2012. november 26., hétfő

Perast szigetei

Arnold Böcklin svájci szimbolista festő több verzióban festette meg a Holtak szigete c. képét (annak hatására pedig Giger is a magáét). Perast szigetei közül az egyik Böcklin festményeit juttatta eszembe.


A sziget a bencés szerzeteseké, kiránduló hajók nem köthetnek ki rajta. A képeket a kirándulókat szállító kompokról, illetőleg a másik, szomszédos szigetről készítettem:


Míg a bencések szigete természetes képződmény, ez a másik, kikövezett nem az: egy szikla állt csak ki a vízből, és azt építették körbe, emeltek rá templomot. Odabent számlálatlan ezüstlapkán mindenféle képek, főleg hajók, a tengerről hazatérők adományai. Egy sorban menyasszonyi csokrok sorakoztak, úgy látszik, aki ezen a szigeten mondja ki az igent, nem dobja a pártában lévő lányoknak a stafétát.


Perast szigetei a távolból, viharos időben:



 Vissza a bencések szigetéhez, ez a másikra tartó kompról készült:


Ezek pedig a szomszéd szigetről:


Hajóval nem is, kézi erővel biztos ki lehet ott kötni. Ez a férfi Perastból indult (a kép bal széle), és tartott az öböl kijárata felé (jobbra, nem látszik a képen)

2012. november 24., szombat

Mediterrán élek



Megállónk a Tara-kanyonnál, a 12 órás autóút során. Kóbor kutyák falkába verődve mászkáltak több helyen is, itt néhány kistestű kutyát próbált mindig elhajtani a büfés. Az állatok ilyenkor a székek árnyékából átszaladtak az autók alá

Szintén az odaút során készítettem, amikor kinyújtóztattuk a tagjainkat


Mediterrán élek





Perast, a viharos napok után


Perast szigetei. Erről lesz majd egy külön bejegyzés

2012. november 18., vasárnap

"A fények kemények/az álmok kiégnek"*

Kotorból gyalog tartottunk haza az öböl mentén Prcanjba


Perast

Tökéletes nyugalom, olvasáshoz alkalmas percek két viharos nap után

Mindenütt azok a kopár hegyek! Olyan érzés volt, mintha gigantikus poszterrel vettek volna körül minket

Tipikus délszaki kép, a száradó ruhák


*Zorán: Romantika

2012. november 16., péntek

On the other side


Úton Montenegróba, Szerbián keresztül. Délebbre tartva egyre szebb a táj

Kalyibák Montenegróban

Szerbia. Nem túl szívderítő helyek

Ezt a düledező házat az autóból fényképeztem

Egy idősebb asszony Kotor óvárosának bejáratánál ruhákat mos

Olaj a vízben Perastnál

2012. november 12., hétfő

A Kotori-öböl színeváltozásai

Európa legdélebben fekvő fjordja körül kopár hegyek emelkednek. Azt hittük, az öböl is olyan mély, mint amilyen magasak körülötte a sziklák, de a legmélyebb pontja 40 méter, és a part szinte végig strandolásra alkalmas, a kavicsos aljzat nem mélyül hirtelen.

Eső után




Az alkony narancs

Az alkony rózsaszín is


Égtek a hegyekben az erdők, a füst és a pára elmosta a túlpart körvonalait

Ez a hegyek valódi színe?


Nem minden nap mutatta barátságos arcát a vidék, de ilyen fotókért nekem megérte a zimankó

2012. november 7., szerda

Ajándék

A hétvégén megtiszteltetés ért bennünket egyik legkedvesebb barátainktól, egy nagyon különleges családtól: keresztszülők lettünk wooffal. Keresztlányunk, Petra ötödik gyermek, négy fiú után.

Azt mondják, a barátait megválaszthatja az ember, a rokonait nem. Most úgy érzem, barátból választott rokonok lettünk.


2012. november 6., kedd

A fekete hegyek országa

Montenegró (Crna Gora) valahogy sosem volt rajta a képzeletbeli térképemen, de idén szeptemberben családi nyaralás keretében eljutottunk ebbe a nagyon kicsi és nagyon szép, nagyon sokarcú országba.


