2012. december 20., csütörtök

Zsákutcák, romos lépcsők, Ingókövek

A cím azt sugallhatja, ez a bejegyzés is Montenegróról szól, de nem. Tíz év írói számvetés következik, mert hogy egyrészt év vége közeleg, másrészt valamivel több, mint ennyi ideje írok prózát. Harmadrészt van egy további, nem elhanyagolható apropója is.

Tizennyolc éves koromig jobbára verseket írtam, gyarapítva a tinédzser fűzfapoéták egyébként is igen népes táborát. Aztán beláttam, hogy költő nem leszek, helyette belefogtam egy űroperaszerűségbe (mi másba), javamra legyen szólva, nem terveztem belőle trilógiát. A kézirat ösztönösen készült, és mire begépeltem a két spirálfüzetnyi szöveget (nem nevetni :D), az igen középszerű regény több mint 700 ezer leütésre hízott. Akkor még meg sem fordult a fejemben a kiadás, csak azután, hogy a begépelés-átírás végére értem. (Addigra szinte vakon gépelni is megtanultam).

Aki regényt ír, az általában szeretné nyomtatásban látni az irományát, így csöppentem bele a hazai szűk fantasztikus irodalmi életbe, tettem szert barátokra és ellenérdekű felekre, tapasztalatra emberileg és írás terén egyaránt. Beláttam, hogy az első kézirat bájosan közepes, aminél ugyan jelentek meg fényévekkel rosszabb regények, de nem láttam értelmét a kiadást hajszolni. Nem tudom, ha annak idején megjelent volna, most hogy állnék, mint író, emlékezne-e bárki is, hogy jaj, tényleg, volt egy csaj, aki álnéven írt valami sci-fiszerűséget, ami eltűnt a süllyesztőben... Nehéz azt is megítélni, mekkora esélyem lett volna megjelenni, talán semmi, az ígéretek csak ígéretek maradtak volna.

Úgy öt-hat évvel később belefogtam egy másik regénybe, azaz valójában az első kézirat átdolgozásának. Az alapötlet és a főbb karakterek maradtak, de minden mást elölről kezdtem. Meg is írtam, 450-500 ezer leütésre sikeredett, de valahogy ez sem lett az igazi. Valószínűleg ennél is jelentek meg jóval bénább irományok, de ha a lelkem mélyén még én is tudom, hogy ez a kézirat is csak egy... közepes űroperaszerűség, akkor nem érdemes erőltetni. Időnként eszembe jut, hogy talán fel kéne pakolni a netre, de nem szívesen teszek közzé szerkesztetlen szövegeket.

Mindez nem jelenti azt, hogy ezt az ablakon kidobott, több mint 1 000 000 leütést megtagadnám. E romos lépcsőfokok kellettek ahhoz, hogy eljussak idáig. Természetes, hogy ma már teljesen más dolgok foglalkoztatnak, mint tíz, vagy öt éve. Teljesen másként, más témákról írok, és e két kézirat - még ha lenne is közönsége - valójában zsákutca volt. Játék, ha úgy tetszik. Élveztem megírni, és sajnáltam elhagyni őket, de azt hiszem, jól tettem.

E két kézirat sosem fog megjelenni. (Legalábbis remélem).

A tíz év nem csak a két regénnyel, de sok-sok novellával telt (olykor egy-két drámát is megírtam, több-kevesebb sikerrel). A novellák egy része megjelent, minden egyes alkalommal kétes reményt táplálva belém. Riasztóan sok rövid történet pihen még mindig a merevlemezen (évekre visszamenőleg várnak megjelenésre is), pedig az utóbbi időben nem igazán gyarapítottam a számukat.

Aki valaha is belekóstolt a regényírásba, valaha is végére jutott egy 500 ezer leütésnél hosszabb terjedelmű kéziratnak, aminek van eleje, közepe meg vége, és belül érzi, hogy képes megismételni ezt, talán sokkal jobban, és csak a startpisztoly lövésére vár, az idővel rá fog jönni: minden egyes novella időhúzás. Minden egyes novella lépcsőfok, mert lehet belőlük tanulni, de minden egyes novella - egy regényírónak - zsákutca. Főleg a zsánerirodalom adta szánalmasan szűk, alapvetően részrehajló kiadói világában, ahol ráadásul a novellák még gyorsabban merülnek feledésbe.

