2013. március 17., vasárnap

A prózaírás anatómiájáról – avagy néhány gondolat az alap cselekményvázlatról

Annyi minden apróságról olvasható írástechnikai anyag a neten angolul, magyarul egyaránt, hogy győzzük elolvasni. Nem egyszer volt az az érzésem, hogy elaprózva jutunk hozzájuk, miközben a nagy egészet, és mögötte, benne a vázat nem látjuk. A különféle SF-F gettóbeli írástechnikai „kurzusokon”, neten fellelhető anyagokban mintha túl kevés szó esne a cselekményvázlatról. Talán azért, mert az iskolában mindenki megtanul(hat)ta, miből áll szinte bármilyen mű: bevezetés, tárgyalás, befejezés.

Az egyes írástechnikai anyagok legtöbbet talán a kezdéssel foglalkoznak (legyen ütős, figyelemfelkeltő, szokatlan), de ritkábban utalnak rá, hogy melyik az a pillanat, ahonnan érdemes elkezdeni a cselekményt. Ezt előzi meg a „nulladik” lépés, az a már elkezdődött folyamat, amiről egyelőre csak az író tud, és nem köti az olvasó orrára. Ilyen pl. A Gyűrűk Urában az, hogy Gandalf rájött, miféle gyűrű van Bilbó birtokában, és ez milyen hatással lehet egész Középföldére.

1. Kezdés – expozíció –, amelyben megismerjük az alaphelyzetet (tehát ami a „nulladik” lépésben már elkezdődött), a fő konfliktust és a fontosabb szereplőket. Talán érdemes egyszerűen, lényegre törően, hogy az olvasót ne riasszuk el az információzuhataggal. (Bilbó születésnapi partiján még mit sem sejtünk a gyűrű természetéről, de aztán bizonyos baljóslatú jelenetek játszódnak le. Megismerjük Frodót, Samut is.)

2. Az alaphelyzet kibontása – még több karakter tűnik fel (Pippin, Trufa), újabb konfliktusok alakulnak ki (vagy kerülnek előtérbe), megismerjük a motivációkat, és mozgásba lendül a történet. Ezt egy kicsit részletesebben:

2.1. Lehetséges, hogy a szereplők viszonylag rövid úton, látszólag megoldják a problémát (pl. Dr. House félvállról odavetve kitalál egy kezelést; vagy egy krimiben úgy tűnik, meg is van a gyilkos).
2.2. Csakhogy a gyors megoldás nem bizonyult hatékonynak, a probléma/konfliktus bonyolódik (pl. nem hat a kezelés, újabb tünettel találkozik a csapat; a nyomozó újabb hullára bukkan/az addigi gyanúsított váratlanul tisztázódik).
2.3. Az előzőek további csűrése-csavarása, amiben feltűnhetnek újabb szereplők, újabb konfliktusszálak (remélhetőleg előkészítve), újabb motivációk, amelyek mind-mind tovább árnyalják a történetet, a hátteret és a szereplőket.

Ez A Gyűrűk Ura példájánál maradva: a négy hobbit mind több kellemetlen kalandba bonyolódik (Brí, Széltető, Frodó sebesülése); újabb szereplők tűnnek fel, mint Aragorn, mind több alkalommal próbálnak a nazgúlok az életükre törni. Eljutnak Völgyzugolyba, ahol azt gondolják a hobbitok, majd az okos, „nagy” népek megoldják a problémát, ők pedig hazamennek a Megyébe (konfliktus látszólag letudva). Aztán kiderül, hogy ez lehetetlen.

3. Az előző leghosszabb résszel elválaszthatatlanul, abból szervesen következően a történet a tetőpontjára ér, bekövetkezik a végső összecsapás, kiderül, ki a „győztes”. (Valakinek életben is kell maradnia, hogy a 4. és 5. pontban folytatódhasson a történet). Ez A Gyűrűk Ura első részében szerintem egyértelműen Mória, és a végén Gandalf „halála”.


Lehetséges, hogy amit eredetileg tetőpontnak gondoltunk, az még mindig csak kapaszkodó fölfelé. Több kisebb, ámde szükségszerű gócpont is kialakulhat a történetben, míg a végső történés ki nem forrja magát. Sokan hagyják abba a történetet itt, azt gondolván, ezzel vége is, az meg már nem lényeg, hogy aki életben maradt, megy a dolgára. Az olvasók (és a történet) azonban mindig igénylik a tetőpont egyfajta magyarázatát, konklúzióját. Azaz, ha felmásztunk egy hegyre, valahogy le is kellene jönni onnan:


4. A tetőpontot közvetlenül követi egyfajta levezetés, a helyzet megértése, megértetése - amit nem érdemes kispórolni. (Ez tulajdonképpen a teljes Lothlórienben játszódó fejezet, a gyász és a remény, Galadriel beszélgetése Frodóval - mind milyen fontos esemény a nagy egész szempontjából, nem igaz?).

5. Megoldás, végső feloldás, epilógus (folytatások esetén az újabb konfliktus sejtetése, előzetes a következő részből; a karakterek sok évvel később; látjuk őket ellovagolni a naplementébe; boldogan éltek, amíg meg nem haltak stb. A Gyűrű Szövetségénél maradva: Frodó és Samu döntése, Trufa és Pippin elhurcolása).

