerűt.

Aztán csönd. Néha láttam új felvételeket a jútyúbon, live aid koncerteket, ahol Watersnek besegített Gilmour (mivel előbbinek hangja konkrétan alig volt), aztán Waters Magyarországon is fellépett, de nem mentem el. Vizsgaidőszak volt, első éves egyetemista koromban. És apámon kívül nem is ismertem más PF rajongót. Sőt, azt hittem, én vagyok csak ilyen csodabogár a velem egyidősek között.

És megint évek teltek el, amikor is eljutunk a jelenbe. Roger Waters "színre" vitte A Falat. Ott volt a helyünk.

Emlegetem a színházat idézőjellel és anélkül, de miután vége lett az előadásnak, tényleg ez járt a fejemben, hogy ez csak félig volt koncert, ellenben egy gigantikus színi előadást láttunk a sportarénában.

A Fal amúgy sem "csak egy album", van eleje, közepe és vége, a szövegek sem csak úgy vannak, hanem mondhatni versek, és amikben benne van Waters - az együttes széthullásához is vezető - politikai állásfoglalása, fegyver- és háborúellenessége. A zene sem az a könnyen emészthető, meghallgatom naponta, ill. beteszem, hogy szóljon valami a háttérben. Nem. Erre figyelni kell. Olyan, mint egy kötelező olvasmány. Mint mondjuk a Hobo B.B.-től a Mesél az erdő.

(Mondjuk én mindkettőt viszonylag gyakran hallgatom).

A film szürreális, brutális, talán az öncélúság határán, és igazság szerint a koncerten jöttem rá igazán, hogy ez az egész olyan, mint egy óriási önvallomás, Waters személyes dilije. Ha nem is teljesen, de részben biztosan.

Ha valaki ismeri az albumot, az tudja, "hol jár le a kazetta". Na, ott van vége az első felvonásnak. A színpadon hosszában, elválasztva a zenészeket a közönségtől, eddigre (tehát kb. 45 perc alatt) épül fel egy fal, amelyre az egész előadás alatt - egy számot kivéve - folyamatosan vetítenek (a filmből vett animációkat is). A második felvonás a "B oldal", az első szám a Hey You, ekkor nem történik semmi a színpadon. Woof szerint még másik két szám is üresjárat volt, egyik az első felvonás utolsó száma, amikor helyére kerül az utolsó tégla, és Waters elköszön, hogy "good bye", másik a Hey You-t követő akusztikus rész, akkor két téglát bontottak ki, amelyeken át látszott két gitáros.

A második felvonásban ezután, nagyjából a csúcspont, a Comfortably Numb alatt kb. fél perc alatt átkerülnek elénk a zenészek, és a színpadon ismét több a mozgás, ismét mozgalmasabb a vetítés is. Az első felvonásban több volt a báb, egy nagyon picit ezeket funkciótlannak éreztem, de azért jól fokozták a szürreális élményt.

A szünetben folytatódott, ami már rögtön az előadás elejét is meghatározta: a közelmúlt és a 20. század más háborúiban, terroreseményekben elhunyt személyek fotói, neve - és néhány sor róluk - jelennek meg a falon. Megrázó. Iraki polgári áldozat éppúgy szerepel a képeken, mint az ikertornyok összeomlásakor embereket mentő tűzoltó. ("We are all equal in the end", énekelte Waters egy másik albumon, '83-ban). A szünetben a sok-sok név között felfedeztem egy magyar katonát is a '40-es évekből. 

Az előadás sokkal elementárisabb, mint a film, sokkal komorabb és aktualizált ezekkel az üzenetekkel, mintha kevésbé szólna Watersről és a dilijéről, és mégis, végeredményben ott áll az egész közepén ő. És jobban értettem, miért is ment szét a Pink Floyd, hogy mi az, amit ő felvállalt, a többiek érthető módon nem, és arra is rájöttem, hogy Waters bármit megtehet, talán az egyik legszabadabb ember a világon. Például minden egyes országban, ahol fellépett, a Mother c. szám egy bizonyos soránál - egy kérdésre válaszul - kiírták a közönség anyanyelvén, hogy "No fucking way". Vagy pl. az egyik animációban repülnek a bombázók, amikből először bombák hullanak, és amik aztán különféle jelképekké változnak. Kereszt, Dávid-csillag, Shell-logó, dollárjel, McDonalds logó... és ezek aztán jó sokáig pattognak és hullanak az ember szeme előtt, majd egyetlen véres masszába olvadnak. Waters pedig ránk bízza, hogy gondoljunk, amit akarunk.

Sok-sok momentum volt még, amiről írhatnék (pl. ügyes volt a magyar gyerkőcök kórusa, a színpad előtt felnőttek vezényelték őket, gondolom, a tanáraik), nekem 100 %-osan tetszett, Waters hangjára sem volt panasz (félplayback?), minden flottul ment, látszott, hogy így, a turné utolsó állomására már iszonyú rutinosan tudják, mikor ki hova lép és kerül tégla.

Mivel Waters nem tiltakozott, hogy bárki felvételt készítsen az előadásról (a táskákat sem kutatták át belépéskor), az említett videómegosztón gyakorlatilag az összes szám fent van (némelyik felvétel egész jó minőségben). Tehát lehetett volna fényképezni, de örültem, hogy nincs nálam a gép, így nem kötött le a gomb kattintgatása, ellenben így csak az előadásra figyeltem.

A jútyúbon a különböző turnéállomásokról is lehet vadászni. Ha valaki szerette az albumot, és különösképpen a Comfortably Numb-ot, akkor ha mást nem, azt feltétlenül nézze meg. (Utána a többit is meg fogja. :D)

3 megjegyzés:

adeptus írta...

Annak idején vagy tucatszor megnéztem a berlini fal helyén adott koncertjük felvételét, pedig nem is vagyok Pink Floyd-rajongó.

Jud írta...

Az nem az, amit korabeli együttesek és énekesek adtak elő?

adeptus írta...

De bizony, és ott is felépítették a hungarocell-falat, meg vetítettek, stb. Óriási volt. Na jó, Cindy Lauper kicsit hamiskás volt, de akkor is klassz produkció volt.