2013. december 31., kedd

Lerakódott tanulságok

Szeretnék örülni ennek az évnek, de nehéz. Az örömteli eseményekre idővel talán évszám nélkül emlékszem majd, a rossz meg bizonyára hozzájárul, hogy bölcsebben és egyszerűbben gondolkodjak örömről, bánatról, gyászról, és új kezdetek, fogadalmak helyett inkább arra törekedjek, hogy amit már elkezdtem, lehetőleg próbáljam meg befejezni. A többi csak babona, ami valójában a mi saját sorskönyvünk beteljesülése iránti vágy, az "ugye megmondtam, hogy" kezdetű mondatokkal.

Ebben az évben ezzel együtt 85 bejegyzést írtam, aminél csak 2007-ben írtam kevesebbet (45), csakhogy akkor váltottam a blogspotra, októberben. A bejegyzések csökkenésével a nyüzsi is kisebb lett, igaz, most már nem írok több részes, provokatív cikkeket sem. Nem csoda, hogy évközben többször elgondolkodtam rajta, bezárjam-e a mind kevesebb eseményt, gondolatot nyilvánosan megörökítő naplóm. Mégis úgy döntöttem, meghagyom, és igenis, szánok rá időt, mert később jó érzés visszanézni a képeket vagy azt, hogy egy időszakban mi foglalkoztatott, még ha legfeljebb virágnyelven osztottam meg. És ha megérem az év végét, az ilyen bejegyzésekkel rákényszerítem magam, hogy egy pillanatra megálljak, és visszatekintsek, mi is történt velem.

Télen javában tartott az Ingókövek szerkesztése, hogy fél évvel később megjelenhessen. A regényírás egy bejegyzés erejéig foglalkoztatott, utána montenegrói fotókkal árasztottam el a blogot. Az SFmagon megjelent egy rövid novellám (Az utolsó), az LFG-n pedig megrugdostam egy szent tehenet, OSC Végjátékát. Fel-felsejlett bennünk a Camino iránti vágy, de a regényhez hasonlóan ez is csak később teljesedett ki. Sajnos egy váratlan gyászesemény az ország egyik sarkába szólított.

Nagyon nehezen akart kitavaszodni, a március közepi hófúvás sokunk agyába égett, pedig én nem rekedtem autóban, csak a szél sodort rongybabaként Pécs utcáin. Aznap este egy borkóstoló sorozat lezáró estjéhez értünk, és azért választották a rozét a szervezők, hogy addigra már biztos jó idő lesz... Két festményem egy csoportos kiállítás részeként látható volt Szegeden, az ISF e-antológiájába pedig bekerült a The Colors of Creation című, valószínűleg totál érthetetlen félpercesem, egy újabb bejegyzésemben pedig elgondolkodtam a cselekményvázlat alapvetésein. Egy pályázatra végül postára adtam a hónapok óta írt, hosszúra sikeredett szakmai tanulmányom; az Ad Astránál befejeztük az Ingókövek szerkesztését, és eldöntöttem, hogy nem bújok álnév mögé. Részt vettünk két esküvőn. Húsvét után nem sokkal meghalt a nagymamám.

Az idő szebbre, jobbra fordultával végre beköszöntött a túraszezon, aminek köszönhetően ismét fotókkal árasztottam el a blogot. Távolról indítás helyett ezúttal metaforákat nyeltünk, és az ital hatása nélkül is furcsán éreztük magunkat: a csapat két tagja a véglegesség szándékával már ekkor egy másik kontinensre készült. Nyomdába került az Ingókövek, egy novellám megjelent a májusi Galaktikában (Ragadozók és emberek), később egy korábbi galaktikás pedig az SFmagon látott napvilágot (A magány sárga sivataga).

Nyárra beérett a hónapokig tartó munka: megjelent első regényem, az Ingókövek, dedikáltam és jót beszélgettem a könyvhéten, megismertem remek embereket, és néha sajnálom, hogy az élet sokszor csak az ösvényeink kereszteződéseiből áll, nem pedig sok közös, több sávos autópályából. A szakmai tanulmányi pályázaton különdíjat kaptam. Folytatódott a túraszezon, feljegyeztem néhány okosságot az LFG-s novellapályázat kapcsán, megjelentek az első méltatások az Ingókövekről, és még Index címlapra is kerültem.

Bejártuk a Káli-medencét, Egerben átértékeltük a Szépasszony-völgyről alkotott elképzelésünket, ünnepeltünk retró hangulatú harmincadik születésnapot, pingáltam gyereksörpadot és hintát, tobzódtunk az Ördögkatlan Fesztiválon, láttam élőben a színpadon játszani Mark Knopflert. Caminós blogokat olvasgatva teljesen bezsongtam, hogy jövőre mi is, újra. Nyár végén elbúcsúztattuk Ausztráliába kivándorló barátainkat, bekukkantottunk az írótábor utolsó pár napjára, és részt vettünk egy harmadik esküvőn is, ahol egy darázscsípés következményei miatt a fátyolfelhős, szép kék eget bámulva azt gondoltam, ezt látom utoljára. 

Ha ősz, akkor szüreti fesztivál Szekszárdon, és más gasztro élmények, hogy legyen némi élet a blogon is, elmaradt nyári fotóblogolásnak tettem eleget. Nevet adtam a Szegedi Vadaspark legújabb lakójának, a kis hangyásznak. Bejártuk a varázslatos Dalmáciát, majd kétszemélyes túraszakkörünk az őszi Mecsekben folytatta a téblábolást. Az egész éves akvarellezést felfüggesztve végre komolyra fordítottam az ecsetet, és belefogtam két nagyobb méretű olajfestménybe. A Galaktika novemberi számában megjelent Az arabica íze.

Az év végére befejeztem a festményeket, és elkezdtem egy harmadikat. Lesz mit folytatni a következő évben ezen kívül is: jelenleg egy epikus fantasy-t írok, nagyjából 470 ezer leütésnél járok, és még alig látom a végét... Hosszú idő után ma támadt egy novellaötletem, ráadásul az írótáborban elkezdett irományt is helyre pofozhatnám. Halászleveztünk Érsekcsanádon, puncsoltunk Bécsben, kockára fagytunk a Fertő-tó partján. A boldogsághoz néha kevés kell: pár hungarocellgömb, akrilfesték, Szenteste. Valószínűleg elbuktam egy amőba játszmát. Egy harmadik temetés után pedig megtanultam azt is, hogy a megbocsátás iránti vágy képes elemészteni az életet.

Kívánok mindenkinek boldog, tartalmas új évet!

Nincsenek megjegyzések: