2013. január 27., vasárnap

A tízmillió regényíró országa

Az aligha vitatott tény, hogy a számítógépek és a szövegszerkesztő programok elterjedésével hatványozottabban könnyebbé vált hosszabb lélegzetű írásokat papírra vetni, mint a puszta kézzel körmölés majd írógépen legépelés korában. A ma már természetesnek vett szövegszerkesztő programok hihetetlen mértékben könnyítik meg az irományok azonnali szerkesztését (pl. bekezdések áthelyezése, törlése, mondatok többszöri újrafogalmazása), a sokszorosításukról, megosztásukról nem is beszélve.

A szövegszerkesztő programok azonban nem tanítanak meg regényt írni, mégis, puszta létük miatt jóval  többen adják írásra a fejüket, ill. jóval később vagy egyáltalán nem adják fel az írást, mint az önmegvalósítás egy lehetséges útját, mintha ilyen programok nem lennének. A sokszorosítás, könnyű kezelhetőség miatt az irományok megosztása is mondhatni akadálytalan, így hamarabb, sokszor már az írás idején és szinte korlátok nélkül jelentkezik a szerzőkben a közönségkeresés igénye, a (pozitív) visszajelzés vágya. Ezzel szemben húsz éve, ha valaki író akart lenni, jóval nagyobb kitartásra és türelemre volt szüksége, mert a munka az eszközök korlátoltabb volta miatt sokkal tovább tartott, mint manapság. Elrontottál egy bekezdést? Hányszor gépelsz le egy kéziratot újra és újra, hányszor nézed és írod át manapság, mielőtt elküldöd a kiadónak? Kinek van kedve vesződni vele úgy, hogy a befejezés, az eredmény, az alagút végén a fény kanyarban sincs?

Legalább ugyanannyian kacérkodtak álmodozás szintjén az írással régebben, mint most, de biztos vagyok benne, hogy jóval többen adták fel a dolgot mindjárt az elején (köztük tehetséges emberek is). Több mint tíz éve az első regénykéziratomat kézzel írtam, két spirálfüzetet töltött meg. Aztán begépeltem. Ha belegondolok, hogy nem számítógépet használtam volna, hanem írógépet, a sokadik elakadás, félreütés, papírgyűrődés stb. szép lassan elvette volna a kedvem attól, hogy még több energiát fektessek bele (és maradtam volna a festésnél, rajzolásnál).

Amikor még kicsi voltam, édesapám munkahelyén volt egy régi írógép, imádtam nyomogatni a gombokat, imádtam a kattogását, a tinta szagát - de ha egy olyan gépen kellett volna azt a több mint hatszázezer leütést beütögetni, hááát... Nem azt mondom, hogy nem tartottam volna ki, de az tuti, hogy többször meggondoltam volna egy újabb kézirat megírását, és még több vázlatot készítettem volna, és az is biztos, hogy előbb ugyanúgy kézzel írtam volna meg, papíron javítottam volna borzalmasan sokat, mielőtt legépelem. Ez pedig iszonyú időigényes folyamat. (Érdekes egyébként, hogy már eleve az írógépek megjelenése is lényegesen lerövidítette, megkönnyítette a hobbiírók munkáját.)

Ma ez nincs. Manapság vakon gépelek, sosem írok novellát, regényt papíron, hanem eleve gépen kezdem el, és ezt a bejegyzést is úgy szerkesztem véglegesre, ahogy csak kedvem tartja. Semmi csodálkozni való nincs rajta, hogy mindenki - de legalábbis egy kritikus tömeg - írni akar. Filmet készíteni, színjátszani, fotózni, rajzolni, énekelni, zenélni - mind költségesebb elfoglaltságok, vagy másféle (pl. szervezési) nehézségekbe ütköznek. Ellenben történeteket kreálni vonzóbb, mert egyszerűbbnek tűnik, látszólag nem kíván meg extra kvalitásokat (exhibicionizmus híján lévők is gyakorolhatják), munka után csak oda kell ülni a gép elé (lehet, egyébként is ezt tennénk). Közben könnyű álmodozni a sikerről is:  megjelenik egy könyvem, ÍRÓ leszek (és ezzel milyen sok engem lenéző embernek bizonyítok majd valami fontosat), bekerülök az irodalomkönyvekbe, találkozok az olvasókkal, akik úgy ajnároznak majd, mint egy színészt ("vörös szőnyeg"-effektus), sőt, lehet, hogy megfilmesítik a könyvem, talán még pénzt is kereshetek vele stb.

Az írás az alapja számos más hobbikertészkedésnek is, amelyek első pillantásra rögösebb útnak tűnnek. A fotózás, rajzolás, filmezés, amatőr színészet, éneklés szakmai szabályai jóval hamarabb szembejönnek, mint az írásé (pl. az emberek többsége számára a rajz- és énekórák tortúrával érnek fel, így meg sem fordul a fejükben, hogy énekesek vagy festők legyenek; ezzel szemben irodalomórákon egy szó sem esik a kéziratok átírásáról, a szerkesztésről, az írás mint szakma folyamatairól, csak a végeredményt elemzik, emiatt meglepően sokan hiszik úgy, hogy amit egyszer leírtak, azt nem kell megváltoztatni, javítani). "Írni mindenki tud", csak kell egy számítógép, egy szövegszerkesztő program, valamint - és itt jön az újabb lényegi pont - internetelérés.

Nem mondom, hogy manapság nem szükséges a kitartás, mert igenis kell, de a szerzők jóval hamarabb érnek egy-egy kézirat végére, mint az írógépek korában, hiszen könnyebb javítani a szöveget, nem kell vele papíron meg írógépen pepecselni, kisebb a kockázat, hamarabb gondolják úgy, hogy kész az írásuk. Hamarabb fognak a következőbe, és szinte semmi sincs, ami végső soron eltántoríthatná őket ettől a hobbitól. Az internet újabb lökést, bátorítást ad: gyorsan találnak minimális publikációs felületet és olyan fórumokat, ahol hozzájuk hasonló emberek ugyanolyan élményeket osztanak meg. Az íróközösségek rendszeres kávéházi találkozók helyett az interneten szerveződnek, és a kommunikáció általában mindenki felé - a nem tagok felé is - nyilvános. Ez pedig további tagokat, háttérből figyelőket vonz. Az olvasókból jóval nagyobb arányban válnak íróvá az emberek; elolvasnak egy-két, nekik nagyon tetsző művet, és úgy érzik, szeretnék megélni ugyanazt a sikert, amit a mű szerzője. Aztán amikor látják mások megjelenéseit, és látják, érzik azok színvonaltalanságát, úgy gondolják (joggal), ők jobbak, ergo nekik kellene megjelenniük, ezzel kész az ideológia is: ami hobbinak indult, szép lassan önmegvalósítássá, "becsületbeli üggyé", mi több, életcéllá, létkérdéssé válik.

Az internetelérés lehetősége tehát - a szükségszerű negatív kritikák megjelenése dacára - csak tovább bátorítja a szerzőket az írásra. Talán sosem volt még ennyi kiadó Magyarországon, mint most, talán sosem volt még ennyi íróaspiráns, mint most, és ez alatt nem csak a zsánerszerzőket értem, hanem a szépirodalmár vannabíket, romantikus regényírókat, krimiszerzőket, drámaírókat, az önjelölt költőkről nem is beszélve.

Hogy mindez jó-e? Mint szerzőnek igen, mert nekem is könnyebb egy kézirat végére érni. A szerkesztők is jóval nagyobb merítésből válogathatnak, és nagyon sok ember lefoglalhatja magát egy nekik tetsző hobbival... Ugyanakkor a megjelenés lehetőségei korlátozottak, és mivel a kitartásukat, a "fizikai" alázatukat nem teszik próbára mindjárt az elején, az első pofon tulajdonképpen az első negatív visszajelzés lesz. Sosem lenne részük ilyen rendkívül negatív és hervasztó extra élményben, ha az írás helyett másféle hobbit, pl. az üvegfestést választották volna.* Persze, virágozzék minden virág. De az internet tovább növeli az élmény intenzitását: ha régen egy szerzőnek nem jött össze a megjelenés, és kapott egy elutasító levelet a kiadótól, leginkább magában vagy a közvetlen környezetének füstölöghetett. Emiatt talán hamarabb túl is tehette magát rajta: nem vette körül kesergésre vevő közeg, amely újra és újra meghallgatta a sirámokat. Ma mindezt bátran kihányhatjuk a netre, és az írókban kialakul egyfajta véd- és dacszövetség a szívtelen, lelketlen, nepotizmusra hajlamos kiadókkal és szerkesztőkkel, netes kritikusokkal szemben.

Egy-egy elutasított novella kapcsán számtalanszor kérdezik: de hát mit rontottam el? Hogy mondjam meg, hogy szerintem az egészet. Valahol ott, hogy elkezdted. Hogy mondod meg, hogy az írás nem való mindenkinek? Van-e jogod hozzá? Mikor ártasz kevesebbet? Az eltanácsolás is szubjektív, és vajon engem nem tanácsoltak-e el a zsengék láttán? Kiben nincs ott a tehetség szikrája? És még ha erről valamiképp meg is győződnénk, és köntörfalazás nélkül közölnénk, "találj valami más hobbit magadnak", az illető úgyis kapni fog őt támogató véleményeket, megerősítést, baráti közeget, és jóval később talán egészen más okból fog felhagyni az írással (pl. érdeklődését veszti, családja lesz, nem marad írásra ideje).


*Puzsért lehet szeretni, nem szeretni, de én azért látok igazságot ezekben a melegebb éghajlatra küldésekben: "Én abban bízom, hogy ez nem volt egy komoly álom, és akkor most nincs minek összetörni.", ill. "Előtted áll az egész élet, és ez éneklésmentesen egy boldog és sikeres élet lehet.", "Engedd el ezt az álmot, hogy vicces vagy. És boldogabb leszel tőle, hidd el.", "Az önismeret az egy fontos erény. Gyakorold."

5 megjegyzés:

Nibela írta...

Sok minden eszembe jutott a bejegyzést olvasva.

Például valaha - a kor technikai adottságánál fogva - rövid ideig én is füzeteztem, aztán jött az otthoni írógép. Margótartás (csengetett előre a gép, ha közeledett), kézi elválasztás, új sor kérése, tintacsíkcsere... Sorolhatnám. Írógépen tanultam meg a billentyűzet használatát. És amiatt ütöttem gimiben úgy a számítógépét, mintha bántani kéne, mert én ahhoz voltam szokva, hogy sokkal nagyobb erővel kell lenyomni a betűket. Hm, 16 éves koromig én még számítógépet se használtam, azt se tudtam, mi fán terem az internet... A szüleim még gépírókkal készíttették el a diplomadolgozatukat, és oda valódi fotókat ragasztottak, nem kép beillesztése paranccsal...

Múlt héten azt hallottam Iancu Laura moldvai magyar szépírótól, hogy ma sok a szöveg, a beszéd. Mindenki mindenről hallatni akarja a hangját. Válogatás nélkül. Eláraszt a sok vélemény ihlette szöveg, szinte fojtogat. Hadd jöjjön ki az emberből, mondja, mondja, írja, írja... Csúnya szóval élve (és ezt én írom, nem ő mondta) szófosás van beszédben és papíron.
Mégsem a lényeget hallani és olvasni, a sok szöveg épp eltereli a figyelmet erről. A belső iránytű valahol félúton (vagy már az elején) elveszett.

