2015. augusztus 26., szerda

Én, a vasleány

A 35 km-es lábatlani túra után maradt két napom kipihenni a lábfájdalmakat, mert augusztus 23-án rendezték az Irongirl futóversenyt, 2000 nőnek. Bár azóta a neten mindenféle negatív véleményt olvastam a rendezésről, pl. hogy bruttó időt mértek, vagy hogy nem kaptunk müzliszeletet, sőt, akad, aki kijelentette, a pamutpólót (amin a verseny logója szerepel) ugyan fel nem vette a futáshoz. Hogy szó szerint oda ne rohanjak, meg vissza. Baráti áron lehetett nevezni, lezártak egy elég forgalmas útszakaszt, két helyen állt mentőkocsi, adtak vizet (ki bír enni müzlit közben vagy közvetlenül a kiadós futás után?), és aki meg nettó időt akar egy 10 km-es versenyen, mérje magának, az a biztos. Amúgy is, egyesek elcsaltak egy-két fordulót, majd szépen átvették az érmet a végén...

Itt még mit sem sejtve vigyorgok

Szóval én remekül éreztem magam, dél körül értünk a helyszínre, átvettem a rajtcsomagot fennakadás nélkül, majd nem éppen lelkes kétszemélyes szurkolótáborom közölte, hogy akkor most menjünk át a pesti oldalra hamburgert enni. Hiába, a rajtra várni a hangosbemondó árnyékában rettentő unalmas, még nekem is.



Így aztán a verseny előtt gyalogoltam kb. 7 km-t pluszban, bevágtam egy hambit a Black Cab műintézményben kólával, majd maradt kb. két órám melegíteni, átöltözni.

Hmm, lehet, hogy mégsem lesz ez olyan egyszerű?
A mezőny nagyja felvette a pólót, úgyhogy a verseny enyhén a villányi rozéfutásra hajazott. Felgyorsultak az események: a rajthoz, bemelegítéshez szólították a résztvevőket. A rajtkapu előtt összetorlódtak a népek, két babakocsis futó is az elsők közé állt, őket meglátva inkább előrébb furakodtam. Bevallom, ezt tényleg nem értem, hiszen azt azért ők is sejthették, hogy nem a mezőny első felében érnek célba, miért állnak be mégis oda a rajtnál?





Az első kört vigyorogva futottam, a második öt km-es etapon már nem volt annyira őszinte a mosolyom. Főleg, hogy az első köridőmön láttam, hogy túl gyorsra sikeredett. A napsütötte-hátszeles km-ek pusztítóak voltak, a szembeszeles-árnyékos részeken szinte fáztam. Mindig jól jött, amikor az út mentén a közönség drukkolt, tapsolt, a gyerekek a rajtszámról leolvasták a futók nevét, és úgy kiabáltak nekem is, hajrá, Judit!

Az utolsó 3 km volt a legnehezebb, azt hittem, sosem fogy el az út, és két dolog is erősen demoralizált nem sokkal a vége előtt: láttam egy lányt, aki egy padon hevert és ápolták, majd rájöttem, hogy egy 50 m-es hurkot kell tenni a befutó vörös szőnyege előtt. A végén inkább már csak kocogtam, így is kifutottam magam.



A bruttó idők és Woof szerint is a 100. helyen értem célba, aminek az égvilágon semmi jelentősége nincs. Az időm 51 perc körüli, aminek nagyon örültem. A csajos, jópofa éremnek nem kevésbé. Szurkolótáboromat az árnyékban vártam meg, Anita barátném még arra is rávett, hogy az Ironman logós tábla előtt pózoljak, a fotók neki köszönhetők. Remekül éreztem magam, jó futás volt, és sokkal okosabban állok majd rajthoz a Wizz Air Félmaratonon...*



*Csak egy egész "kicsit" parázom...

Nincsenek megjegyzések: