2015. augusztus 25., kedd

Lenyűgözve

Azt mondják, vagy valahol azt olvastam, akkor élvezed legjobban a futást/túrázást, ha nem akarsz vele senkit sem lenyűgözni. Az olyan elvetemült versenyzőtípusoknak, mint én is vagyok/voltam, nem egészen fért ez a runningcoelhoi idézet a fejébe, pedig tényleg leledzik benne igazság, ám, hogy újabb közhellyel éljek, meg kell tapasztalni.

Az nagy madjar államalapíttatást a Gerecsében ünnepeltük, egy 35 km-es teljesítménytúrával, hegyen-völgyön át. Az út Lábatlan-Piszkéről indult, és Tatabányán, stílusosan a Turul emlékműnél ért véget. Fotót nem készítettem, mivel teljesítménytúrán nem cipelem a gépet, másik meg nincs. Talán majd ha lesz okostelefonom. A túrán ugyanis a tempón, frissítésen, szintidőn van a hangsúly, és persze azon, hogy jól érezd magad. Ellövöm a harmadik(?) közhelyet is: állítólag jobban megjegyzed azt, amit nem örökítesz meg kényszeresen. Végülis, ha belegondolunk, a digitális fotózás végtelenített lehetősége magával hozta a végtelenített digitális szemét termelését is. (Néha látom fészbukkon, hogy másodpercenként tetszikelik a frissen feltett fotóalbumot, avagy minden kép tényleg csak egy másodpercig villan valaki elé, tetszikelés után jöhet a következő, aztán egy perc múlva nem emlékszünk semmire. Igyekszem ezért a nekem tetsző fotók láttán elidőzni.)

Szóval a túra. Konkrétan mindenki ment, mint a gép. Azt, hogy idősek megelőznek, már megtanultam a Caminón, sokkal-sokkal gyorsabbak, szikárabbak, szívósabbak. De amikor 14-18 éves gyerekek is, az meglep, mert ennyi idősen én teljes szívemből gyűlöltem a hosszútávot, miközben igazi sprinternek sem számítottam (se kajakban, se futásban), úgyhogy minden tiszteletem az övéké, hogy ennyi idősen nem hogy nem nyafognak, de vágynak egy ilyen útra.

A túra nem verseny, legalábbis felesleges hajtani, ha szintidőn belül érsz, ugyanazt az emléklapot és kitűzőt kapod, mint az, aki a leggyorsabban teljesítette a távot. A gerecsei Lábatlan túrára csak az igazán elszántak, a nagy túraarcok jöttek, mert az előző napokban alaposan felázott az erdő. Aki utánunk indult, szerintem mind meg is előzött minket (a gyenge láncszem kettőnk közül én voltam, nem Woof).


Nem sok jót ígértek a másnapi túrára ezek a felhők és a szemerkélő eső

De ha már eljöttünk, felkeltünk hajnalban, Dunaszentmiklósról Tatabányára utaztunk, onnan busszal Lábatlanba, a buszon szinte csak túrázók és terepfutók ültek. Deja vu érzésem támadt, mert a St. Jean Pied du Portba tartó vonat is pont így nézett ki. (A terepfutók még őrültebbek, szerintem ők az 50 km-es körre neveztek).

A nevezés után nekivágtunk a hegyeknek, és egy percét sem bántam meg a napnak, az erdőben közel sem várt minket akkora cuppogós, cipőre ragadó dagonya, mint számítottuk. Megtanultam, hogy az éhségérzet megszűnik, de mégis enni kell. Féltávnál megfájdult a lábam, az ismerős, áramütésszerű érzés a bokámban ezúttal is a Caminót idézte, hát még akkor, amikor kb. 25 km-nél Vértestolnán áthaladva felfedeztük a magyar Camino útvonalát jelző kagylókat és sárga nyilakat.

A Turul előtt még várt ránk egy rettenetes meredek szakasz, amit tüdővel, izommal bírtam volna, csak az ínszalag tiltakozott. A Turulnál átvettük a jelvényt, oklevelet, majd lebotorkáltunk (én legalábbis) a buszállomásra. Pár óra múlva már magamhoz tértem annyira, hogy beüljünk egy sörre és vacsorára a falusi vendéglőbe, ahová folyton bejött két kismacska. A felszolgáló lány pedig rendületlenül kitette a szűrüket, hasztalan.

Túrázós fotók helyett még néhány kép Dunaszentmiklósról, a magyar hobbitfalváról.




A falu mellett a hollandok felhúztak egy... másik falut.







Nincsenek megjegyzések: