2012. január 9., hétfő

Paranoia SF író módra, avagy "ojjektív" kritikát a népnek I/III.

Minden SF író paranoiás. De legalábbis a hazaiak. Biztosan a mocsár nagysága teszi, hogy végeredményben mindenki ismer mindenkit, személyesen vagy látásból, így a barátságokkal (érdekekkel) is tisztában vagyunk. Ez pedig túldimenzionálásra hajlamosít: egy-egy kritikába vagy blogbejegyzésbe, kommentbe belelátni olyasmit, ami… nincs is ott. Vagy inkább nem úgy van ott, mint azt hisszük.

Az esetek többségében persze van mit látni bennük. Vagy már ez is üldözési mánia?

És persze mi másban nyilvánulna meg legerősebben, mint a kritikákban, díjak odaítélésben, vagy akár egy-egy dicsérő vagy lehúzó kommentben a „megfelelő” honlapokon. Pontosabban abban, amit mindezek mögé látunk, vagy szeretnénk látni.

Vannak egészen a valóságtól elrugaszkodott elképzelések, amiket valamilyen, olykor megfoghatatlan, utolérhetetlen sértettség táplál. Legutóbb az Aranymosás Magazin honlapján láttam erre egy szép példát, miért X.Y. regényét olvassák el/adják ki, de az enyémet (barátét, rokonét) nem; továbbá ilyen az is, amikor azt feltételezik, hogy valamely kritikát megrendeltek (akár pozitív, akár negatív az a vélemény), vagy hogy valamilyen véleményt végül direkt nem tesznek ki/linkelnek be valahová (pedig megígérték/máskor, másét – bizonyos emberekét – mindig kirakják).

A különböző – azonban több-kevesebb valóságmaggal rendelkező – paranoid elképzelések közé tartozhat a kizárólag nemi alapon történő hátrányos megkülönböztetés, vagy akár az angolszász sci-fivel szemben a hazai termés hátrányos megkülönböztetése, vagy hogy miért azok ülnek a Zsoldos-zsűriben, akik, vagy hogy egyes honlapok elitisták, vagy hogy végeredményben nem azért nem fogy egy regény, mert rossz, hanem mert az olvasók tojnak szegény íróra, a művére (és a zsánerre).

A legtöbb összeesküvés-elméletet ki lehet lőni személyes ismeretség kötésével, elbeszélgetéssel, vagy éppen meggyőződni a valóságosságáról (ez a rosszabb). A legtöbb elképzelés azonban bizonyítatlan marad, és csak a gyanú, az az átkozott gyanú lóg a levegőben, mint Damoklész kardja. Aztán ha a fejünkre esik, lesz belőle flém (újabban inkább a biztonságosabbnak ítélt, ámde folyamatos háttérben fúrás).

De a legláthatóbb SF-írók kreálta paranoid elmélet természetesen a kritikákat övezi.

Azt a sirámot, hogy nincs rendes kritikai feldolgozása a hazai fantasztikus irodalomnak, különösképpen, ami a fantasy-t és a sci-fit illeti, számtalanszor hallani. Ehhez azonban irodalmilag értékelhető művek is kellenének, és itt még mindig nem szépirodalmi szintről beszélek, én ezt fantasy és sci-fi esetében amúgy is fogalmilag kizártnak tartom.

Ettől függetlenül olvasói kritikák, ajánlók, ismertetők még léteznek, nem is egy honlapon. Ha van érdeklődésre számot tartó magyar megjelenés, arról általában több helyen is olvashatunk, és akkor még mindig nem számoltam bele a blogokat. Regényekről inkább, novelláskötetekről ritkán írnak az olvasók. A többség persze csak ajánló, kevés az olyan, amelyben a tartalmi ismertetésen és az ahhoz fűzött „tetszik/nem tetszik”-en túl merészkednek.

De mindegy. Akár lenne ezeknél komolyabb, esszé jelleggel, érthetetlen lilabölcsész nyelven megfogalmazott tanulmány (ez minek is), akár nem, az is ugyanúgy szubjektív lenne, mint a többi.

Azt a sirámot, hogy a kritikusok egytől egyik elfogultak, részrehajlók, hátsó szándékkal közelednek a műhöz (annak szerzőjéhez), úton-útfélen hallani. Különösen, ami szegény sci-fi és fantasy műveket (szerzőket) illeti. Némelyikről képtelenek úgy írni, hogy ne gúnyolódnának is rajta egyúttal (mármint a műveken), viszonylag népes közönség legnagyobb örömére. Mondhatnánk, hogy ezt elkerülendő nem kellene bénán írni, de hát ez már más kérdés.

Ha végre sikerül megértetni a mindig, újra és újra felbukkanó újszülöttekkel, hogy a vélemény minden esetben szubjektív, és nem feltétlenül kellene hátsó szándékot és/vagy hozzá nem értést sejteni a háttérben, akkor meg azzal jönnek, hogy állítsunk fel egységes objektív szempontrendszert a művek elemzésére. Jó. Állítsunk. Például: hány oldalas a könyv?

Jópofa ez az OSC-féle kritikusok jegyzéke is, csakhogy az ezekre adható válasz már szubjektív lesz. Hiába állítunk fel „objektív” szempontokat, azok mentén sem fog két egyforma válasz születni. Például a kritikus állapítsa meg, hogy „a karakter megérinti-e az olvasót”.

Nahát, egy tinivámpírregény ostobácska szereplői engem biztos nem fognak meg, de több ezer tinilányt igen. Biztos csak a korkülönbség teszi. Maga a regény olvashatatlan, de csak szerintem, mert – koromnál, olvasottságomnál, ízlésvilágomnál stb. fogva – nem tudom értékelni. Vagy esetleg „objektíve” rossz, mert hogy tíz év múlva a kutya nem fogja olvasni? És ezt miből állapítom meg? Mi van, ha újra kiadnák, és megint több ezer rajongóra tenne szert? És egyébként is, akkor és ott betöltötte a funkcióját, egy rakás embernek örömöt okozott. Hát akkor meg nem mindegy?

Vagy: Martin túlírta a SoIF köteteket. Ez majdnem objektív megállapítás, tekintve a könyvek puszta méretét. Csakhogy ez a durva túlírás zavarja-e az olvasót, vagy sem, már szubjektív.

Jó, jó, tényleg nem lehet megállapítani, jön erre a meghunyászkodó válasz, ami úgy folytatódik: de azért egy bizonyos szinten el lehet dönteni, hogy valami rossz, vagy jó, nem?

Lehetne, ha élő ember meg tudná nekem mutatni, mi az a „bizonyos” szint. Az Aranymosással már példálóztam, megteszem megint. Érdemes megnézegetni időnként a kikerülő részleteket (a kiadó által bekérteket főleg), mert valószínűleg az utóbbi tíz év fióknak írt (pontosabban ott rekedt) kéziratai 80-90 %-a ott landolt, már ami a hazai zsánert illeti (és a többség ki sem került). Zseni nincs köztük, legalábbis eddig, és ha eme durva, szubjektív becslésem nem csal (elnézve a ténylegesen megjelent, és már abból is szűrt termést), egyáltalán nem lőttem mellé a kéziratvadászatos bejegyzésemben.

A kikerült művek között nagy színvonalbeli ingadozásokat lehet felfedezni, és mindig meglep, milyen művekért képesek rajongani – feltehetőleg nem álnéven maga a szerző és barátai – az emberek. A mondatszintű hibákat könnyebb észrevenni, mint a koncepcionálisakat (regényrészletekből, első fejezetekből ez amúgy sem derülne ki), talán emiatt vagyunk hajlamosak azt hinni, hogy „ez az a bizonyos szint”: tud-e magyarul a szerző, és ha nem, akkor valószínűleg maga a tartalom is hasonló lesz. Ennek is megvan a maga csapdája.

Minél többet olvasunk azonban, jót is, rosszat is (utóbbit lehetőleg mértékkel, és lehetőleg észrevéve a hibáit), annál több összehasonlítási alapunk lesz, és a saját belső mércénk is folyamatosan változni fog. Valahogy mindig kiderül, hogy minél többet olvas valaki (és megkedveli a nagyon jól megírt műveket, ha számít neki az ötlet és az irodalmiság, az igényesség, a frappáns párbeszédek, cselekményesség és mondanivaló egyaránt), annál biztosabb, hogy a gyengén megírt művek fájni fognak neki. Ezért, ha valakiről tudom, hogy értő, okos olvasó, de legalábbis nagyon sok könyv megfordul a kezében, attól roppant átlátszó és furcsa viselkedés, amikor nem pusztán szemet huny durva hibák fölött, de még ajnároz is olyan művet, amely valójában bőven alatta marad a legjobb olvasmányai szintjének.

A paranoia pedig ekkor kezdődik, amikor ilyen kritikákat olvas az ember, és óhatatlanul elgondolkodik: miért dicséri, miért nézi el, miért nem látja a nyilvánvaló hibáit? Nem ugyanazt olvastuk? Nem ugyanazokat dicsértük és olvastuk korábban, ami miatt feltételeztem egy bizonyos igényszintet, aminél alább nem adhatná?
Ebben nem csak az én szubjektív megítélésem van (lehet) benne, de a másik ember pozitív (szemellenzős) elfogódottsága a szerző iránt, akit ismer, és aki barátja. Mert hogy az ilyen esetekben általában ez ki is derül. Barátnak pedig nehezebb megmondani, mit gondolunk – ha egyáltalán észrevesszük, amit észre kéne. És ha igen, nem volna jobb inkább… hallgatni?

Második rész

17 megjegyzés:

Nihil írta...

