2012. január 13., péntek

Az elmebaj romantikája

Onsai cikke az alkotói létről, még pontosabban a hozzászólások alatta, elgondolkodtattak.

Azt hallottam, az orvostanhallgatók (meg úgy általában azok, akik valamilyen "gyógyítói" funkcióra készülnek) tanulmányaik során diagnosztizálják magukon még a legsúlyosabb betegségeket is. Ezt el tudom képzelni, például elég, ha a neten rákeresünk bármely hétköznapi tünetre, mondjuk arra, hogy fejfájás, és az egyszerű frontérzékenységtől kezdve az áttétes agydaganatig bármit találhatunk, amelynek ez tünete lehet.

Ugyanígy szegény íróvannabík is sorra "tapasztalták" magukon a kreatív, ámde sokszor elmekórtani eseteknél megfigyelt jelenségeket. A hideg kiráz ettől a "művészlélek" kategorizálástól (innen eredhet, azt hiszem), attól a sztereotípiától, hogy aki alkot, az "valamilyen szinten nem normális". Már miért is?

Aligha tagadhatnám, hogy alkotó vagyok. Festek, rajzolok, írok, mint rengeteg más ember. Borzasztóan túldimenzionáltnak érzem ezt az egészet, és nevetséges, ahogy egyes kommentezők levezetik, hogy igen, igen, ezt vagy azt ők is tapasztalták a saját bőrükön (elméjükön)! Akkor már tegye fel hozzá a kérdést is, hogy ezek szerint neki is bipoláris meg a tök tudja milyen személyiségzavara lehet? Tényleg igényt tartana bárki ilyen diagnózisra, csak mert azzal "igazolhatóan" művészek lesznek? (Szmájlival vagy anélkül).

Persze, hogy ugyanabban a helyzetben írunk, hiszen a gép helye megvan az asztalon. Persze, hogy mennek néha végtelenített számok, de kinél nem? Egy barátnőm, aki maga nem volt egyébként alkotó, egyszerűen annyira szerette a Scooter Fire című számát, hogy egy 60 perces kazetta mindkét oldalára felvette egymás után. Normális?

"Maga a munka kapcsán úgy tűnik, hogy kétféle alkotó van. Az egyik ”kettős tudattal” rendelkezik, nem csak az intuíció vezeti, hanem jelen van egy erős folyamatos kontroll és kritika is (Jung-féle reflektív-szentimentális-apollói típus), a másik viszont úgy érzi “diktálnak neki” (Jung-féle achaikus-naív-dionüszoszi). Ezt talán lefordíthatjuk az írástechnika nyelvére is; egyes szerzők spontán írnak és csak később szerkesztenek. Mások pedig minden mondatot azonnal csiszolnak." 

Akkor én egy harmadik vagyok: hol így, hol úgy.

Az írók kiesnek a valóságból alkotás közben. Hogy a csudába ne, de kiesek a valóságból akkor is, amikor dolgozom, mert... kapaszkodjon mindenki... koncentrálok! Nincs többről szó, mint hogy az alkotáshoz is nyilvánvalóan kell valamekkora összpontosítás. Esetleg ellazulás. Igen, vérmérséklettől függően zabos lesz az ember, ha megzavarják.

Előfordult, hogy reggel kilenckor hirtelen nekiestem egy olajfestménynek. Idővel megéheztem, azt hittem, dél van. Gondoltam, most már úgyis nagyjából kész lettem vele, megyek enni. Délután három óra volt. Milyen messzemenő következtetést kéne levonnom ebből az agyműködésemet illetően?

"Az alkotók egyedien gondolkodnak." - írja valaki. Bár így lenne, akkor sokkal több eredeti művet olvashatnánk, például a magyar SF berkeiben.

Ettől szerintem teljesen független kérdéskör az, amikor a környezet nem tolerálja valaki hobbiját. Mert hogy ez az alkotó emberek nagy részénél igenis hobbi. Szabadidős tevékenység, ami feldob. Más ilyen időtöltésre is "féltékeny" lehet a partner, futballozásra, kocsmázásra, szabadidőben végzett túlórára... Mégsem merül fel, hogy az illető esetleg "nem normális", csak a "hiábavaló" alkotás esetén.

Az alkotás nem pótcselekvés, írja onsai a cikkben, és bizonyára így látják a pszichológusok. Hát, nem tudom. Sokaknak életpótlék, az utolsó mentsvár, amiről úgy gondolják, ha az élet semmilyen más területén nem jött össze, akkor majd itt fog. És ha valaki ekkor is falakba (pl. kritikákba, kiadói elutasításba) ütközik, újabb, ámde valójában ismerős konfliktusforrással találkozik, amiből semmi jó nem szokott kisülni. Szerintem ez pótcselekvés abban az értelemben, hogy már előzőleg, az élete más területén is szembesült nagyon hasonló/ugyanolyan konfliktussal (minden visszavezethető mások egyet nem értésére, ami azért gyakori), az írásba pedig abban a reményben "menekült", hogy itt majd nem kell ezzel szembenéznie. Arra számított, hogy az majd az ő győzedelmes terepe lesz. De sajnos nem.