Vázlatot írni egyszerűbb, mint magát a művet – írás közben győzzük csak visszanyesni a vadhajtásokat. A vázlat – főleg hosszabb lélegzetű műnél – és a premissza ismerete vezérfonálul szolgálhat, segít előre látni olyankor, amikor a tárgyalásba teljesen belevesztünk.

Ez a legtipikusabb, pontokba szedett vázlat azonban nem jelenti azt, hogy ez volna az állandó olvasói elvárás – legfeljebb bizonyos regények felé lehet elvárás. Könnyebb a kaptafára újabb és újabb regényt megírni, így lehetséges, hogy aki írásból él, teljesen ösztönösen (a vérébe ivódott ez a váz) újabb bőrt és izmokat húz rá (avagy inkább húz le róla). Az ilyen típusú regények olvasói sem várnak nagy mélységeket (számtalan krimi, romantikus regény, trashfantasy, de azért remekmű regények is ugyanazon jellegzetességekre épülnek.)

És vannak persze regények, amelyekben ez a fajta vázlat még csak nyomokban sem fedezhető fel, és talán nincs is rá szükség (értsd: nincsen cselekmény); vagy elég, hogy részben fedezheti fel őket az olvasó, és ilyenkor egyes elemek ismerősként köszönnek vissza (és lehet, hogy megnyugtatólag hatnak rá).

Szóval a cselekményvázlat is olyan, mint az összes többi írástechnikai "szabály": jó ismerni, más művekben tetten érni, és aztán aszerint alakítani, hogy a regényünk, a téma és a szereplők mit kívánnak.

7 megjegyzés:

Nihil írta...

Tök jó írás, és jópofa, hogy A gyűrűk urát hozza fel példának (meg Dr. House-t), így egy geek inkább otthon van! :D

Abdul írta...

Köszi. Mostanában pont ezen (is) filózok. :)

onsai írta...

Ott a B pontnál sokak szerint van egy kis kiugrás, egy előző, apróbb csúcs.

Nem tudom, talán az írástechnikai anyagok nem annyira foglalkoznak a történettel, de a forgatókönyvesek elég sokat.

onsai írta...

Mostanság azon gondolkozom, hogy regényt írni főleg regényt írva lehet megtanulni, csak felszínes tudást ad bármely előadás. Olyan 4-5 regény kell ahhoz (meg tehetség), hogy szerkezeti tudást szerezzen valaki. Egyik közös ismerősünk épp minap mondta, hogy minden regénynél más a nehézség, mind új terep. Ez is nagyon igaz, azt hiszem.

Jud írta...

Nézd, végülis, kettő teljeset kidobtam (összesen lehetett kb. 1 millió leütés), míg harmadiknak egy teljesen másmilyen Ingóköveket megírtam. Nem a szerkezetük miatt dobtam ki az első kettőt - szerintem egyébként ezekben követtem legjobban a kaptafát -, hanem mert "iskolapéldásan" középszerűek voltak.

Azóta írtam egy negyedik, majdnem 300 K méretűt, ami teljesen más, mint az előzőek (cselekmény nélküli), és most írok egy ötödiket, szintén teljesen más, mint az előzőek - vagyis igazából nem tudok szerkezetet "begyakorolni". Úgy értem, minden eddigi hosszabb lélegzetű írásom teljesen más szerkezetet igényelt; nem, vagy csak nyomokban használtam ezt a "kaptafát" (kivéve főleg az első, ösztönösen és kaptafa SF sztorik hatása alatt írt regényemet).

Regényt írni regényt írva lehet megtanulni - ez szinte biztos, viszont mégis előfordulhat, hogy egy írónál az első regények sikerültebbek, mint a rákövetkezők.
Én azt gondolom, hogy regényenként van egy változó leütésmennyiség, amit talán érdemes menet közben kidobni. (Minél előbb veszi észre a cselekményvezetési problémát az ember, annál kevésbé fáj a törlés :D). Talán ez a kidobott mennyiség csökken idővel, hogy kialakul egyfajta "rutin"? De szerintem ez is emberfüggő.

Sok múlik azon, mit keresünk egy regényben - dramaturgiai hibát (vagy szokatlan megoldást?) akkor veszünk észre, ha végigolvastunk/végigírtunk valamit.
Pl. Miéville Perdidójában az egyik szereplő egyszer csak eltűnik a regényben, azaz parkolópályára állítja a szerző, holott addig úgy tűnt, kezd valamit a szálával. Csak a végén hozza vissza, és a befejezés annyira durva, hogy az agyamba égett. Máig gondolkodom rajta, vajon, ha az a szál nem tűnik el a könyv mintegy 2/3-ára, akkor is ugyanilyen hatása lett volna a végén?

onsai írta...

Ja, félreérted, nem miattad gondolkozok ezen, hanem a sok amatőr szerző kapcsán. Ez most eléggé központi gond az aranymosáson.

A szerkezeti tudás alatt egyfajta arányérzéket értettem, stabilan kezelt szálakat, a jó helyen lévő horgokat stb, nem valami kaptafát.

De amúgy igen, minden regény mellett van hatalmas mennyiségű kidobott anyag, és ez így van jól.

sezlony írta...

onsai: én inkább úgy gondolom, ember- vagy inkább munkamódszer-függő, hogy mekkora az a kidobott anyagmennyiség (irodalmi halo, haha). Nálam nagyon kevés - bár persze lehet, hogy fejben épp olyan sok megy a levesbe, viszont amit leírok, abból keveset kell kidobnom.