Ma mindenki Valaki akar lenni. Mindegy milyen műfajban, de küzd érte. Mintha önmagában, mint ember nem lenne elég értékes, csak ha alkot valamit, lehetőleg művészit. Valami (vagy valaki) által akar Valaki lenni. Különleges. Fontos. Sokan a szeretethiányt kompenzálják vele, pedig a saját fontosságunk tudatánál fontosabba tisztelet és az alázat. Akkor a kritika elviselése is másabb.

Nem is sejti, hogy mit vesz a nyakába az, aki meg meri fogalmazni, mivel nem ért egyet. Ma minden az elfogadásról, a megértésről szól. Illetve azt szeretnék, ha erről szólna. Divat ma a tolerancia, egy ember értékmérőjévé vált. Viszont hogy nyilatkozhatunk a meggyőződésünkkel ellentétesen?

Nem tudhatjuk, hogy akit ma leszólunk egy gyengébb eresztésű, nem ami ízlésünk szerint íródott mű láttán, az holnap nem egy jobbal jön-e elő (vagy nem, benne van a pakliban). Jónak tartott szerzők is alkottak már színvonaltalant, lévén az alkotás folyamata nem egyenletes.

Egy pillanatra felvázoltam egy Nagy Íróelbíráló Bizottság képét szabályzattal, mércékkel, írástól való eltiltás jogával, de nagy baromság volna a létezése. Ha hatékony lenne a működése (amit erősen kétlek), tüneti kezelést hozna. Az írás tünet. A gyökere a lényeges. Miért ír az adott személy. Azaz eredetileg miért kezdett el, az egyéb indokok csak később rakódtak rá ilyen-olyan hatásra. Ha már valaki teljesen tisztában van azzal, miért ír (kellő önismeret híján veszett fejsze nyele), akkor reálisabban meg tudja határozni, mit szeretne vagy nem szeretne vele elérni. És csakis kellő önismerettel tud képben maradni, hogy amerre vezet az útja, arra érdemes-e kanyarodnia.

Attila írta...

Korrekt, de a Puzsér gyereket példának hozni elég nagy öntökönlövés bárhol is, én inkább kiszedném az írásból...

Jud írta...

Nibela, köszi a hozzászólást, nagyon sok érdekeset írtál, főleg, ami a sok mellébeszélést illeti. Ebben nagyon sok igazság van; a lényeglátást megtanulni nagyon nehéz, de egyre fontosabb képesség lesz.
Az a baj, hogy mind érvényesülni akarunk - ezzel kapcsolatban is tetszett a kommented -, és ha az élet egyéb területén ez valamiért nem megy, sokan úgy gondolják, majd az írás terén összejön. Aztán amikor ott sem, vagy nem azonnal, vagy nem úgy, ahogy eltervezték, jön a csalódás, amire senki sincs fölkészülve: a szerző sem, mert úgy állt hozzá, itt nem veszíthet (ez a valóság nagyon mély tagadása), a terep "könnyű" (pedig nem), és a kritikusa sem, mert nem látja az író személyes hátterét, és neki természetszerűleg nem "élet-halál" kérdés az írás és az elismerés.

Attila: igen, lehet, de nem szedem ki, mert lényegi pontra tapint rá. Eszembe jutott róla, megemlítettem.

Névtelen írta...

Szia,

régen az írók és újságírók mind kézzel vagy írógéppel - később félautomata gépekkel - írtak, és néhány éjszaka, a gépírónő gépelte le az első kéziratot, ezt átírták, és újra gépeltették. Ezek a kézzel - és vagy/majd géppel írt - kéziratok tele voltak margójegyzettel, lábjegyzettel és mellé tűzött cetlikkel - természetesen kézírással, akár többféle színnel.

Ezt egy szövegszerkesztő nem tudja, hiszen nem nyomtatva olvasod újra - vagy igen.

Hat vagy tíz ujjal írtak ők is, közben cigarettáztak, telefonáltak, majd újra gépeltek.
Más hangja volt minden gépnek, más volt a kocsi járása, a kar motozó hangja, a billentyűk fogása. Egy írógépet szerelni és tisztogatni is kellett - szeretni lehetett.