Ha novellákkal kopogtatni már-már lehetetlen küldetés, regénnyel még inkább, de próbálkozni csak akkor lehet, ha a kézirattal elkészültem. A kiadói közeg alapvetően nem támogatja az új szerzőket, ezért a regényírók - én is - azzal a tudattal dolgozunk, hogy talán évekig, talán soha nem találunk kiadót. És még ha ez meg is történik, sosem kapunk annyit, ami akár több év munkáját - igen alacsony órabérben számolva - ellentételezné. A regényírás lopott idő minden más szabadidős tevékenységtől, szeretteinktől, barátainktól, sportolástól, olvasástól, házimunkától. Az egész élet a regényírás ellen dolgozik. És mégis milyen sokan írunk a fióknak, a megjelenés csalfa fényébe hunyorogva. Én több mint tíz éve.

Úgy 2007 tájékán az akkor még Delta Műhely néven futó írókörben feladatként felvetettem: mi lenne, ha második világháborús környezetben játszódó fantasztikus novellát írnánk. Egy tag írt rá - ő sem azonnal -, én bele sem fogtam, év végén a műhelyből is kiléptem. A feladat azonban nem hagyott nyugodni. Egy év alatt tudatosult bennem, már nem novellán, nem csak egy feladványon gondolkodom, hanem a harmadik kéziraton, egy fantasztikummal fűszerezett, második világháborús regényen.


Ha holnap nem lesz vége a világnak, és utána is minden jól alakul, az Ad Astra Kiadónál nyár elején megjelenhet "első-harmadik" regényem, az Ingókövek. (A Falak tematikus antológiában pedig egy novellám).

A regényírásba 2008 év végén fogtam - addigra többé-kevésbé átrágtam magam számos forrásmunkán -, az első változat két évvel később készült el. Pihentetés, átolvasások, majd a próbaolvasók - részben kiadók szerkesztői - következtek. Az egyikük lecsapott volna rá, de a kiadóvezető végső szava más volt. Az Ad Astra kínálta lehetőség a semmiből és a legjobbkor érkezett. Mindezzel elröppent egy újabb év, és még annyi minden hátra van! Szerkesztés, (al)címen töprengés, borító (nem én rajzolom, nem vállalkoznék rá). Csak az dőlt el, hogy a saját nevemen jön majd ki.

A kiadó honlapjáról:


"Négy kárhozott lélek a sztálingrádi csatában, akik a háború és a halál őrlőkövei közé kerülve keresnek valamit. Megváltást, túlélést, vagy csak egy lehetőséget, hogy békében és méltósággal a másvilágba léphessenek.
Az én városomnak lelke van.
Azt hittük, a miénk - hányszor kívánták meg idegenek, és pusztultak el végül falai között! Ez a város kontinensnyi messzeségből vonzó préda, sok-sok nép szülötteinek közös tömegsírja. Nem ősi, ám nem is ifjú; olya hallgatag, mintha örök álomba merült volna. Szép lassan elfelejtkezünk átkokról és sorsokról, a történelem önmagát ismétlő, gigászi kelepcéiről: mi, másnak nem, csak a szemünknek, a mindenható józan észnek hívő emberek. Pedig nem halál ez, csak némaság és holtig fogadott bosszú.
Hagyta forogni az idő kerekét, mit bánta ő, hogy új nevet kapott tőlünk, hangzatos, ideológia szülte nevet, mely eldöntötte sorsát, és amelyért - akár akartuk, akár nem - küzdeni, élni, halni kellett. Mert sok száz év után újabb hadsereg érkezett a kapui alá, birtokvágytól és őrült eszméktől hajtva, győzelemre éhesen.
Így lett az én városom szimbólum."

6 megjegyzés:

onsai írta...

Nagyon-nagy gratula, Jud!

acélpatkány írta...

Na, majd elolvasom :)

Jud írta...

:) köszönöm!

Nibela írta...

Ez egy nagyon jó hír! :)

sezlony írta...

Hű, kíváncsian várom!

Abdul írta...

gratulálok. :)