2012. január 10., kedd

Paranoia SF író módra, avagy "ojjektív" kritikát a népnek II/III.

A hazai fantasy és sci-fi könyvkiadás annyira kis pocsolya, hogy egy negatív kritikára később válaszul – a kritikus saját megjelenése esetén – még akár bosszú motiválta lehúzásra is számíthat (vagy bebeszéli magának, hogy direkt írtak utána rosszat az ő művéről – na ez is paranoia). Azok vannak előnyös helyzetben (rajtuk nincs fogás), akik nem alkotók is egyben (de még ilyen személytől is hallottam már igazi paranoiás felvetést). Ugyanakkor számos külföldi példa van rá, hogy lehet valaki író, kritikus, esszéíró egyszerre. Ha holnaptól kizárólag azok írhatnának kritikát idehaza, akik maguk egyébként nem alkotók, meg is lennénk lőve.

A megoldás az lehet – mondhatják ezután –, hogy rendkívül korrekten kell megírni a kritikát. Mondat szintjén ez működik is. Ám ha a tartalom a szerzőre nézve nem túl kedvező, mindenképp – nem kakaós jellegű – barnaság kerül a palacsintába. Lehet mégoly korrekt a szöveg stílusa, megindul a spekuláció, hogy ezt most miért írta meg... egyáltalán? Kézenfekvő! Azért, hogy ártson nekem.

A minimális példányszámfogyás miatt hajlamosak az írók nagy jelentőséget tulajdonítani a lehúzó kritikáknak – amiben lehet igazság. Ugyanakkor a kiadók az effajta – még nagy mennyiségben, huzamos időn át érkező – negatív olvasói visszajelzésekre is magasról tojnak. (Ez nem jelenti azt, hogy kiadóvezetők nem állnak le veszekedni, személyes sértésnek venni negatív megjegyzéseket, és azokat akár az egész olvasótáborra vonatkoztatni, de olyat még nem láttam, hogy a lehúzások hatására javult volna az általánosan is kritizált minőség). Amíg a gazdasági helyzet bele nem kényszeríti őket a kiadás visszafogásába, addig nem tesznek semmit. Csak ekkor, és csakis ekkor képesek a szimplán haveri alapon kiadott írókkal közölni, hogy bocs, nem megy tovább. A gond az, hogy a zsánerben kiadott szerzők egészségtelenül nagy hányada baráti-ismeretségi-rokoni alapon jelent és jelenik meg ma is.

Firtathatjuk az olvasó „felelősségét”, hogy miért nem veszi a magyar szerzők könyvét, úgy általában. Az én bizalmamat olvasóként már sokszorosan eljátszották közepes és bűnrossz kiadványokkal. És senkinek sem tartozom magyarázattal, miért nem veszem meg a következőt. (Avagy „hülye azért nem vagyok”).

Ám az SF írók sosem adják fel, legalább annyira kitartóak, makacsok, mint amennyire paranoiások. Ez alól még én sem vagyok kivétel.

Újra és újra megpróbáljuk "objektivizálni" a véleményeket, és mi újra és újra elbukunk.

Összehasonlíthatunk két kritikát ugyanarról a műről, és a saját szánk íze szerint kihozhatunk belőle valamit. 

Sőt, még matematikai módszerekkel is találkozhatunk. Az egyik, nem csak lejegyzett, de a gyakorlatban kipróbált "megoldás" Antal Józsefé, aki megalkotta az Irodalmi Teret (Stílus, Gondolatiság, Eredetiség*). Az Eredetiség „a rendszer legobjektívebb sarka.” Mert hogy ehhez szimplán a szerkesztő/kritikus olvasottsága szükséges: minél nagyobb mennyiségű SF-F mű ismerete. A rendszer kidolgozója azonban nem vette figyelembe, hogy az teljesen szubjektív, ki mennyire olvasott; szubjektív, hogy az olvasottság ellenére mit tart eredetinek, a számtalan olvasmánya közül mihez mér? (Ez az a bizonyos szint, ami folyamatosan változik mindenkinél, lásd I. rész). Antal József rendszere a Gondolatiság síkján állapítaná meg azt, hogy a sci-fi író mennyire volt képes kibontani, extrapolálni a(z ál)tudományos tételt. Csakhogy ez az eredetiségtől nem választható el, sőt, az SF művek jelentős része éppen hogy egy ilyen (ál)tudományos ötletre alapoz, és ettől függ az egész mű eredetisége is. 

„Hasonlóan objektív sík a Stílus-Gondolatiság síkja. Itt ugyanis azokat a kölcsönhatásokat mérlegeli a pontozó, melyek adott mű objektív irodalmi jellemzői. A szakmaiságot, az írás belső egyensúlyát és logikáját elemezheti. Itt kerül mérlegre, hogy vajon a szöveg stílusa összhangban áll-e témájával, szándékolt mondanivalójával, a történettel.”

Objektív irodalmi jellemzők? Mint oldalszám? A szereplők száma? Hányszor élt (van-e benne egyáltalán) metaforával, hasonlattal a szerző?

A „szakmaiság” megítélése teljesen szubjektív. Mostanában példának okáért többször is szembesültem vele, hogy az emberek általában kedvelik a túlírt, ámde roppant felszínes műveket (a nyelvi tűzijáték sokszor sikeresen elfedi a semmitmondást és az ötlettelenséget), és olyan jelzőkkel illetik e műveket, mint „szépirodalmi magasságokba merészkedő”, „költői”, „gazdag nyelvi eszköztárral rendelkező”.

