2013. december 4., szerda

A regények atmoszférikus nyomása

Nehezen jegyzek meg történeteket, emiatt egy-egy filmet is újra meg tudok nézni, és őszintén rácsodálkozni, hogy jééé, ez a színész is játszott benne? Aztán jönnek az ismerős jelenetek, rájövök, miként alakulnak, és elfog a gyanú, én ezt már bizony láttam.

A cselekmény helyett sokkal jobban rááll az agyam a történet hangulatára. Tulajdonképpen az Ingókövek esetében is erre játszottam rá, és ezért értem, amikor olvasók azt mondják, napok múlva is foglalkoztatta őket. Éppen úgy jártak vele, mint én a nagy mennyiségű, forrásul szolgáló dokumentumkönyvek tömény olvasásával. Még az is megfordult bennem, hogy hagyom az egészet a fenébe: elég volt elolvasni a sok szörnyűséget, de ezek után még megírni a regényt is?

Az idei év könyvélménye számomra Bacigalupi A felhúzhatós lány című regénye. Biztos vagyok benne, hogy nem fogok emlékezni a történetre, derengeni fog a génhekkelés, a rettenetes erőszak, hogy voltak benne kínaiak, thaiok, gajdzsinok, hogy a felhúzhatós lány könnyen túlhevül, és valószínűleg emlékezni fogok rá, hogy a várost... hagyjuk a spoilert. De nem fogok emlékezni a sztorivonalra. Mi marad meg helyette? A fojtogató pára, a társadalom forráspontja, a zöld metángázzal világított, távol-keleti, szűk utcák - az a hangulat, amelyet csak leírással lehet megteremteni és filmszerűvé tenni.

Számomra a jól eltalált atmoszféra a regények titka. Ez ad ízt, színeket, fényeket (vagy azok hiányát) a történethez, az érdekes karakterekhez és a mondanivalóhoz. Néha úgy érzem, ha erre tudatosabban figyelek, az olvasók könnyebben megbocsátják (észre sem veszik) egy-egy karakter vagy a sztorivonal "hiányosságát".


3 megjegyzés:

AnnGel írta...

Én a Metro 2033 c. könyvvel voltam így. Gyűlöltem a párbeszédeket, a béna történetmesélést, a felesleges filozofálgatást, de a gyenge fényekben derengő állomásokra, a föld alatt élő emberekre, az elátkozott járatokra emlékezni fogok.

sezlony írta...

Ezzel én is nagyon így vagyok...
Olvastad amúgy a Hajóbontókat? Ifjúsági, nem megy olyan mélyre, mint a Felhúzhatós (viszont nagyon pörgős és profi a cselekményvezetés), de a hangulata annak is piszok jó.
A Felhúzhatós lányból a legemlékezetesebb pillanat a számomra az volt, amikor találnak egy régi fényképet egy zöldség-gyümölcsös bódéról, és mélyen megdöbbennek, hogy a fotón látható régi korok embere csak úgy elsétál eme gazdagság mellett, fel sem fogva, micsoda kivételes világban élhetett.
Azóta egyszerűen nem tudok ugyanúgy nézni bármilyen ételre :)

Jud írta...

Sezlony: azt sajna még nem, de tervbe vettem :)

A felhúzhatós kétségtelenül felteszi a lécet... sok jelenet volt, ami nagyon megmaradt, mint amikor a génripper mondja a magáét a luxus úszómedencéje mellől...