Érdekes, vállalható bejegyzés, pedig bevallom, a címben szereplő "ojjektív" szónál kicsit féltem, hogy esetleg vitriolos lesz... de nem, visszafogott és konstruktív észrevételek, kíváncsian várom a folytatást. :)

Jud írta...

Nihil, majd a következő! :D

Névtelen írta...

Pont mostanában kért meg egy ismerősöm - nem barátom!-, olvassam át a művét és írjam meg a véleményemet. Tudni kell, távol állnak tőlem a romantikus vámpírregények és ez ilyen darab volt. Szerencsére sikerült felülkerekednem a regénynek szánt mű stílusán és arra fókuszálni, amire az írója kért, ennek ellenére kiérezte kritikámból, nem a szívem csücske a misztikus romantika. Nem is tagadtam.

Valamilyen fokú ismerősnek érzelmileg nehezebb kritikát írni, de úgy gondoltam, azzal segíthetek a legjobban, ha már igent mondtam, őszinte leszek és ami nem tetszik, azt nem rejtem véka alá.

Számos cikkolvasás, netezés után megtanultam: objektív kritika nem létezik, ahogy objektív érzékelés sem a világban.

Kritikák mögöttes indokaihoz kapcsolódva: esetemben gyakorláson múlik, csírájában leszoktassam magam a "ezt most vajon mért így, erről és most írta nekem?"-mögé gondolásokról.

Nibela

fairylona írta...

Az olvasottsággal valóban együtt változik az ízlés. Amikor elkezdtem blogot írni, kb. öt évvel ezelőtt, még én is meg tudtam dicsérni egy-két olyan könyvet is, amit ma el se olvasnék.
Az ismerősök könyveiről meg már általában nem írok.

onsai írta...

Szerintem az ideális eset az, amikor a kritikus nem ismeri a szerzőt, nincs kapcsolata a kiadóval, és életében először látja a szöveget.
Na, ilyen szökőévben van. :)

Én is paranoidnak mondom néha a hazai sf-t, pedig nem az. Simán mindenki csak azt szűri le egy vitából, ami a személyére vonatkozik, és felnagyítja.

Érdekes volt a cikk, kíváncsi leszek, hova lukadsz ki...

Attila írta...

"Szerintem az ideális eset az, amikor a kritikus nem ismeri a szerzőt, nincs kapcsolata a kiadóval, és életében először látja a szöveget.
Na, ilyen szökőévben van. :)"


Khm.

onsai írta...

(Ja, igen, az oldal neve amúgy Aranymosás, nem jól írod.)

onsai írta...

Attila, torokcukorka?

Jud írta...

Köszi, Bea, javítottam!

Attila írta...

Nem, csak én pl nem csak szökőévenként írok kritikát...

És azért rajtam kívül is akad még egy-egy, magát a nagy büdös hazai sf esztabilismenbe bejutni próbáló egyén, aki kritikára ragadja magát néha.

Attila írta...

Bejutni _nem_ próbáló egyén, ofkorsz. Hosszú nap volt ez a mai és épp épp kritikát írok, szóval félszem van...

onsai írta...

Attila, igen, ezt tudom.
Szerintem mind része vagyunk a hazai sf/f mocsárnak. Ha az ember egy sorozat 10 kötetét rossznak tartja, akkor a 11. kapcsán már kinyitás előtt lesz némi előfeltételezése. Vagy ha egy író korábbi munkáit ismeri, másként áll hozzá.
Ezzel nincs baj, csak tudni kell magunkról.

Névtelen írta...

A hazai paranoiához hozzátenném a magyar mentalitást is. Sokat nyom a latba.

Nibela

Jud írta...

Na, a magyar mentalitás az, amiben viszont nem hiszek! Sok más népnél is tapasztaltam ezt, hogy szívesen lépnek egymás tyúkszemére, és nem csak itt, a "Balkánon". Olyanok is akadnak, akik egész más jellegű dolgoktól szenvednek kollektíve, és nem tudnám rangsorolni, önmagában az ő "mentalitásuk" vagy a mienk a gázabb. És ők kreálták őket, nem pedig a szerencsétlen földrajzi vagy egyéb helyzet.
Ez csak egy kalapból előhúzható magyarázat, amikor ráfogjuk balsorsunkra, hogy ó, igen, a magyar mentalitás! Frászt, ez emberi mentalitás.

A zsáneren belül maradva sokan hajlamosak azt hinni, kizárólag nálunk vannak "vérre menő" viták az immár két díjat illetően. Pedig dehogy. :)

Nihil írta...

Jud, ezzel az utóbbi hozzászólásoddal 100% egyetértek! :D

Névtelen írta...

Kevés külföldit ismerek, amihez viszonyíthatnék :)

Nibela

tapsi írta...

"Na, ilyen szökőévben van. :)"

2012 szökőév :D ;)

Nibela: hát ha nem ismersz sok külföldit, akkor meg különösen érdemes leszokni a magyarmentalitásozásról :)