Vagy: meg lehet nézni a Zsoldos-zsűri idei értékeléseit. Anélkül, hogy összevetnénk az SFmag két kritikusa által írtakkal, már magán a zsűrin belül is totálisan ellentétes vélemények születtek ugyanarról a műről. A sajátommal fogok példálózni, nehogy ezzel is megsértsek valakit. A Bach-gépben Vásárhelyi Lajos szerint a karakterek ábrázolása hiteltelen volt. Sárdi Margit viszont éppen a karaktereket méltatta, és teljesen más jellegű hibára mutatott rá (dramaturgia; kérdésfeltevés és az arra adott válasz hiánya). A karakterek kidolgozása és ábrázolása kétségtelenül „szakmai” feladat. Melyik véleményt tekintsem helyénvalónak? Amelyiknek az indokolásával egyetértek? Amelyik dicsér? Amelyik rámutat vélt vagy valós hibára? (Vagyis még az is szubjektív, hogy én a véleményből mit tudok elfogadni).

A „belső egyensúly”: szubjektív, hogy ki mire gerjed, a kínosan szimmetrikus szerkesztésű művekre (ez kétségtelenül egyensúlyban van), vagy esetleg az aranymetszés szabályait szeretné viszontlátni, megint más imádja a rapszodikus dolgokat. Belső egyensúly lehet még a stílus és a téma harmóniája. Tehát, ha pl. egy komoly, súlyos témát ábrázolunk, azt ne tegyük vígjátékba illő módon. De ha én ehhez egy olyan nézőpontkaraktert választok, aki mondjuk félkegyelmű? Vagy – egy jól megmagyarázott okból – egyszerűen disszonánsan viszonyul a komor történésekhez? Annak megítélése, hogy jól oldottam-e meg ezt a leckét, hogy az olvasó egyáltalán felfogja (mert egyáltalán adtam neki esélyt rá), hogy itt most direkt nem olyan a hangnem, mint várná, szubjektív.

Leírás, párbeszédek aránya és harmóniája a témával - nos, ha átlépünk azon, hogy önmagában egy leírás/párbeszéd eleve lehet elhibázott, itt most feltételezzük, hogy önmagában jól sikerültek, még akkor is felmerülhet, hogy az olvasó egyszerűen utálja a leírásokat. Az életben meg nem magyarázom neki, hogy akkor és ott szükség volt rá, hogy több leírást, sőt, hogy egyáltalán leírást alkalmazzak.

A leírás-párbeszéd problémája elvezet egyébként a mutatni és mondani problémájához is. Le Guin A szigetvilág varázslójában egy rakás jelenetbe illő történést csak elmesél. Ha ugyanezt a történetet manapság írná - és nem feltétlenül Le Guin -, valószínűleg sokkal több jelenetből építkezne, ezáltal hosszabbodna, és „filmszerűbbé” válna a mű. És egyáltalán nem biztos, hogy ez rossz lenne, csak más.

Azt, hogy ezt miként helyezem rá egy koordinátarendszerre, végeredményben ugyanúgy nem mond többet, mintha rá sem helyeztem volna.

Ja, még valami: „Tévhit ugyanis (vagy még inkább a rest elme menedéke), hogy ugyanazt a történetet számtalan féleképpen el lehet mondani.” 

Hát, nem tudom, a bíróságon a tanúknak ez gyakrabban sikerül, mint szeretném.

Pontozás, orka rendszere. Erről már korábban írtam - a pontozás több zsűritag esetén a pontok összeadásával kihozhat egy győztest, de objektívvé nem teszi a kiválasztást. Főleg, ha fél pontokat is adogatunk. Szeszélyes lesz, mint minden évben a Zsoldos-díj novellakategóriája.

Harmadik rész

9 megjegyzés:

Attila írta...

Hová tart amúgy ez a bejegyzéssorozat? Mer' eddig csak szokásos morgolódásnak tűnik.

Jud írta...

Nem tart sehová, mint a magyar SF élet. :)

Névtelen írta...

Így fordulhat elő, hogy amitől a szakma viszketegséget kap, az az olvasóknak akár be is jöhet.

Nibela

Chelloveck írta...

A magyar SF-életnek nem a kritika léte vagy nem léte ill. annak minősége a problémája. A bajok ennél sokkal mélyebben vannak. Hogy legyen valaki mesterszakács, ha nem tudja, mi az a rántotta!

onsai írta...

A "túlírt, roppant felszínes mű" linkje már kb hete nem él, mert kizártam a szerzőt a pályázatból (véletlenül beleakadtam, hogy pár webboltban árulja a művet). Kérte, vegyem le az anyagát.
Amúgy ott sem az olvasók kedvelték, hanem azonos IP címről és több nicken pár barátja. :)

onsai írta...

Chello, ezt bontsd ki, érdekelne...

Jud írta...

Onsai: ez kár, érdemes lett volna megőrizni az utókornak. :D
És nem tűnt az összes hozzászóló másodnicknek-havernak, volt persze egy-két gyanús, de általában véve is, nem csak e szélsőséges példán látom, hogy minél "dúsabb" egy szöveg, annál inkább ámulnak-bámulnak.

Chello talán arra gondol (és ha igen, igaza van), hogy az alapok hiányoznak, a tudás, olvasottság, kortársak ismerete, hogy a legegyszerűbbet sem tudjuk jól megcsinálni. :)

Chelloveck írta...

Ilyesmire gondolok, ennél talán egy picivel többre, majd valamikor a héten kibontom, ha ráérek. (Vagy majd három sör után lehet, hogy már fél tizenegykor, meglátjuk.)

onsai írta...

Ó, sajna elfelejtettem rákérdezni élőben. :)