Mindez nem jelenti azt sem, hogy valóban vannak elmekórtani estek, akikkel az onsai által összefoglalt tanulmány is nyilván foglalkozik. Ez azonban nekem tyúk-tojás problémának tűnik. Rakás elmebajos nem alkot, rakás elmebajos meg igen. Rakás nem elmebajos is alkot, rakás nem elmebajos meg nem. Az igazán nagy művészek, zeneszerzők, festők, írók, költők stb. közül mennyien szenvedtek - nagy valószínűség szerint - valamilyen, a diagnózis szintjét elérő elmebajban, az jó kérdés (és amit nyilván az adott korban még nem ismertek, mint "betegséget"), de az talán még jobb, hogy az "átlagemberek" mekkora hányadát tudnák ugyancsak diagnosztizálni valamivel (vagy csak egy adott életszakaszukban), miközben ők nem is alkotnak. Ráadásul mi van, ha a "nagy emberek" elmebajának a kreativitásához, műveihez nincs is különösebb köze, az életében rá mért sorscsapásoknak viszont annál inkább? (És itt jön be még egy sztereotípia: abból lesz nagy művész, akit megvert a sors...)

Egy szó, mint száz: a kezdő alkotók helyében még poén szintjén sem kérdőjelezném meg a saját elméjük normális voltát. A fejfájás is legtöbbször csak egyszerű frontérzékenység jele. Vagy valami másé.

7 megjegyzés:

Névtelen írta...

Tetszett a bejegyzésed egyenessége a művészlélek kategóriától az egyedi gondolkodáson át a pótcselekvésig.

Meglepett, ezek szerint az Aranymosás alkotói közül páran odáig merészkedtek, mentális defektusokat keresnek/fedeznek fel magukon. Az elején még olvastam, ki mit kommentel, azóta nagyot fordult az eszmecsere.

Az írás egy időben nekem terápia volt, nem tagadom.

Amikor néztem az egyik nemrégiben véget ért tehetségkutatót, pont azt beszéltük, manapság rengeteg ember énekel, vagy alkot valamilyen szinten. Tényleg sokan, és nem is ez a baj, hanem hogy ezek közül még mindig sokan hiszik/képzelik azt, csak azért, mert ők alkotók, akkor ezzel be kell futniuk, próbálkozniuk kell. Nem elégszenek meg azzal, egyszerűen örömüket leljék benne, rettenetesen vonzza őket az ismertség, népszerűség csillaga. Néha olyan emberek is nekilátnak alkotói pályára lépni, akik amúgy a civil életben nem szűkölködnek, vagy mi több, elégedettek a munkájukkal, mégis nyitnának másfelé. Mintha hirtelen "mindenki" művész akarna lenni, mintha ez a szó a többi ember fölé emelné őket. Vagy rosszul látom?

Nibela

Envoy írta...

Azt hiszem, az Én, Claudiusban olvastam, mindenesetre nagyjából témába vág egy hasonló epizód. Állítólag amikor Caligulával valaki közölte, hogy a nagy hadvezérek - Alexandrosz, Julius Caesar, stb. - közül jó néhányan epilepsziában szenvedtek, másnap Caligula eljátszott egy epilepsziás rohamot, és utána élete végéig gyakran utalt szörnyű betegségére.

Az öndiagnózisos dolgot nem tapasztaltam, viszont általam ismert orvoshallgatókat, gyógyszerészhallgatókat egyaránt elért az első néhány anatómiaóra után az a rejtélyes elmezavar, miszerint neki már csak latinul ugranak be az izmok, csontok nevei. :) (Mire a mozgásszervekről új anyagrészre térnek át, a többség szerencsésen kigyógyul ebből a mániából.)

Jud írta...

Nibela: a népszerűséghajhászás egy külön téma, egyszer valahol olvastam, hogy az USÁ-ban felmérést végeztek tinédzserek között, hogy mire vágynak. A boldogság, bár meglehetősen ködös, elvont fogalom, nem ezt jelölték meg, hanem hogy híresek akarnak lenni.

Az írás, mint terápia jól működik, magam is tapasztaltam, mert ha igazán koncentrál az ember a regényére (szerintem ez regénnyel lehetséges, a novella ehhez túl rövid), akkor időről időre képes kikapcsolódni a valóságból.

Envoy: én olyan esetekről tudok, amikor valaki minden átmenet nélkül egyik általa beszélt nyelvről áttér a másikra ugyanabban a beszélgetésben, anélkül, hogy észrevenné. :D

onsai írta...

Jud, szerintem olvasd el újra a cikket, mert félreértesz sok dolgot.

Abdul írta...

a sok tévé mentális defektusokat okoz. a sok internet mentális defektusokat okoz. a sok facebook mentális defektusokat okoz. a sok ivás mentális defektusokat okoz. a Nintendo Wii használata mentális defektusokat okoz. egy panelházban élni mentális defektusokat okoz. vidéken élni mentális defektusokat okoz. túl sokat gondolkozni a gondolkozáson mentális defektusokat okoz. Magyarországon, 2012. 01. 14-én élni mentális defektusokat okoz. etc, etc. én inkább olvasnék jókat, azt' csók. nem tartom túl produktívnak az ilyen fejtegetéseket. :kalap::)

Jud írta...

Onsai: egyrészt nem egészen a cikk (egyébként olvastam, kétszer is, még mielőtt ezt megírtam), hanem a hozzászólások alatta; másrészt bizonyára van, amit harmadjára félreértenék (de majd elmondod, micsodát), mivel nem vagyok pszichológus.

Abdul: majd legközelebb. :)

tapsi írta...

szerintem a pótcselekvés valami tök más, mint amire te gondolsz, szerintem a pótcselekvés az, amikor valamit azért csinálsz, hogy semmit se csinálj, csak teljen az idő meg az élet, de egészen biztosan se nyoma, se haszna, se értelme ne legyen

na, és SEMMIFÉLE alkotó tevékenység nem ilyen