Nem zúgott mint a számítógép, nem fénylett egy monitor, nem volt ventillátor, nem csapta agyon az írottakat az áramszünet, a papír és a másolópapír zizegése, az indigó kékje - ez egy hangulat, egy életérzés.

Minden új lap tetejére az oldalszám került, aztán lehet, hogy napokig, hetekig semmi, de minden új, tiszta lap tanú volt ahol a dinamika, a szenvedély és a szenvedés, az üres papír kínja - mindennek, amit a hamutálban sokasodó csikkek után, a lapok egyre magasodó tornya - a kézirat látványa, majd spárgával, - kötőfonallal átkötve - egy csomóban csendben az asztalon - őrzött.

Ez után, a mű átkerült egy baráthoz, lektorhoz, aztán sokszor a fiókba.

A kommentek élő emberek, füstös szobákban kuksoló, kopasz fejüket vakaró, vagy mélán bámuló, barátok voltak, később a kiadónál a szerkesztők, akik rendszerint egy "kissé" átírták, gatyába rázták a művet.
Meghúzták, átírták, újraírták.

És újra legépelte a gépírónő.

Vagy kinyomtatták, ha meg tudott jelenni - vagy kéziratot stencilre gépelte a gépírónő - piros lakkal javítva az elütéseket - stencigéppel, éjszaka, hajnalban, titokban sokszorosították - és kézről-kézre adták.

Azt gondolom, az írás nem kor- és nem technika függvénye.
A kiadás, a kiadó és az olvasó is ugyanaz, csak újak, mások a kifejezések.

Ezt gondolom.

Jud írta...

Kedves Névtelen,

igen, te is jól levezeted, mennyivel több meló volt régen még egy SOKKAL rövidebb kézirattal, egy cikkel is, mint manapság, hát még, ha valaki fél téglákat akart írni.

A szövegszerkesztő programok is ismerik a korrektúra funkciót, én pl. cetlizés helyett ezt szoktam meg, nekem már ez a természetes. (Többféle színt használ, megjegyzéseket is lehet írni, és a Word is ismeri a lábjegyzet funkciót). Engem a neten keresztüli kommunikáció sem zavar, a kommenteket ma is ugyanúgy élő emberek adják, mint régen, csak akkor élőben vagy telefonon tették.
(Ma is megteszik így).

Egyébként sok szerkesztő kinyomtatva olvassa el a beküldött kéziratot, mert tapasztalatuk szerint több hibát vesznek észre, mint monitoron, majd a javításokat beviszik számítógépre, és az író ismét onnan dolgozik.

Az üres lap kínja pedig a számítógépen is ugyanúgy megvan, ezt tanúsíthatom. :)

Az új nemzedék már semmilyen nosztalgiát nem érez (én sem :D) az indigó és a kalapáló billentyűzet iránt - ez egyébként ahhoz hasonló, amikor az e-könyvvel kapcsolatosan ugyanezeket mondják a hagyományos könyvek hívei (nyomdafesték illata, a papír kézzelfoghatósága, a lapozás öröme stb.). Egyszóval íróként örülök, hogy számítógépen dolgozom, és amikor át kell javítanom egy majdnem 700 ezer leütésből álló kéziratot, még hálás is vagyok a sorsnak, hogy nem papíron vagy írógépen kell megoldanom (sosem választanám az írógépet, csak mert az "szerethető", ha a számítógép is rendelkezésre áll). :)

A szerzőknek alapvetően nem voltak gépírónői, ezért gondolom azt, hogy az írógépek korában jóval kevesebben jutottak el oda, hogy írjanak, és hogy olyan mennyiségben gyártsanak irományokat, mint manapság teszik. Ugyanez figyelhető meg a fotózás terén is, a digitális gépek megjelenésével a percenként elkattintott képek száma mérhetetlenül nagyobb a filmes korszakhoz képest.