Montenegró olyan, mint Olaszország, olaszok nélkül. Montenegró olyan, mint Horvátország, horvátok nélkül. Montenegró kicsit Szerbia is, szerbek nélkül. Montenegró gazdag és szegény, szinte nincs köztes állapot. Montenegró jó úton halad, hogy olyan legyen, mint Horvátország. Ami egyáltalán nem biztos, hogy jobb, mintha Szerbia vagy Olaszország lenne. Remélem, Montenegró Montenegró lesz.




A helyiek nem olyan lusták és tespedők, nem olyan harsányak, mint amilyenek tapasztalatom szerint általában véve az olaszok, nem olyan érdekemberek, mint amilyeneknek általában a horvátokat tartják, és talán nincsenek róluk olyan rossz benyomásaink (tévhiteink?), mint a szerbekről. És nem is annyira szegények, mint környező szomszédaik.

Felütötte fejét a turizmus végletes kihasználása, a hideg üzleties felfogás, de a felszolgáló még mindig őszintén kérdezi Budvában, Montenegró legnagyobb tengerparti üdülővárosában, hogy ízlett az étel. Nem szednek belépőt a templomokba, és vasárnap az angolul beszélő rendőr is irtó rendes módon eltekintett a büntetéstől. (Miközben pl. szlovák kollégáiról azt terjesztik idehaza, hogy nyáron is büntet, ha nincs a kocsiban hólánc, a szerb közeg meg azért, ha nincs nálad hullazsák. Vajon mit csinál a magyar?)


Montenegrónak ezernél is több arca van. Még most érdemes odalátogatni, mielőtt olyan lesz, mint Isztria. Nyáron a tengerpart, az ékszerdoboz városkák, télen a síparadicsom vonzza a turistákat, mint a mágnes, és ez egyre jobban meglátszik.

Még most érdemes odalátogatni, mielőtt a balkáni puskaporos hordót valaki görgetni kezdené. Mert egy biztos, ez a vidék Balkán. (Többé nem is mondom ezt jelzőként a mi hazánkra.) Van benne valamiféle vadság, bizonytalanság, szertelenség. A felszínen úgy tűnik, a mának élnek, "olyan lazák vagyunk, majd szétesünk", itt is pálmafák levele integet a tengerparti szélben, rákocskák szaladnak a kövek közé, méla tehenek ballagnak keresztül a magashegyi szerpentineken, de mintha mindenki sejtené tudat alatt, ez csak átmenet, buborék a történelemben. Saját pénzük nincsen, kedvükre használják az eurót anélkül, hogy mindenféle ezzel járó kötöttségük volna az Unió felé. (Legalábbis tudtommal.)


Nincs olyan család, amelynek ne volna háborús halottja. Aki régebb óta közöttük él, annak elmesélik, hogy a szomszéd, akivel addig hétvégente együtt sütögettek, belőtt az ablakukon.

Az embereknek esze ágában sincs beszolgáltatni az otthoni fegyverarzenált. Családi ünnepeken részegen levegőbe lődözni teljesen normális. Koktélruhás csajok, öltönyös, nyalka fickó, a templomba érkeztek esküvőre. Tőlünk tíz méterre négyszer lőtt a férfi a levegőbe, és zsebre vágta a pisztolyt, mielőtt belépett. Állítólag rendkívül jó a közbiztonság, a házakat nem zárják hét lakattal, mint nálunk, és olyan is csak egyszer fordult elő, hogy Kotor főterén valaki agyonlőtte a haragosát.


Mindent elborít a szemét. Ami közös, az senki földje (de azért jó, hogy a miénk, és nem másé). Csak abba és annyi energiát fektetnek, amennyi éppen kell. Valaki úgy mögém parkolt a posta előtt, hogy nem férek ki? Frászt megyek be, hogy megkérdezzem a bent lévő öt embert, hogy akit illet, nem állna-e arrébb tíz centit, inkább izomból nyomom a dudát, és közben elintézek pár telefont. Magyaroknak messziről jó napot köszönünk, és fejből tudjuk a fél magyar vízilabda válogatott névsorát.

Több mint ezer fotót készítettem a fekete hegyek országáról, de aligha kaptam el minden arcát. 


Addig is, míg ti magatok el nem mentek oda, válogattam nektek néhány bejegyzésre valót. Aki pedig már járt ott, az remélem, jót fog nosztalgiázni.